2010. március 18., csütörtök

A digitális albatrosz, ahogy kétszer botlik

Nincs ennél a történetnél köznapibb: feladtam egy osztálynak néhány verset, tanulják meg, mondják vissza, illetve, mivel arra sincs idő, írják le papírra a kibaszott csigatempójukkal (úgy se sokkal időkímélőbb, de valamennyire mégis), aztán értékelés és felőlem azonnali felejtés; tényleg nincs ennél semmi közhelyesebb. Így megy az iskolagép. Meg is tanulták, viszonylag szép számban (bár némi gyanakvás most már van azért bennem, de tény, hogy nem vettem észre semmi csalást). Ezt a verset is kértem, mert még legalább át tudják fogni valamennyire: megbotlik a hülye költő, naná, helyes, taknyoljon csak jó nagyot. Egyszóval kértem tőlük megtanulásra ezt:

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)

Tegnap nekiültem végignézni, volt fél órám, az az ilyesmire elég, a verset magát nagyjából tudom, vagyis puska se kell; pirosoztam, de nem is nagyon kellett egy darabig. Ám a negyediknél egyszer csak ilyen sorra bukkantam a 12. sor helyett: „Egy másik sántikál: hé, így röpülsz te, nézd!”

Furcsa volt, hogy így tanulta meg a gyerek, hogy fordulhatott ez elő?, a többi rész nagyjából rendben működött, két apróbb szöveghiba volt még talán. De az egyik úgyszintén fura volt még, az, hogy a „herceg” helyett meg „princ” állt. Odaraktam a sok pirost, csóváltam a fejem, nem nagyon értettem, de hát annyi sok hülyeség van! Vettem magam elé a következőt, és abban is ugyanígy volt. Aztán a harmadikban is. Akkor már végigszaladtam az összesen, és láttam, hogy a többség ilyen szövegezésű.

Ej, az anyátok ne sirasson, mi a franc ez? Arra gondoltam első értetlenségemben, hogy talán valamelyik így tanulta meg, illetve ilyenné változott valahogy a fejében. És hogy talán így adta tovább. Összetartó kis osztály, megtörténhetett éppen. De azért valószínűtlennek tűnt. Így tehát ugyanennek a hipotézisnek egy másik változatát dolgoztam ki magamnak hirtelen. Ez abból állt, hogy valamelyikük rosszul tanulta meg, és talán segítségképpen begépelte a többieknek e-mailbe. Mert ezek a drága kölykök már nem cipekednek ám feleslegesen, amit helyeslek is más oldalról, egészségügyileg: a szöveggyűjtemény az iskolai szekrényben lakik nekik, ha tehát hirtelen otthon kell valami, tuti, hogy egynek sincs. Legfeljebb (húszból egynek) véletlenül, kötetben, a nagyapó könyvespolcán. Nyilván egymástól kértek segítséget kínjukban.

És ha már így eszembe jutott az internet, gondoltam, megnézem, hátha találok ott külsérelmi nyomokat. Begépeltem tehát a furcsa verssort. És hoppá, egyszerre bejött a vers teljes szövege. Tárhely: Wikiforrás, az meg továbbmutatott még máshova, azt hiszem, a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz. És ott is ugyanez a szöveg volt, vagyis ez a princes.

És a szükséges információt is megtaláltam: mégpedig, hogy ez a Nyugatban 1818-ban megjelent első fordításváltozat szövege. A Magyar Elektronikus Könyvtár ezt a verset talán azért tárolja ebben a változatban, mert ők a teljes Nyugatot felvitték a hálóra, tényleg minden sort, mindent: ahogy az helyes is. A Wikiforrás meg agyatlanul leemelte onnan, és a magáévá tette. Hát remek.

