A világ peremén

Emil Michel Cioran, múlt századi román író-filozófus jegyzeteit olvasom mostanában. Nagy fazon volt, (legalábbis ezt szűröm le a rövid kis írásaiból): a negyvenes évek elején Franciaországba telepedett, megtagadta román gyökereit, és mindenáron francia íróvá akarta átképezni magát. Sikerült neki. Persze nem emiatt bírom őt, hanem mert afféle sajátságos ellenszenvvel viseltetik minden iránt. Vagy, hogy jobban fogalmazzak: kétségei vannak a dolgokkal kapcsolatban. Akár így, akár úgy, nekem szimpatikus, tudniillik sikerül magát úgy kifejeznie, ahogy általában én is szeretném magamat. És mindemellett a legtöbb dologról nagyon pontos megállapításokat tesz.
És ha már így szóba került, rögtön idézek is tőle: „Századokon át harcoltak az emberek, életüket kockáztatták, hogy megszabaduljanak Istentől. Mi pedig a XX. század közepén visszasírjuk a láncokat, amiket Ő képviselt, s nem tudunk mit kezdeni szabadságunkkal, amelyért nem hoztunk semmilyen áldozatot, amit nem mi küzdöttünk ki. Hálátlan örökösei vagyunk a hősies ateizmusnak, a lázadás epigonjai, rebellisek, akik titokban sajnálják, hogy eltűntek a ’babonák’, ’előítéletek’, a ’hajdani félelmek.’”
Nos, ha Istent meg a hasonlókat kihagyjuk ebből az egészből (illetve ha valami zsarnoki hatalomra vagy eszmére gondolunk mögötte), máris korunk tömör leírása áll előttünk. Mert mi is van? Kiharcolták nekünk, hogy ne elnyomó rendszerben éljünk; hogy bárki bármit mondhasson, és tessék: senki nem tud mondani semmit. Senki és semmi nem bír megérinteni senkit. Szabadok vagyunk, maximum csak a munkahelyünkön nem, de aztán onnan hazafelé akár be is állhatunk az utcakő-hajigálók, vagy ellenkezőleg, a szivárványos zászlót lengetők közé. Tökmindegy, a lényeg a szabad véleménynyilvánítás. Mert az mindenkit megillet.

Akármerre járok, csupa szabad fiatal jön velem szembe. Nézem az arcukat, és semmi mást nem látok rajtuk, csak a fenenagy szabadságot. Semmit, ami túlmutatna azon, hogy peace, no war, anarchy, legalise cannabis (bár ezek inkább a pólóikra vannak írva), vagyis azon, hogy még több szabadságot, még és még és még.
Hova még?
De sokkal inkább: mit kezdünk majd a totális szabadsággal, ha már ezzel a részlegessel sem tudunk mit? (Igen, részleges, nyilvánvaló módon, hiszen valami korlátnak lennie kell, van is.)
Korunk embere a XX. század hősies, mindent elsöprő tagadás-szériájának a hálátlan örököse. Nem tud mit kezdeni azzal, amit a segge alá raktak. Ám ez nem csak az ő hibája. Hogy ne legyek unalmas, változatlanul Cioran-t idézem: „A történelem nagy korszakai: a ’felvilágosodott zsarnokság’ korszakai (például a XVIII. század). A szellem sem a túlságos szabadságban, sem a túlságos elnyomásban nem tud kibontakozni. Elviselhető kényszerre van szüksége. (…)” És én ezzel egyetértek. De úgy látom, csak az elviselhető kényszer van ott, ahol lennie kell, a szellem az már merőben más tészta. Az most nem a jelenben akar kibontakozni, nem a jelenből merítkezve, hanem totál más utakon tévelyeg.
Vagy ez nem így van? Többen céloztak már rá, hogy én valójában egy diktatúrában érezném jól magam, amiben kedvemre lázadozhatnék. Ez nem igaz. De attól még tény, hogy különösen vonzódom az underground, a nem elfogadott és sokszor a régenvolt dolgokhoz. És körülöttem egy páran szintén így vannak ezzel az utóbbival. Szétnéznek, és nem találnak maguk körül semmit, amibe kapaszkodni lehetne, ezért visszanyúlnak a múltba. Folyton korlátozzák önmagukat, hogy továbbfejlődhessenek (vagy legalábbis, hogy a fejlődés illúzióját keltsék). Talán mert titokban sajnálják, hogy eltűntek a „babonák”, az „előítéletek” és a „hajdani félelmek” (mindaz, ami nyíltan korlátozta a szellem kibontakozását). Egy szellemileg terméketlen korszakban talán nem is tehet mást az ember. Talán a szellemileg termékeny korszakokban sem tett mást.
De ez kevés.
Azt akarom, hogy végre: lényegi dolgokról essen szó; az emberek lássák a jelent; és ne gondolják, hogy a szabadság egyenlő az önfeledt hülyeséggel. Mert nem az.

.

Szeretném azt hinni, hogy manapság is van miből kiindulni.

*

Az utolsó mondatot nyomatékos hangsúllyal ajánlott figyelembe venni.