Psyché

Ez egy blogbejegyzés lesz. Még sosem írtam ilyesmit, de hasonlót természetesen már sokat, úgyhogy különösebb akadályokra nem számítok. Azt sem érzem nyomasztónak, hogy ezúttal hármunk közös blogjába körmölök. Nekünk hármunknak nagyon sok közünk van egymáshoz, ez természetes, de attól a bejegyzéseinknek nem kell majd egymáséira hasonlítaniuk. Sőt szerintem tekintettel sem kell lenniük egymásra. (Persze nem is tilos.) Úgyhogy én most semmiféle tanügyi nyomorúságokról sem írok — illetve persze mégis. Egy Bulgakov-feldolgozás a témám, régóta tartozom vele senkinek, tehát utánam, olvasó!

Vajon miről híres a Szent László Gimnázium? Hát többek között arról, hogy még mindig megvan a saját kezelésű nyári tábora Balatonszepezden. A legtöbb ilyet a rendszerváltás után fifikásan lenyúlták — mondjuk: „államosították” — az önkormányzatok, a miénk sok-sok csoda (meg persze némi lélekjelenlét és nyilván „szocialista összeköttetések”) révén valahogy megmaradt, és még csak le se rohadt ezidáig, sőt időnként némi szaktáboros tevékenység is folyik benne — ez utóbbi azért egyre ritkásabban. Mi hatszor csináltunk ott eddig nagyon eszement tábort, a Heptameront, idén ökörködtünk volna hetedszer, de abból már semmi nem lesz. Biztos, hogy nem; feltöröltem, mint Schilling a Krétakört.
De hatszor volt Heptameron, és hatszor ott volt velem az Eszter. Senki más nem volt ott minden nyáron, csak ő, és nélküle nem is csinálom többet. Igaz, hogy vele se. Az okok bonyolultak, és jelen pillanatban teljesen érdektelenek is; elmondom inkább a Margaritát.

Eszter rendező. Igazi. Persze sok minden más is, de az sem témám pillanatnyilag; viszont színpadlátó, (és alighanem színpadrázó); bár erről papírja semmi sincs. Nyolc-tíz dolgot színpadra is rakott már, annyiról legalábbis tudok: többek közt egy komplett Vízkeresztet, az diákszereplőkkel is a legvirtuózabb előadás volt, amit abban az évben láttam; látták is még rajtam kívül hat estén vagy százötvenen. (Eszter nem az a simulékony és közkedvelt fajta: ha ő csinál valamit, az emberiség általában dafke otthon marad, és baromira elégedett magával. Legyen csak. Mindig röhögtünk az ilyeneken.)
A Heptameron-táborokban Eszter multifunkcionális feladatokat látott el, ennek következtében egymással versenyeztünk mindig, melyikünk bírja a hetet kevesebb alvással (azt hiszem, én nyertem többször). Színházat ötször csinált lent. Commedia dell’ artét, performance-okat, zenés klipeket, Hamvas-átiratot: próbált már mindenfélét. Két éve, nyáron Margarita-hetet tartott. Úgy értve, hogy pontosan egy hete volt arra, hogy egy vonakodó, mert benne és egymásban a megelőző két évben maximálisan megfáradt társasággal belevarázsolja a nagy büdös semmibe A Mester és Margaritát. Rilkét idézve, mert ezúttal kíméletlenül idézendő: egyszer és soha többé. Tizenkilenc jelenetbe és vagy harminc karakterbe sűrítve. Az elejétől a végéig. Egy négy órás előadásban. Egyszer, egyetlen egyszer és soha többé. Közönség nélkül. (Akik még ott voltak a táborban, más táborlakók, találtak helyettünk érdekesebb elfoglaltságot. Nem volt szokatlan — de az azért már nem esett jól.) És nyom nélkül: még egy fotó sem maradt az előadásról. (Aki fotózhatott volna, mindenki a darabban szerepelt.) Az általa rendezett előadásnak még a szövegkönyve sem maradt fenn, mert olyasmi nem volt egyáltalán. Jancsósan dolgozott. Csak éppen nyom nélkül. Tökéletes bűntény. És dolga végeztével feltörölte ő is maga után a krétakört. Szeptembertől már nem volt a gimnázium tanára. (Hogy így történt, az azért nem volt önkéntes teljesen. Eszter nagyon büszke — van neki mire —; és eredményesen hergelhető.)