Íme az 1918-as változat, ez hozott létre bennem kognitív disszonanciát:

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Az sehol se derül ki, hogy nem ez a kanonizált szöveg. A szöveggyűjtemény nélküli gyerek megtalálta a neten, örvendezett, letöltötte, megtanulta. (És tényleg ez a változat jön be elsőnek.) Mint mondtam, szöveggyűjtemény a szekrényben, hogy gyanakodna otthon, éjjel egykor bármire is? De nem is dolga. Ő hiteles szöveget talált tényleg, csak éppen egy másikat. Részben primitívebbet, persze. Amelyet maga a fordító javított ki öt év múlva, a teljes Baudelaire-fordításkötet készítésekor. Amikor feleszmélt.

De hogy a net ilyen tudatlan legyen és ilyen félreorientáló, az, noha nem lepett meg, mégis izgalomba hozott. Begépeltem hát a „helyes”, a kanonizált változatot is: az megvan-e vajon odafent? Reméltem azért. Meg is volt, persze; de csak mert valaki kedvenc verseként begépelte magának úgy is.

Nem oda futtatom ki ezt a bejegyzésemet, ahova talán várnátok. Ennél barokkosabb leszek. Nem a netet fogom most ostorozni. A netet is emberek csinálják, tudatlanul, féltudással, rohanvást, kapkodva, nagypofájú magabiztossággal, frusztráltan: ki mikor hogy. Épp úgy, mint minden egyebet. Miü vogymuk. Ez az eset azt kétségtelenül mutatja, hogy bárkit bármikor meg tud így vezetni az Internet, akár akaratlanul is. Ez tény. Figyelni kell. De ezt eddig is tudtam. És azt is, hogy én se fogok észrevenni mindent, mert lehetetlen, tehát meg is fognak vezetni. Sokszor még szándékosan is. Meg fogom szívni, sőt nyilván eufemizmus itt a jövő idő. Sőt, hogy én is félrevezethetek másokat, mint ahogy meg is tettem már egyszer régebben, véletlenül, a Rilke-ügyben, csak szerencsére időben az orromra koppintottak.

De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy én se ismertem tegnap estig ezt a most már inkább vigyorgásra, mit kétségbeesésre késztető szövegvariánst, pedig azt gondoltam, én ezekről a szövegekről minden lényegeset tudok. A romlás virágai kötet minden versét olvastam, nem is egyszer, az összes hozzájuk tartozó jegyzetet úgyszintén, azokat is többször, búvároltam háttértanulmányokat dögivel, volt a kezemben Tóth Árpád-kötet is, versek, novellák, fordítások. És semmi: ezt a változatot mégsem ismertem. Nagyon sokat nézegettem a Nyugatot magát is, elektronikusan is, reprintben is (bár az megszakadt 1913-mal, úgy emlékszem). Nyilvánvaló most már, hogy épp az adott lapszámmal nem találkoztam eddig. Kritikai kiadás sem volt a kezemben, de hát olyan Tóth Árpád esetében nincs is. Ennyi.

És most — épp az Internetről — tanulhattam. Semmit, apróságot, jelentősége nulla, de mibe fogadunk, hogy olyasmi ez, amit max. 20 ember tud rajtam kívül e pillanatban. Ez is semmilyen érzés persze, de jó is azért. És ezeknek a kedves, elektronizált, könyvnélküli barmocskáknak köszönhetem. Rengeteg ember rengeteg apró tudatlansága kellett hozzá, hogy ez az aprócska kis tudás most összeálljon. Enyém, övék, Wikiforrásé, stb. Összehoztuk. Egyébként is csak a véletlenben bízhatunk.

Ha tehát az embernek szerencséje van, ha úgy vezeti a kezét a nem-tudom-micsoda (fátum vagy jóistenke), akkor tanulhat az elektronikus forrásokból épp úgy, mint bármi másból. Nem fog persze korrekt adatokkal találkozni: az nagyjából kizárt. Minden forrást gyanakodva érdemes odafönt fogadni, sőt úgy mondanám, hogy kötelező: nem Vezér Erzsébet dolgozik oda, nem is Stoll Béla: lelkes kis innen-onnan-másolók, szerepzavaros figurák, Guglizó Jankák és Jánosok. De ez nem baj ebben az összefüggésben. Nézelődni kell. Lám, érdekességekbe futhat bele az ember.

