2008. július 21., hétfő

Szikrák a szélben /3

(15) (Bubik) Az a múltkor nem volt szép tőlem, hogy Bubik Istvánról, noha írtam róla bőven, leremekembereztem meg le is szidtam némiképp, képet nem tettem fel. Pedig ez a korlátlan lehetőségek blogja. Hát most pótolom.
Bubik nem akárki volt, hanem tényleg színészlegenda, egy nemzedék számára legalábbis feltétlenül, rajongó lánykák visítottak a színielőadásokon, amelyekben ő látható volt. (Ez nem az Alföldivel kezdődött meg a Stohllal, és akkor még messze nem az alját mondtam.) A belőle áradó, ökölcsapásszerű energia sokakat nem hagyott nyugodni. Legendás volt szerelme is Kubik Anna színésznővel. No meg baromi jól zenélt. Aztán amikor kopaszodni kezdett és elmúlt harminc, megcsappant iránta az érdeklődés, ilyen mocsok lett akkorra a világ. De mindig jó színész maradt, és a maradék nézők is annak tartották, a szakma pedig méginkább.
Egyszer én is találkoztam vele, Jenő barátom bevitt előadás után az Új Színház büféjébe; ők jó cimborák voltak. Bubik gyanakvó volt, de nem feltűnően, viszont nagyon kedves, és mindenáron ő akart fizetni. (Jenő aztán mondta, hogy pici gyereke van, sok a tartozásuk, nagyon nehezen élnek, akkor meglehetősen szégyelltem magam. De ezek a ripacsok ilyenek, valami atavisztikus gőgből kifolyólag mindig ők akarnak fizetni. Cseh Tamást is alig lehetett kicselezni ezügyben.)

(16) (Piszkosul piszkos a Fred) (A következő rész tartalmából: csütörtök-pénteken képregény-napok voltak a Margitszigeten, a Holdudvarban. Volt egy előadás a Korcsmáros Pál-féle Piszkos Fredről is, O. B. erős könyörgésére nagycsaládilag elmentek meghallgatni. Egy illúzió halála.)

(17) (Petri, Dunaalmás) Pár napja családilag Komarnóba vonultunk, mert az egyszer már nagyon bejött Máriával. Gondoltam: ugorjunk le megint, jöhet egy kis knédlievés meg városbámulás. De most nem volt semmi hangulata. (Visszafelé, Tatának, annál inkább!) Odafelé megálltunk azonban Dunaalmáson, ott van eltemetve Petri György Mayástul, én meg erről tudtam. Imádta azt a helyet, és tényleg szép onnan fentről, a temetőből nézvést a Duna, remélem, nézegeti sokat.
És az jutott eszembe, hogy akkor most jöhetne ide egy kis verses Duna-szemle. Elsőnek természetesen a Mester sorai. (Na, ki is ő?)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

(Petri mindig azt mondta, hogy József Attila klasszikus, meglepő mértékben konzervatív költő, és ezért folytathatatlan. Igaza volt, nincs vita. — Közben persze rendületlenül csodálta.)

Most olvassunk egy kis Petrit is akkor. Hátha benne több lesz a diszharmónia.

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna sincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.
*
Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
— ez volt a hajdanvolt
vízi malom környéke —, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri tahók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.

(Tényleg ott van. És, mint mondtam, Petrié is, 2000 óta. Persze az ottlakók nem nagyon tudják.)

Nézzünk most meg egy keveset Parti Nagy Lajos Duna-szédelgéseiből. Ezt a ciklusát (Holaha-zanzák) az úgynevezett rendszerváltás 10. évfordulójára írta. (Nagy élmény ám erre rájönni!) Tele van keserédes József Attila-játszadozásokkal. Is. Meg még zombikkal. Toljuk a rózsaszín Ladát.

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
“Elmentem és megyek haza”,
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
Elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

És végül egy kis Bereményi-Cseh Tamás. József Attila- meg Ady-motívumokra. Formátlan, nagy dal, kár, hogy nincs lemezen.

Domborzatilag
a Kárpát-medence: lyuk.
Én és a Tisza,
amidőn eljutunk
forrásunktól ide,
e tájon izibe
szanaszét tágulunk.