A darabban én is játszottam, sőt én voltam a Mester. Ez valamiért külön kérése volt neki. Csak a szokottnál is több borral bírtam. Még előadás közben is ki-ki kellett járnom zugpiálni. (Gergő mondta utólag, hogy ő is így volt ezzel.) Elviselhetetlen volt a dolog, noha rendkívül megtisztelő. Őrjöngeni nap mint nap kijártam a szőlőbe. Üvöltve ráztam a szőlőtőkéket, mint Harrison Ford a Hat nap, hét éjszakában. Vezettem a tábort, írni tanultunk, Versdallamot nyomattunk nagyüzemben: a próbákon részt venni a negyedik egész emberes elfoglaltságom volt. Még szerencse, hogy én néha felmentést kaptam. Mások nem kaptak. Értük is üvöltöttem. (Na bevallom, néha azért kicsit színpadiasan.) A legapróbb epizódszereplő is köteles volt minden próbán jelen lenni: ebben Eszter nem ismert kíméletet. És a próbák mindig hosszabbak voltak a tervezettnél. Sokkal. Hihetetlen volt az egész. Hihetetlen feszültségek voltak. Senki — a színtársulatból legalábbis biztosra veszem, hogy senki — nem akarta ezt az egészet. Félelemből történt minden, mindenkin erőszakot követett el. Egy nagy meghágás volt az a hét. Egy nagy-nagy borzalom. És életem egyik legszédületesebb hete. Mint ahogy mindenkié. Ez tudnivaló.

Péntek Viki (ő is önérzetes teremtés ám!) nagyon összecsapott egyszer Eszterrel próba közben. És mégis boldogság volt neki Niszát játszani és a holdfényben csábítani. Misi úgy játszotta Behemótot, hogy nem is ismerte a regényt, menet közben korrepetáltuk. És csodálatos macska lett. (És simogattuk, és dorombolt.) Gabit egyenesen imádtam Margaritaként. Csak féltem hozzáérni, de muszáj volt. Elképesztő volt Pilátus is, és nem csak a kősivatagban. Elképesztő volt még Abadonna is, ahogy a falból kilépett. Vagy Dini, mint Lévi Máté. Beszélni nem tudott jól: ordított hát, de hogy! Sorolnám. Petit: Wolandot! Azt az önfegyelmet! Azt a könnyedséget! Szabados Péter és Gergő nyitó párbeszédét Berliozként és Hontalanként. (Azzal az egy jelenettel sínre lett lökve minden. Az összes értelemben.) A főbb szereplők teljesen rendben voltak az előadáson. De a nem főbbek is. Rendben voltunk. Eszternek köszönhetően. Bizony: egyszer és soha többé. Gyönyörködtünk, még ha szorongásunkban ki is jártunk zuginni: a darabban, egymásban, talán még magunkban is.