A bármely témában teljesen készületlen mindigtöbbség persze nem fog, az nézheti a képernyőt akármeddig, nem fogja tudni még azt se, hogy mit nem vesz éppen észre. (Azok is miü vogymuk.) Hermann István filozófus emlegette folyton, hogy neki azt mondta a mestere, amikor végre külföldre utazhatott (az a szoc. időkben nem volt épp gyakori), hogy aki hülyén megy ki, hülyén is jön vissza — és ez épp így igaz Internetországra is. De azért lehet találni dolgokat. Egy magyar irodalomtörténész, aki a középkorral foglalkozik, így talált nemrégen egy fél Janus Pannonius-panegyricust. Fent volt az régóta, csak nem esett le senkinek, mi is az; ő meg egy álmatlan éjszakán rákattintott véletlenül, és elkerekedett a szeme. Ismerem őt, elég ellenszenves figura; de az örömét nem vitatom el tőle. Jó lehet most neki. Talált vagy 300 új sort, állítólag szépeket, azóta le is fordította őket, meg is jelentek. Már csak meg kellene szereznem, hogy elolvashassam, de hátha a neten is fent van már, a Jelenkor vagy az Alföld februári számába ígérték, mindjárt megnézem a Google-on. Ezúttal véletlenül tudom, mit keresek.

2010. március 13., szombat

Szép remények

Ma vettem egy Playboyt. Nem állítom, hogy ilyesmi nem fordult még velem elő, mert dehogynem, nem is egyszer. De pusztán a csajok miatt mostanság már nem veszek, mert drága bizony ez az újság; és ruhátlan nőkkel ingyen is tele az internet. Viszont ma mégis vettem; és már néhány napja tudtam, hogy fogok majd venni. Bereményivel van ugyanis benne nagyinterjú, és ez tudomásomra jutott; azt pedig én sehogy máshogy el nem olvashatom, csak a lapra beruházva. Mániás vagyok: beruháztam. A neten van persze a beszélgetésből mutatvány; mint ahogy a fő árucikkből, a pucérkákból is. De csak mutatvány. Én is így csinálnám.

Bereményi mindig mond meglepőket; sőt mulatságosakat is. Olvasom, és néha nem győzök hüledezni. Előfordul, hogy enyhén idiótának érzem őt; máskor meg nagy-nagy megérzőnek. Néha meg nem is tudom, hogy minek. A dalokban, ha jól rendeződnek össze, ugyanezek a furcsaságok gyakran bizonyulnak meggyőzőnek. Ezt tapasztalatból tudom, és ezért különösen figyelek a furcsaságainál; merthogy hátha: sőt valószínűleg. (Egyébként meg még azért is nagyon érdekes vele készült beszélgetéseket olvasni, mert mindig tud újat mondani régmúltakról is. Folyton dolgozik benne az élete, sőt a mások élete is. Értelmeződik, és ettől persze át is értelmeződik. És ez nagyon jó. Elevenség.)




A mostani interjút Wisinger István, egy eléggé tűrhető újságíró készítette; azonban elég ügyetlenül. Élek a gyanúperrel, hogy mivel Bereményi sokszor viselkedik esetlenül, az őt jól ismerő interjúkészítő kedvességből (szolidaritásból) mutatja magát még nála is bumfordibbnak; de azért ez nem túl valószínű. Másfelől meg így is elég sok dolog elhangzik, illetve kiprovokálódik. Még Bereményi legújabb, negyedik házasságáról, sőt a két friss kisfiáról is szó esik, pedig ez egy ilyen zárkózott embertől nem is volt várható. Ezek a részletek azonban nem tartoznak ide.

Most csak egy ilyen furcsaságot hozok szóba. Valamit, amiről még sosem beszélt, ezúttal viszont igen; és engem, talán nem véletlenül, nagyon szíven ütött.

Bereményinek nagy család-történetei vannak; gyakran építkezik is ezekből. Aki ismeri a dalokat, a filmeket, a Legendáriumot, az tudja. (Minimumként elég az Eldorádót ismerni ehhez.) Most ezt mondja:

Kérdés: Ha a gyerekeid sorsát összeveted a saját gyerekkoroddal, akkor hogyan magyarázod meg nekik azt a merőben más világot? Felidézhető egyáltalán, mint egy „családi legendárium”?