Mivel a terep,
mint fürdőben lefolyó:
minden szemetet
idehord a sok folyó,
ide teríti szét
rengeteg szennyesét,
mit külföldről lemosott.

...Hát ne tárj nekem
szívet egy lyukban itt,
veszélyes terep,
keményen megtanít,
ne prófétálgass itt,
csak szívet nehezít,
ne utánozd Adyt.

Zárulj be, fiú,
ne vagánykodj nekem,
József Attila
se volt az esetem,
ahogy ült félszegen,
az ihlettől részegen,
a lefolyóperemen.


(18) (Nádasdy-könyv) Mivelhogy annyi már a sikerkönyvlista, mint égen a csillag, van a Librinek, az Írók boltjának, az Alexandrának, a felőlem Jedlik Ányosnak meg még az isten tudja, ki mindenkinek, az összes kiadónak és írónak, és persze mindenhol az ő saját cuccaik vannak topon, folyik a hazabeszélés ezerrel, a Magyar Narancs úgy határozott, most majd ő is nyit egy hasonló, csak sokkal különb topicot, és így beelőzve ő lesz majd a mérvadó, merthogy ő nem az eladási adatokra meg ilyenekre alapoz, hanem felkért istenszemélyek elfogulatlan szakvéleményére. Ami mindenképp helyes törekvés. Szerintem is legyen egy ilyen lista, érdekel, hogy Margócsyék úgy harmincan mit vélekednek össze. És ennyi, ennyire tartom fontosnak. Legyen ilyen lista is, információ az nekem.
Nos, a júniusi listán (ami úgy alakult ki, hogy „4, magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú (levelezés, napló, irodalomtörténeti mű, kritikagyűjtemény stb.), olvasásra különböző okokból érdemes könyvet” kellett a zsüri tagjainak egy jegyzékből megneveznie), a második helyen végzett Nádasdy Ádám Prédikál és szónokol című könyve. (Magvető, 2008)
Nekünk ez a könyv megvan (nem dicsekvésképpen mondom, de maga a szerző dedikálta, lévén, hogy Mária és ő szaktársak). Merthogy ez egy szakmai könyv: nyelvészeti. Jó, egy icipicit publicisztikai is, vagyis Nádasdy-módra tudománynépszerűsítő. De semmiképp nem irodalmi jellegű, és nem is különösebben „határos műfajú”. Maximum „stb.”-nek mondhatnám.
Csak van itt egy nagy bibi. Ezen írások jelentős része a Magyar Narancsban jelent meg először. És ez a jelen esetben nem mellékes komponens. Bármelyik kárörvendő szemét felsüvíthet innentől, és én bizony fel is süvítek: háziszerző! Hazabeszélés!
Pedig a hazabeszélő ilyen-olyan listázások után állítólag ez lenne az a lista, ami csak szakmai, aminek behunyt szemmel hihetek.
Hát amennyiben lett volna ilyen szándékom (a hihetés), akkor ezennel lemondanék róla. Játsszák csak másnak a jófej, önzetlen bácsit-nénit, az irodalmi kéthátú állatot.
Mérhetetlen az emberi lilafaszúság, gondoltam első rohamomban, amikor ezt a sikerlistát olvastam. Aztán második rohamomban is (már máshonnan nézve) ezt gondoltam, csak már eképp okoskodtam: azért, mert a Nádasdyt legalább 600 ok miatt imádjuk (én is azt teszem); azért, mert 2-3 ok miatt lehet, hogy most megvédeni is kell a szerzőt (ezen okok csak részben szakmaiak), azt nehezen hiszem, hogy rokonszenvünket úgy kellene kifejeznünk, hogy feltesszük őt egy mégiscsak rendszeridegen lista élére. Jó, megértem én a problémát: fordításkötete épp most nem jelent meg, és sajnos verseskötete sem (pedig mindegyikben élre kívánkozik szerintem is) — de ha angol történeti nyelvtant írt volna épp (megtörténhetne), akkor azt terjesztenék elő a narancsosok elfogulatlanéknak megfontolásra? Az is irodalomközeli műnek számíthatna még? Vagy legalább satöbbinek? Nem szeressük mi ezt.