Eszter döbbenetes dolgokra jött rá munka közben és mindent (lehetetlenségeket is) belerendezett az előadásba. Vándoroltunk a térben. Ilyesmit jónéhány éve én is csináltam már, de nála tökéletesen működött: nem volt hely a táborban, ami ne kapta volna meg a funkcióját. A hintaágy: ott hevertünk Hontalannal a találkozós jelenetben, ott volt a búcsú is. A kősivatag egy kőrakás volt: csináltunk Pilátusnak kőtrónust. Ugyanott volt a keresztrefeszítés is, fent imbolyogtak a kivégzettek. És vándorolt az előadás az időben is: követte a regény rejtett napszak-szimbolikáját. A fő vonal: alkonyból az éjszakába, teleholdkor. És nagyjából telehold volt, és látszott is! És délután kezdtük az előadást, és a keresztrefeszítés már szürkületben volt és a báljelenet meg már éjjel a holdfényben a leendő kosárplaccon, és lobogtak a fáklyák, amelyekkel később felgyújtották a mókás fiúk a Gribojedovot. A búcsújelenet a kősivatag fölött zajlott, néztünk le a magasból Pilátusra, aki már kétezer éve ült a trónusán, és a holdfényes úton (hátul, a kertkapunál) megjelent Jesua, és elmentek ketten, és tényleg úgy tűnt, hogy a hold felé, mi meg Margaritával a sötétbe távoztunk, és az egészet egy autó reflektora világította meg kísérteties súroló fényekkel, abba aztán beszállt Woland és kisérete, és elhajtottak. Ha ezt az egészet Bódy Gábor rendezi, azt mondjuk rá: Psyché.
De maga Psyché rendezte.
A helyén volt minden kellék; és voltak kellékek. A tógás Pilátus pergamenről olvasta a vádiratot és pergament adott Lévi Máténak, Wolandnak volt színes földgömbje (Zitáék fél napig festették), Behemót feneke alól előkerült az éghetetlen, vaskos kézirat, mi Margaritával és Azazellóval valódi vörösbort ittunk (ha nem is falernumit, csak zánkait). Hegyes nyársakkal szúrták le a megfeszítetteket. Hat ráérő szereplő és egy seprőnyél alakította a gyilkos villamost komszomolistástól. Irtózatos tárgyi és szellemi gazdagság. És mindez — még egyszer mondom — egy hét alatt. Hogy legyen egyszer és soha többé.

Eszter most Svájcban van és nem kételkedem benne, hogy nemsokára — úgy, ahogy tervezi — Berlinben lesz majd, ahol rendezést fog tanulni. Hogy ez miképp fog történni, arról fogalmam sincs, de ő majd kitalálja. Ahogy meg tudta rendelni a teliholdat két évvel ezelőtt, úgy ezt is elintézi valahogy. Ha magyar embertársaiba nem pusztult bele ezidáig, ha miközöttünk kreatív tudott maradni, akkor nincs miért félteni a németektől. Ha belőlünk, vonakodókból ki bírta szedni a Bulgakov-regény figuráit, akkori romlott, utálkozó lelkünkből kilicitálni ezeket az elbűvölő, igenis csak szeretettel megalkotható figurákat, akkor rendben lesz ő ezután is. Most ezt üzenem neki.
Fél éve nem láttam Esztert, és biztos, hogy még hónapokig nem is fogom. Ugyanúgy nem láttam A Mester és Margarita szereplőit sem — többségüket nyár óta nem. Most távol vagyunk egymástól. Szombaton találkozunk majd valahol, valakinél, akit meg már két éve nem láttunk — félelmetes lesz. Eszter nem is tud erről az egészről. Biztos sírna, ha tudna róla. Szokott sírni, és tud is nagyon. Szívember. (A szívére veszi, amikor szívlapáttal esnek neki — megtörtént párszor, rosszul viseli.) Majd éneklünk valamit, hangszer lesz ott dögivel, és rá is gondolunk közben. És kimondjuk a nevét: én biztos, hogy kimondom. Parragi Eszter most éppen Svájcban van, mi meg éppen Budapesten, mindenki külön-külön; amit együtt csináltunk, az meg a seholban: jó helyen nagyon.
Mert az egyszer és soha többé, az Hamvas Béla szerint isten előtt van, az örökkévalóságban. És bár ez a vélekedés szokatlanul nyálas, még az is lehet, hogy egyszer majd igaznak találjuk. De ha mégsem (aminek azért elég komoly esélyt adok), hát az se baj. Egyszer lenni, az is nagy dolog olyanok között, akik egyszer sincsenek.