Válasz: Magamtól soha nem magyarázok semmit nekik, csak válaszolok a kérdéseikre. Nem tanítok nekik például történelmet, hanem hagyom, hogy maguktól fedezzék fel, ami nekik fontos. Egy dolog viszont nagyon foglalkoztat. Észrevettem, hogy egy családon belül generációkon keresztül szokott ismétlődni egy életmodell; hogy más díszletek között, de valamilyen vízjel szerint a sorsok másolják egymást. Viszont én nagyon nem szerettem volna, hogy életemnek bizonyos fordulatai megismétlődjenek a gyerekeim sorsában.

Kérdés: Ezt lehet befolyásolni?

Válasz: Hát persze! Mert életünk azon problémái, amelyeket nem tudunk megoldani, az utódainkra hárulnak. Amit pedig megoldunk, az alól felmentjük az utódainkat. Ezt tudatosan figyeltem. És amint a rossz minta jelét észrevettem, azonnal megszüntettem még a lehetőségét is a másolásnak. Így meg tudom változtatni a sorsvonalamat, hogy az utódaimat felmentsem. Jobb apa akarok lenni, mint az elődöm.

Ennyi. Erősen felkavart. És nem is részletezem, miért. Csak az jutott eszembe, ezt én is megpróbálhatnám. Még akkor is, ha az ilyen öröklődő karma-cuccokban én nem is hiszek. Attól még meg lehetne próbálni. Hiszen az ellenkezőjében sem vagyok biztos: abban, hogy ilyesmi nem lehetséges.

Dehogynem. Egyébként még sokkal egyszerűbben, mint kulturális mintázat is lehetséges. Átöröklődik az ember, hiszen látják. De mondok viccesebbet, remélem, meg is szívlelem majd:

Pascal írta kora hitetlenjeinek címezve, hogy az egy dolog, ha nem hisznek Istenben; lehetséges ilyen hozzáállás. De mi van, ha nagy felvilágosultságukban tévednek? Hiszen az értelem nem csalhatatlan eszköz. És azt ajánlja nekik (cinikusnak tűnik a javaslata, pedig csak az ő nyelvükön próbál beszélni), hogy fogják fel az egészet úgy, mint egy fogadást. Lehet fogadni Isten létére; nemlétére is. Ha a nemlétére fogadok, viszont mégis létezik, nagyon megszívtam: jön az örök kárhozat. Ha a létére fogadok és mégsem létezik, hát mi van akkor? Megyek a semmibe és ennyi. Jóval értelmesebb hát a létezésére fogadni.

A globális dolgokra (környezetszennyezés, felmelegedés, egyebek) régóta ugyanezt tudnám csak javasolni a döntéshozóknak. Érdemesebb lenne a bizonytalan adatok ellenére is arra fogadni, hogy bajok vannak felnövekedőben; és megpróbálni cselekedni. Értelmesebbnek látom. De persze ez földszintes okoskodás, dollárra úgysem váltható. Pascalnak se jött be.

Na szóval, és itt már a zárás jön: nekem is érdemes lenne talán arra fogadni, hogy tudok tenni valamit a környezetemért, az utánam jövőkért pusztán azzal, hogy pár elrontott dolgot megpróbálok megjavítani a saját életemben. Hiszen mit veszíthetek? Ők meg talán nyerhetnének.

És hogy hova nyúljak? Ezen nem kell sokat tökölnöm: bárhova. El van barmolva már az egész.

Hát akkor most nekikezdek. Első lépésként megpróbálom felvidítani őket. Ideiktatok hát egy régi-régi Playboy-csajszit.

2010. március 10., szerda

Kuli, tényleg nem mindenki lett Oravecz!

Barátom üzenetén tűnődtem, és eszembe jutott egy cikk a Vasárnapi Hírekből. (2010. február 28.) Nem világos teljesen, miért, de most iderakom.