És hogy milyen maga a könyv? Olyan, mint az előző, az Ízlések és szabályok, csak még olyanabb. Szerintem még sokrétűbb, még oldottabb, még szellemesebb. Persze kicsit túl sokat basztatja már a szerző a szerencsétlen nyelvvédőket, akikkel mostanában amúgy is heti rendszerességgel feltörlik a padlót, ez már nem is ízléses, bár igazságos — ennyi a kritikai észrevételem mindössze. Szóval nagy könyv. Évekig fogok élni belőle szakmailag. (Amennyi középiskolai nyelvtanórákhoz kell: évtizedekig. Ahogy a magyartanítás áll: akár évszázadokig.)
De ezen a listán még sincs keresnivalója.

(19) (Emlék, varázslat) Valaki azt mesélte nekem, hogy hobbiból végigolvasta az 1999-es Irodalmi antológiát (amit a Lászlóban én terveltem el és én is szerkesztettem), és azt mondta róla, ma is olvasható, bár rá máshogy hatottak az írások, mint ahogy én meséltem róluk. A Babérliget-gyűjteményben sok a gyengébb (én tényleg nem így gondoltam); a R.Ö.F.I.-válogatás viszont nagyon erős (látszik, hogy ott volt egy ütős újság-alap); az esszék vegyesek, végül a Képírók könyve is jó, bár több íráson látszik, hogy csak kínjában (kínomban) került épp oda. És a színésznős novellám? kérdeztem. (Szégyenlősen elpirulok én olyankor, amikor szóbahozom, de nem bírom nem szóbahozni, mert büszke vagyok rá nagyon. — Pedig akár szégyellhetném is. Két hónapig csak azt írtam. Túlzás.)
Az illető a második kötetet, a 100 verset még nem ellenőrizte, akad viszont másvalaki, aki épp abban mélyedt el a múltkorában, és ő lelkesen beszélt róla: talált benne érdekeseket. Sajnálom, szerintem is jó összeállítás. (Épp tegnap találkoztam Pongrácz Ildivel, Gesztenyével, aki annak idején segített a szerkesztésben, jó érzés volt, meg hát amúgy is príma nő. Még száriban is. Szerintem ezért írok most a kötetről. Tudatalatti működések, hajaj!) — Annak idején is többen közöltek velem a versciklusokról figyelemre méltókat. — Arra is emlékszem persze, hogy Kila Támos barátom mennyire gyengének tartotta a 100 verset: pontosabban, úgy vélte, nagyon gyenge költészet az, aminek ez lenne az első vonala. Emlékszem, mekkora butaságnak tartottam, amit mondott, és hogy bántott! (Hiába, friss elevenszülő voltam!) Aztán ő elkezdte írni sorra a versciklusait, azokat szerettem (amit most ír, azt éppen nem, de ez szinte az első ilyen), és onnantól költészet-ügyben nem is fújtam már rá annyira.

(20) (Össze meg vissza) Retró-olvasást végzek. Összevissza mindenféléket, amiket már olvastam. Amit csak jólesik. Nem esik jól igazából semmi, bevallom, de addig olvasok, míg a végén már igen. Például itt vannak Szerb Antal irodalomtörténetei. Elalvás előtt de prímák! Ámulat mindkettő. Eszembe jut most, hogy valahol hallottam: a Bölcsészkaron, magyar szakon nem nagyon preferálják ezeket a könyveket, riogatják tőle a diákokat. Hát, mulatságos. Persze, vannak bennük sommás dolgok, korszerűtlenségek — miért ne lennének? Meg hát 70-80 éves művek! — És lehet a „tiltás” olykor jogos is. El tudom képzelni, hogy némely diákok a tíz oldalnyi Goethe-fejezet ismeretében mennek el vizsgázni, és nem is értik, mi itt a baj... De egészében baromi jó könyvek ezek. Én meg lubickolok.

