A világ peremén

Végre megint úgy keltem fel, ahogy kell: a gyomrom merő üresség, önmagát emésztő cafat, és semmi nem elég neki. A vér nem folyik az ereimben, csak lüktet bennük össze-vissza. A szám kiszáradt, és enyhe nikotinmérgezésem is lehet.
Nos, mindössze ennyi emlékeztet a tegnapi egész éjszakás izére. Hepajra. Most kóválygok a szobában, és egyszerre érzem úgy magam, mint egy inszomniás és egy narkolepsziás. Fura.
De hogy ez miért fontos? Hát mert egy jó koncert után így érzi magát az ember, ha minden szükségeset elkövetett ahhoz, hogy bizonyos dolgok törlődjenek a fejéből. Én például kiradíroztam az enyémből az egyik legalapvetőbb nézetemet. Jelesül azt, hogy minden el van veszve, és semminek nincs értelme. Régóta úgy vélem ugyanis, hogy a mostani világ nem az a hely, ahova nekem születnem kellett volna, de ez nem valami emó-fíling, egyszerűen csak annyit jelent, hogy sok dolgot nem vagyok képes elfogadni, és ez bosszant.
Ilyen dolog a mai punk is. Arról ugyan lövésem sincs, hogy húsz vagy harminc éve, a punk-mozgalom hajnalán mitévő lettem volna. Az, hogy manapság, mikor semminek nincsen semmiféle tétje, fiatal fejjel felvállaltam ezt a stílust, egyáltalán nem jelent semmit. Illetve dehogynem, egyvalamit biztosan: míg régen kunszt volt punknak lenni, míg régen ez kívülállásnak minősült, addig ma csak egy ugyanolyan sablonos divatstílus, mint a hippi vagy a rocker. Tehát ha így vesszük, én is beálltam a sorba. Mert hiába is keresünk eredetiséget évtizedekkel ezelőtt lejárt irányzatokban.
Csakhogy a punk nekem sosem jelentett idióta jelszavakat, sosem jelentett anarchiát, meg egyéb ilyen szarokat. Számomra a punk egy gondolkodásmód volt mindig is. De hát sajnos rá kell jönni, hogy nem a stílus alakítja ki a gondolkodást, legfeljebb csak kihangsúlyozza annak egyes részeit. Ezt nagyjából egy évvel ezelőtt kezdtem megérteni. És azóta, hogy is mondjam, furcsán érzem magam. Mint a kierkegaard-i filozófiában az esztétikai ember, aki előtt megjelenik a választás lehetősége az etikai és esztétikai szint között. Csakhogy akkor ott tényleg választani kell, és nincsenek köztes állapotok. Bár ez a hasonlat igencsak sántít, hiszen én sosem voltam teljes mértékben esztétikai ember, és sosem leszek teljes mértékben etikai (és egyébként is: ezek a szintek a valóságban nem léteznek), mégis úgy érzem, most egy ilyen köztes állapotban vergődöm. Jó szar. Milyen egyszerű lenne továbbra is nagy ívben telibeszarni mindent, kivonulni a világból, és csak annyi energiát pazarolni a hülye emberekre, amennyi kell ahhoz, hogy ne tekerjem ki a nyakukat két mondatuk között. Sajnos ez ma már nem így megy nálam. Észrevehetően többet törődöm a hülye emberekkel. De a nem hülyékkel is.
De azért Barangó, a QSS egykori énekesének és szövegírójának koncertjére elmentem tegnap. Persze Pityuval, aki amúgy ezt az én kiteljesedésemet nem fogadja olyan jól. Na mindegy, ott voltam, és megint az a bizsergető érzés kerített hatalmába, ami akkor jelentkezik, mikor régi punk zenét hallgatok. És élő zenénél ez az érzés csak fokozódik. És olyankor az ember rájön, hogy a nagy punk-mozgalom, ami az egész világot felbolygatta a nyolcvanas években; ami akkor szembe ment minden elfogadott, közhelyes és sablonos dologgal, igazából egy csapat unatkozó tinédzser szervezetlen és öntudatlan lázadása volt csak. Nem voltak e mögött nagy szándékok vagy hihetetlen nézetek: egyszerűen csak látványosan tagadták, amit tagadni lehetett. Egyesek szimpatikus, mások ellenszenves módon őrültek bele a dologba, de végső soron, és ez a lényeg, valamennyire mindenképpen beleőrültek.
Pozsonyi Ádám, a magát szerényen a nemzeti avantgárd géniuszának valló publicista például túlságosan is komolyan veszi a lázadozást. Meggyőződéses anarchistából konzervatívvá lett, hivatásszerűen pukkasztja a liberálisokat, gyűlöli a francia forradalmat, és ezzel együtt ő az egyedüli bizonyíték rá, hogy valaha létezett Magyarországon olyan, hogy punk: A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong című könyve ezidáig az egyetlen, amelyik szemléletében hű maradt a punkhoz, és nem utolsó sorban, amelyik megfelelően dokumentálja a korszak történéseit. És bár úgy sejtem, többet gondol bele az egészbe, mint ami valójában volt, mégis hitelesnek számít, mert egyszerűen semmilyen érdek nem fűződhetett hozzá, hogy megjelenjen, hacsak nem az, hogy valaki végre megmondja a tarkabarka hajszínű, utcákon kéregető, agyatlanul lázadozó pánkoknak, hogy amit csinálnak, az abszolúte idejétmúlt és felesleges.

Barangón azt látom, hogy nem akar már semmi mást, csak azt csinálni, amihez ért: zenélni. Mindig megragadja az alkalmat, hogy elmondja, mennyire rossz szövegeket írt is ő régen a QSS-nak, és hogy ezeket mennyire komolyan tudják venni mégis egyesek. De azért természetesen előadja őket, mondanom sem kell, legnagyobb örömömre. Mert azért egy jó punk koncert még mindig odabasz az embernek.
És hogy az a sok kannásboros kiscsaj meg srác a faszán hangzó, ám réges rég elavult jelszavak kurjongatásán és a minél menőbb ruházat viselésén kívül mégis mennyit fog fel a punk valódi szellemiségéből, már nem is jutott eszembe, mint dühítő gondolat, mikor az éjszakain tartottam hazafelé. Hogy az egésznek semmi értelme? Hát aztán. Hogy semminek semmi értelme? Nyilván. De mivel ezt a nézetemet kiradíroztam az agyamból, nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak egy pillanatra is elmerengjek rajta. Mert akkor rájönnék, hogy soha nem is lesz semmi értelme semminek. Ez pedig nem a legjobb alap ahhoz, hogy egy húszéves ember belevágjon az életbe.