Galkó Balázs, az Új Színház tagja… arra készül, hogy április 11-én, a költészet (és a választások) napján végigmondja József Attila összes versét a költő szülőházában.


Időnként kitalál magának valamit. A Művészetek Völgyében például volt már falu rossza, hegedűs a háztetőn…

– Hangosbemondó vagy nótafa.

Kieszelt egy-egy figurát, és a fesztivál minden napján ezt alakította. Ezekre lehet, hogy jobban emlékszem, mint a színpadi munkáira. Ahogy arra is nagyon emlékszem, hogy végigmondta József Attila összes versét.

– A József Attila-összesre, azt hiszem, lehet emlékezni. Olyannyira, hogy április tizenegyedikén – ami idén kivételes nap ugyebár – a Gát utcában, József Attila szülőházában, az ajtóban állva végig fogom mondani valamennyi versét. Márta István újból zenélni fog. Beborítják a nagy udvart sátorral, lesznek benne székek, és az emberek jöhetnek-mehetnek a választás előtt és után.

Miért éppen ezen a napon csinálja ezt?

– Mert ez József Attila születésnapja.

De mondhatta volna tavaly vagy mondhatná jövőre is a verseket. Azért ebben így csak van egy dupla csavar.

– Biztosan van benne. De én megígértem József Attilának meg magamnak, hogy még egyszer, a Gát utcában, elmondom a költeményeit. Nem lehet elmesélni, hogy az ember tizennégy-tizenöt órányi mantrázás, imádkozás, éneklés után mit érez. Ez a transzcendenssel való igazi találkozás. Bizonyos idő után elkövetkezik az az állapot, amikor a versek mondatják magukat. Ilyenkor már nem is tudom igazán, mi történik. Eddig már kétszer volt ebben részem, először 1988-ban, a Fiatal Művészek Klubjában, és két évvel ezelőtt, József Attila százéves születésnapján, az Új Színházban.

Hány verset mondott ön szerint jól?

– Hatszáznegyvenet.

Ennyit írt József Attila. Mind jól mondta?

– Igen. Ezek nem külön-külön elmondott versek voltak, hanem az egész együtt. És akkor ez így jól van.

Ha azt a lehetőséget kapná, hogy csinálhat egyórás József Attila-lemezt vagy -videót, az ezen a két alkalmon elmondottak közül lenne, amit beválogatna?

– A József Attila-összes elmondása egy másik állapot, hosszú-hosszú imádság, mint amit a lemezfelvétel igényel. A hétköznapi életben az ember maga szabályozza a légzését. Ebben az esetben viszont a versek diktálják, mikor veszek levegőt. És ettől a zaklatott agyi oxigénellátástól másik állapotba kerülök. És a mantrának az is a lényege, hogy megidéz valamit. A rezgések megváltoztatják az embert, a környezetét.

Tervez valami hasonlót?

– Nem, én ezt csak József Attilával tudom megcsinálni.

Miért csak vele?

– Valószínűleg azért, mert más ennyire nem érdekel. És ez az életmű akkora, amit így át lehet ölelni… Talán még Radnóti, Dzsida Jenő lenne, akinek a verseit végigmondanám.

A 25. Színháznak is tagja volt, ott még szinte meg akarták váltani a világot. Önben mindig is éreztem a váteszségre való hajlamot. Ez már elmúlt?

– Megvan még. Ez a József Attila-gesztus ebből táplálkozik. Most ennyire futja…




(A képekhez: az egyiken Galkó Balázs, természetesen. A másik egy különös szoboremlék, Balatonszárszón áll, és József Attilára emlékeztet. Nem rossz, ugye? Szerintem izgalmasabb, mint a hagyományosak. (Nem csak a lillafüredi borzalmat, de akár a Parlament előtti műremeket is ideértve.))

(A József Attila-emlékkiállítás a IX. kerületben, a Gát utca 3-ban található. Szerintem, ha csak rövid időre is, de menjünk majd oda!)

2010. március 8., hétfő

Az oktatási reform szükségességéről?