(21) (Humor) Retró-olvasás ez is. Ezt írja Hamvas a Szareptában: „Az ember komolysága azon a határon kezdődik, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani. Serdületleneknek és nőknek csaknem semmit, és azt a keveset is be kell csomagolni. Gyengeségeiket és rögeszméiket meg se szabad közelíteni. Megsértődnek és megijednek. Sejtelmük sincs arról, hogyan lehetnének mások, lehetnének saját maguk.
A dolog nagyobb arányt ölt, ha valakinek becsvágya van. Sok esetben az egész élet és mű sikere azon múlik, hogy meg lehet-e mondani. Azt, amit rajta kívül mindenki tud, de mindenki tudja azt is, hogy nem lehet megmondani.
Milyen megkönnyebbülés olyannal beszélni, akinek határa tágas, és milyen feszélyező minden második mondatot elhallgatni.
Akivel a lényegről nem lehet beszélni. Akinek még azt sem lehet megmondani, hogy semmit se lehet neki megmondani.
Az ember igazságelviselő-képessége a humornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok, elbizakodott művészek rettegnek attól, hogy kinevetik őket.”

Nem szeretem, amikor Hamvas felveszi az oktató modort, mert rosszul áll neki, és azt hiszem, olyankor neki sem lehetett volna semmit megmondani. Épp ezért nem csípem a rettentően nagyra tartott borfilozófiát, az Óda a XX. századhoz-t, a csirihaus esszét, az Unikornis sok részét, egyáltalán: a Hamvas Bélai oktató-nevelő munkát. Azt hiszem, ha újraolvasta volna egyáltalán ezeket a produktumait hűltebb szemmel, neki is támadtak volna kétségei. De hálistennek Hamvas általában nem ilyen! Hanem: épp az ellenkezője. Dialogikus, szóba áll veled; egyáltalán nem hiú, és tele van humorral, öniróniával is akár. Százból kilencvenkilencszer meg lehetne neki mondani.
A Hamvas-életművet kiadó Dúl Antal pár sora jut erről hirtelen eszembe (maga a szöveg nem rokonszenves, perben-haragban született, de amit mond, az Hamvasra szerintem is pontos):
„ Hamvasból például strébert csinált (egy róla szóló könyv), aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas. ...Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber.”

(22) ( Alexandra) Körülbelül két éve jöttem rá, hogy az Alexandra könyvhálózatnak remek ingyenes havi folyóirata van: szép a kiállítása, jók az interjúi, elég jók az ajánlói. Részben ez a kiadvány volt a ludas abban, hogy bele mertem vágni a saját egyszemélyes ajánló újságomba (felemás korlát), illetve később a Raklapba. Azóta nekem ez a lap nosztalgiám tárgya. Ezért nem jó érzés látnom, hogy az utóbbi fél évben milyen hirtelen, és milyen hihetetlen mértékben leromlott. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az Alexandra borzasztó gyorsan megszerzett minden megszerezhető piaci pozíciót, és a lap már nem olyan fontos a tulajdonosoknak. Azért a tehetetlenségi erő még viszi; azt még tudják, kiket kell interjúalanynak becserkészni, de aztán már hagyják ömlengeni, úszni a saját lila ködében... A legutóbbiban pl. a Básti Juli-interjú még jó (mert maga a színésznő jó, és nincs elkapatva, pontosabban nem kapatta el magát), de aztán a Palya Bea-beszélgetés... Hát: hagyják, ráhagyják, psychézzen csak. Vámos Miklós meg Faludyról ír, ők jóban voltak, meglepően jól kezdődik a cikke, aztán ő meg megunja, elejti, talán a második oldalt már nem fizették ki neki rendesen, szóval az meg zuhan, végtelen nagyot. Ez lesz a lap vége is, biztosan ez lesz, hídavattás; majd persze lebeg még egy ideig a felszínen, mint Ophelia a duzzadt ruháiban, aztán meg majd hirtelen elmerül, és egyszer csak nem lesz sehol, emléke sem marad... — Mondjuk én fogok azért emlékezni, de lehet, hogy én is csak a felemás miatt.

(23) (Mi lesz) Mostanában sokat beszélgetek törekvő, jobb sorsra érdemes fiatal emberekkel, útkeresők, nem akarják beérni semmi szellemi késztermékkel, ez dícséretes, irtóznak a közhelyektől, a végletektől, nem akarnak beletörődni abba, ami van, mindez, mondom, a lehető legrokonszenvesebb, és mégis, azt hiszem, késztermékeknél és végleteknél fogják végezni, étlapról fognak bizony választani és konfekcióruhát fognak ölteni,

az étlapon pedig az árvalányhaj is ott van meg a laissez faire meg a házilag barkácsolt bomba, és ők étlapról fognak ezek közül választani,