Csak egy rövid kis interjúrészletet iktatok most ide — Heller Ágnes mondta mindezeket, de talán fontosabb, hogy tényleg így is csinálta, mégpedig még bőven az átkosban. 56 után, amikor először lökték ki az egyetemről (akkor épp egy középiskolába). Basszus, akkor ezt meg lehetett csinálni (ő legalábbis meg merte), mi meg itt pampogunk meg minőségbiztosítunk, meg csoportozunk, természetesen csakis a szebb jövő reményében. Pedig a gyerekek se így, se úgy nem olvasnak már, így nem is fognak, reménytelen. Viszont szívesen bevágnak akármilyen életrajzot egy-egy teszt erejéig, hogy aztán vígan elfelejthessék. Irodalomoktatás, hurrá! Hát nem volt-e Hellernek teljes mértékben igaza? Jó jegyet akarsz? Vágd be a tananyagot. Ötöst akarsz? Ahhoz a verseken keresztül visz az út.

„RE: Amikor magyar irodalmat tanítottál, azt kérted a gyerekektől, hogy tanuljanak verseket.

HÁ: Csak arra adtam ötöst! Arra fütyültem, hogy Petőfi­nek milyen szerelmei voltak. Megmondtam nekik: gyere­kek, arra kaptok ötöst, ha el tudtok mondani egy szép ver­set! Vagy olvassatok el egy regényt és mondjátok el, mi van abban a regényben! Erre lehet ötöst kapni, mert ez az irodalom. Nem az az irodalom, hogy kinek hány szerel­me volt és hányban született és mikor ment iskolába. Ez nem irodalom. Az egész irodalomtörténeti oktatás, ami itt folyt és most is folyik, nagyon rossz. Nem olvasnak műveket a gyerekek.”

2010. március 7., vasárnap

Dzsiszei

Sok szerepjátszás,
végül szerepzavar. Kész.
Eddig jutottam.

(Tegnap este baráti társaságban öt percet kaptunk arra, hogy japán szamuráj-mintára írjunk valami kötött formájú búcsúverset — mintha utána rögtön el kellene püsztülnünk. Én ezt a haikut írtam — elég pontosnak érzem. Ennyi.)

2010. március 3., szerda

Filozófus a B-középről

A Klebelsberg Kultúrpalota honlapján Kuli kiállítását is szépen meghirdették, név, cím, időpont, képminta, némi szerzői szöveg, ilyesmik. És én is szereplek rajta, mint Oravecz Bence filozófus. Mindez kétszeresen is érdekes, egyesek ugyanis már megismerhettek Bélaként is - úgy látszik, az én nevemet (tényleg vacak, de mit csináljak) nyomdászoknak, újságíróknak, múzeumi adminisztrátoroknak képtelenség eltalálni. A durvább azonban a "filozófus" titulus; gondolom, mindenki tudja, aki kicsit ismer engem, mit gondolok az ilyesmiről. Igen, valóban sznobériának gondolom, hogy ezt írták oda. Mélymívű marhák, nyilván a jóhangzás mián. Az biztos, hogy ez a rangkórság nem tőlem indult, remélhetőleg Kulitól sem (sőt, ezt nagyjából biztosra veszem), de akkor vajon kitől? Na nem mintha nem lenne mindegy.



De tényleg mindegy. Egyfelől most már feljogosítva érzem magam akár másfél órás teljesen ezoterikus beszédre is - ki tudja, nem fogok-e élni vele? Kinek lenne joga leinteni? Másfelől (másom úgyse nincsen) most legalább egy fintort küldhetek az érintett szereplőknek. Ez a fintort tegnap, mintegy megsejtve a máris elkövetkezetteket, elő is állítottam a Ráday utcában, Dini pedig megörökítette, művészi és egyéb okokból. Küldöm hát, szeretettel.