mert nem tanulnak, legalábbis nem tanulnak eleget, és főleg nem tanulnak jól, nem tanulják meg a valóságot, a rögvalóságot, azt, hogy mi az, ami egyáltalán lehetséges, az úgynevezett egzigenciák világát, tehát a közgazdaságtant és a szociológiát, sőt a pszichológiát sem, vagyis a konformizmust és az empátiát és a terhelhetőség határait, pedig ott kellene kezdeni, megtanulni,

igen, ha tetszik, ha nem, 20-40 évvel ezelőtti szerzőket olvasni, Hankisst, Szelényit, Matolcsyt, Lengyel Lászlót, nem politizálok, basszátok meg, hanem mondom, akik voltak és részben vannak is, és olvasni visszamenőleg Bourdieau-t és Max Webert, és nem utálni Habermast, hanem megkínlódni vele, és Szalai Erzsébetet és Kornait,

(és vannak tőlük jobbra is, ha az az ízlésed, de a lényeg a MI VAN ÉS MI LEHET, azt megtanulni),

és utána, utána megcsinálni, amitől az ember
ember
és értelmes
és értelmiségi,

persze csak ha tényleg ad magára és akar is valamit, nem csak a szája jár,

A RENDSZERKRITIKÁT, a nem spontán, hanem meggondolt és megfontolt okádást ettől az egésztől,

na szóval:

ti most megcsinálhatjátok azt, amit mi nem csináltunk meg, pedig alighanem akartunk, csak azt hittük, egy fél világ dolgozik ezen a projekten, és elég beállni a sorba, és hozzátenni ehhez az egészhez egy keveset,

— PEDIG NEM DOLGOZOTT A MUNKÁN SZINTE SENKI, legalábbis, ahogy utóbb kiderült, túl kevesen, aránytalanul kevesen,

ti már nem eshettek ebbe a hibába, fiúk, amit ti akartok, ahhoz előttetek egy üres gyárcsarnok, ott senki sincs, szabad a pálya,

és innen szép nyerni. És akkor majd eldönthetitek, hogy Guevara vagy anarchia vagy Horthy Miklós,

vagy saját pályára álltok.

(24) (Versek) Nagyon sok verset tudok fejből, még többet tudtam; és újabban megint magolok, mert jólesik; és egy magyartanár, ha már mással nem is, azzal még mindig tud némi hatást kelteni, hogy nagyjából fejből mondja a szövegeket. Nemrég rávetettem magam a kései József Attilára, most a Hét évszázad magyar verseit böngészem, kora középkoriakat meg Arany Jánost, és érdekes szembesülni vele, hogy mennyit tudok eleve, és hogy mennyit tudok pontatlanul, és hát azt lesz a legnehezebb javítani.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Halihó!


Elolvastam a legutóbbi szikrákat, de parazsak ezek inkább…

A Bubikos rövid, tömör, aranyos de nem túl érdekes / izgalmas.
A Piszkos Fredes egyszerűen semmilyen. Még csak nem is beszámoló, éppen csak említés.
A Petris olyan, mint József Attila verse, A Dunánál. Jól kezdődik, de a felénél (vagy hamarabb) abba kellene maradnia. Mert a Parti Nagy már sok bele. Én is nagyon szeretem ezt a versét (is), de ebbe a szövegbe már sok. A Csehreményi is.
A Nádasdy-könyvről amit írtál, hááát. Ha valóban a könyről szeretnék valamit megtudni, elég elolvasnom az utolsó bekezdést. Ami az előtt van, az szurkálódás, de legalább kés és nem tű lenne a kezedben. (Nem dicsekvésképpen mondom… – dehogynem!!)
Emlék, varázslat. Füle, farka? Valami eszedbe jutott, oké. És?
Össze meg vissza. Szintén.
Humor. Nekem ez nincs lezárva. Mire akartál kilyukadni? Mert a Hamvasban tényleg van néha egy ilyen (ki)oktató hang, ami fals is, de attól még lehet igaza. Ahogy éppen most is igaza van a komolysággal kapcsolatban. Persze, A bor filozófiája… az való annak, aki azt akarja hinni, hogy most valami mélyenszántót olvas, miközben az alkoholizmusát próbálja magyarázni.
Alexandra. Ez is egy bejegyzés.
Mi lesz – Először is reméljük, megtanulsz írni. (Keserű félmosoly, ez volt az ócska, lapos poén helye.) Inkább azt tanuld meg, hogy ne görcsölj, és ha valaminek nincs tétje, legyen merszed változtatni rajta. Szerintem nagyon jót tennél ennek a blognak, ha nem akarnál mindenáron hét bejegyzést írni. Írj hármat! De az legyen olyan. Tudsz te írni, nem is akárhogy. Ne érdd be kevesebbel! Mint ahogy ez az én értékelésem is kissé szigorú lett, de mit tegyek: tőled én nem fogadok el gyengébbet, hiszen tudom nagyon jól, mire vagy képes. Amúgy ebben a Mi lesz részben vannak egészen jó részek, de van bennem némi ellenérzés azzal kapcsolatban, ha te szabadverses / szabad asszociációs szöveget kreálsz.
Versek. +1 bejegyzés. Kipipálva.