2010. március 1., hétfő

Kuli ürügyén

Csütörtökön lesz Kuli barátom új kiállításának megnyitója kitudjahol, talán Pesthidegkúton, és én is ott leszek. De most ennél is nagyobb a bajom: megkért, hogy ezúttal én nyissam meg a kiállítást, és én első örömömben igent mondtam erre. De hol van már az az első öröm! Savanyú, gyomorbajos arcú szabadságba-vetett vagyok én már régóta ebben a világban, vedlett szőrű kínfilozóf, egy Both Attilába oltott Kulcsár Szabó Ernő: kedvetlen, humortalan, derűtlen. Tényleg, a saját macskámat se bíznám magamra legszívesebben. És most itt van ez, ez a feladat. Hogy lubickoltam volna benne még pár éve is! Jó, lehet, hogy akkor se lettek volna olyan jók a poénjaim, de mertek volna csak nem nevetni! Most meg, mint egy kivégzésre (a magaméra), úgy készülök erre az eseményre. Még a végén kínomban le is nyakazok majd ott valakit, de az kézhez- állóság miatt inkább nyilván a méltatott lesz. Legjobb talán, ha el se jön.

Pedig szokom ezeket az újabb képeit, sőt tetszenek is. Sőtsőtsőt. A Dóri meg főleg tetszik rajtuk. Bögyös istennő festi a földgolyóbist. De mit mondjak majd ott és főleg hogyan? Ezt?

Ilyesféle drámázásokba (szarrágásokba) toppant bele tegnap Dénes fiam, aki átjött szkennelni, méghozzá Féner Tamás-fotókat: merthogy előadást kell majd tartania ebből a témából rövidesen. Én pedig Fénertől el vagyok kicsit varázsolva: és nem csak a képeitől. Pár éve ismertem meg a Mai Manó Ház kiállításán a fotóit, az írásait, a figuráját: ennyi elég is volt a szerelembe-eséshez. Olyan izgő-mozgó, folyton szereplő, állandóan agyaló ürge máig, mint én is voltam korábban. Otthonos, tehetséges, félzseniális-félbohóc figura, mondom, ismertem ezt, és még emlékeztem. Sőt, azt is hittem még akkortájt, jobb (naivabb) pillanataimban, hogy van oda (belém) visszatérés. Persze nem volt; ettől van az, hogy évek óta mintha okádnám magamból kifelé a gyomor-keserűt. Okádnék kifelé nagyjából mindenkit. Na mindegy.

Dini hozta a könyveket, albumokat, Féner-képeket: és egy szöveget is, tőle. Egy kiállításmegnyitó-szöveget, amit ő (Féner) mondott el egy fotós barátja felkérésére. Elolvastam, és pár sablont leszámítva tetszett is nagyon. Féner jól ír. (Mária azt mondta, hogy jobban, mint a Cserhalmi: ez volt az elmúlt években a legsértőbb megjegyzése. Mert ezt személyes sértésnek vettem. Pedig alighanem tényleg.) — Hát igen, így kellene valahogy beszélni nekem is, sőt ilyeneket; mindez részben még illene is a Kuli képeinek hangulatához és karakteréhez. Csak hát az ilyesfajta szólózáshoz sincs semmi kedvem. Se lendületem, se szakértelmem. Ahogy a Tanúban mondják: nincs már énnekem disznóhizlaláshoz moslékom.

Mindegy, ideillesztem ezt a szöveget, és ráadásnak két Féner-fotót: mármint őt ábrázolókat. Bár persze lehet, hogy önportrék. Az első, a könyvfülszöveg, hát az jó régi. Teli szájjal, csúfolkodva tapsolja magát, szája sarkában cigaretta. (Ilyennek lenni jó, erre emlékezem. Versdallam, Heptameron. Valami ön-és közveszélyes ostobaság kellős közepén.) — Akkortájt készülhetett ez, amikor a Fotóművészek Szövetségét is csúcsra járatta, és azt mondták az irigy-dühös többiek, hogy az FMSz azt jelenti, Féner Megint Szerepel. A másik későbbi, nem lehet nagyon régi: ez már komolyabb. De korántsem gyomorbajos azon se. Ezért hát most Isten veletek.

„Aki 5 percnél hosszabb megnyitót mond, az egyéb aljasságokra is képes. Én nem. Ez 4 perc.

Ha rákeresünk a Google-ban dr. Király László György nevére, 126 ezer találatot kapunk. Van ebben László király is, Szent György is, persze, de az első 300 mindenképpen és kizárólag hősünkre utal, ilyen tematikus sorrendben: Apeh, fotó, fotó, Apeh, fotó, Apeh, Apeh, egyetem, Pszáf, Apeh, Pszáf, fotó, Apeh, fotó, fotó, közgazdaságtan, fotó, fotó, fotó, Pszáf. Ez az áttekintett találatoknak körülbelül 10 százaléka, ami statisztikailag már értékelhető hányad. A számok azt mutatják, hogy dr. Király László György tevékenységének 15 százaléka a Pszáf-hoz, 30 százaléka az Apeh-hez, 45 százaléka a fotóhoz kapcsolódik. Igen, a teljesítményt - illően - az impact fator-ral mérjük. Jó, de kérdem én (persze semmi közöm hozzá): miből él dr. Király László György? Ebből a fotóból? A látható főtevékenységéből? Na ne! Nyilván a mellékesből, az Apeh-ből és a Pszáf-ból.

A vicc szerint valamikor az 50-es évek eleján felállt Kohn a taggyűlésen, és megkérdezte: Hová lett a zsír, elvtársak? A liszt? A hús? Néma csend. A következő taggyűlésen természetesen nincs ott Kohn. Feláll Grűn: Nem kérdezem, elvtársak, hogy hová lett a zsír, a liszt, a hús. Csak egyet szeretnék az elvtársaktól megkérdezni: hová lett Kohn?

Szóval, dr. Király László György: hová lett Kohn? Hová lettek az emberek? Mármint a képeiről. Mert eladni csak embereset lehet!

Tudom, az ember jelenléte efemer, múlandó, az ember csak pörsenés a világ fenekén. Az anyag az örök, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Hol vannak a maják, aztékok? Kővilágukat hagyták csak ránk. Nem is hiányzik belőle az a néhány obszidián késes, tollkalapos majom. Hová lettek az erre lófráló népek? Szerencséje volt annak, amelyik idejében sírba hanyatlott, encsem-bencsemei árulják csak el, ki milyen Urat dícsért.

Szép a korallszirt, csak az a kár, hogy halott. Egy korallállatka-temető. Ki az, aki él a korallszirtben? A rákok, pókok, halak színes bandája. Idegenek. Bújócskáznak, vadásznak, párzanak. Ki nem él a korallszirtben? A kis polipka, aki ezt az egészet kimeszezte magából.

Szóval értem én, magam sem gondolom másként. Hét közben - legalábbis magam számára teljesen feleslegesen - hivatalokban fontoskodom. Azután hét végén, különösen szmogos, téli szombat, vasárnap reggeleken enyém a világ. Egy tollkalapos majom sem, egy bohóchal sem az utcán - akarom mondani a korallzátonyban. Enyém az egész gyönyörűség, a Város.

A "Pusztulás vonalai", a "Tisztelet Moholy-Nagynak", a "Geometriák" számomra színtiszta realizmus. A "Felülnézet" Franco Fontana-s távolságtartása a totális felülnézettől lett igazán egyedi. A "Belső világ" szigorú minimál világa épp a csalfinta ál-közhelyszerűségtől tektonikus erejű, a valós léptéket pillanatat alatt felejtető. A "Kalandozások" között van az anyag talán legerősebb egy-két képe, de a "pars pro toto" szigorú megtartása még karcosabbá tehette volna ezt a sorozatot. "A növények titokzatos világá"-nak lírája - persze elő lehetett volna adni ezt is szigorúbban, de így kerek a világ - jelzi, hogy szerzőnk szeretne megjavulni, rendes fényképeket csinálni, bár a sorozat végén utal rá, hogy itt is lehet irgum-burgum. Ez a fránya világ, ha hagyná magát meggyőzni, hogy ne tessék már szétrohadni, mert leesünk róla...

Szép kiállítás. Érdekes. Jó nézni. Ajánlom figyelmükbe.”