Megjegyzés kipipálva.

Maradok őszinte híved:
Wolnad

barna írta...

Hát ja. Jaja. Jajaja. Jajajaj. Köszönöm.

gergő írta...

És Oravecz Barna oktató modorával mi a helyzet?

barna írta...

Az néha létezik, valóban, hogy rogyna rá az ég. De igyekszem, hogy ne legyen meg annyira, mint régen.

De azt látom, hogy szépen leosztályoztatok most engem. Könyörgök, a végeredményt azért mondjátok majd meg. Kettes megvolt? Vagy kell még valamit csinálni érte?

Névtelen írta...

Oké, nekem tetszett a produktum , még ha nem is egységes. Viszont a képregényről irt és a komáromos tényleg jobb. Viszont érdekes, hogy tegnap beültem valakivel egy teára, és szinte politizáltunk bár nem érdekel. Csak már annyira bemászott hátulról az életünkbe, hogy már nem lehet nem tudomást venni róla. Ettől én még nem akarok -már- senkit sem megváltani, se forradalmat csinálni. Minek, és kinek, kiért? Magamat már megváltottam, köszi,ez igy jó. Más. Ha már olvassunk 30 évvel ezelőttieket, akkor viszont mostaniakat is kéne, és ne mondd hogy nincs jó, olvasd el az x generációt, nick hornbyt, elliottot, még ma is lehet újat mondani.
Kuli

Névtelen írta...

Nick Hornby szerintem egy pöcs. De ez privát dolog, majd mesélek róla máskor.

Nekem tetszett a szabadasszociációs írásod, és egyáltalán nem gondolom, hogy csak azért, mert feszes dolgokat szoktunk meg Tőled, ne mutathatnál valami lazábbat, valami "épp hogy csak eszembe jutott, és leírom" dolgot, hiszen ez nekem kimondott felüdülés.
Nem csak értekezni, esszézni lehet, hanem beszélgetni, fölvetni, az embernek magában motyogni is, és miért lenne az értéktelenebb- egy pohár bodzaszörp miért nem eshet akár kétszer olyan jól, mint a legdrágább 1993-as tokai aszú?

Névtelen írta...

sunt lacrimae rerum,

van a tárgyaknak könnyük. és a tantárgyaknak is. hajajj, és a magyar nyelvtannak csak úgy potyognak.

de lehetne versenyt rendezni, melyik tantárgynak nagyobb a nemzeti nyomora. tudna mesélni a zsiga, milyen az, ha valaki kb. nyolcszáz diákot tanít heti 1 órában. és a németh szilvi idén 300 diákot heti két órában. ez a pedagógia magyarországon?

a magyar tantárgy egy kicsit jobb helyzetben van. de sokáig sorolhatnám a rémtényeket.

most került kezembe az első átfogó monográfia radnótiról. 44-ben halt meg, és eddig nem tudtak összehozni egy ilyen használható könyvet.

elég nyilvánvaló, milyen elméleti, pedagógiai háttere van pl. az angoltanításnak. évtizedeken át fejlesztett oxfordi tankönyvek, eszközök. vagy gondolom, egy földrajztanár is szép anyagot talál a világhálón.

sajnos nincs alapos képem arról, hogy áll a magyartanítás elméleti, tudományos háttere. biztos hasonlóan, mint a többi hazai szellemi termelés.

hol is?

lala