2010. május 3., hétfő

Somogyi Szabó

Nemrég volt a Patakyban Somogyi Józsefnek, a 17 éve meghalt szobrásznak egy érdekesen furcsa emlékkiállítása, arról akarok régóta egy hosszabb, fotókkal illusztrált második rajongást írni. A fotók elkészültek, de a kevés fény miatt nem éppen pompásak egyelőre, némi utófényezést igényelnének, ezt Dini el is vállalta, de nem jut hozzá a rengeteg dolga miatt. Ez a probléma persze átugorható: legfeljebb a gyenge minőségű variációkat rakom ide, jelzésnek jó az is, jobbja meg úgysincs senkinek. És végül is ki lehet majd alkalomadtán cserélni.

Hanem a nagyobb baj, hogy fakul azért az élmény. Nagyon erős élmény volt pedig, csak közvetlenül utána pofán vágott három hét intenzív dolgozatjavítás. És pofoneső formájában bizony kivert-kilúgozott belőlem sokat. Tanulság: mégis akkor kellett volna megírni a mondandómat. Lelkesen, azonnaljában.

Két momentumról azonban valószínűleg tudok még most is mesélni. Az egyik: Somogyi és a nők. Azt a roppant erőteljes nőkultuszt, nőimádatot, ami ezeket a szobrokat szinte kivétel nélkül jellemzi, nem lehet nem észrevenni, pláne egy hasonszőrűnek nem. Minden nőalakjának, akkor is, ha állig öltözött parasztasszony, feltétlenül fedetlen minimum a nagybimbós csecse; a bibliai Mária a kései, 1990-ből származó Pietákon mintha megszoptatni készülne a halott fiát; egyszóval mellek, hasak és nemi szőrzetek láthatók és (szinte) tapinthatók végtelen változatosságban. Ezt roppant mód helyeslem. Tisztelni kell a nőket. Van például egy olyan, 10 centis kis bronzszobra (tó mellé raktak ilyenfajta lányaktokat régebben), hogy ül egy lány egy kövön, nagyterpeszben, és ki van munkálva hibátlanul még a pár milliméteres kis szeméremajkacskája is. Miniatűr poén, naná, szó szerint az; és sajnos egyszerűen nem tudtuk rendesen elkapni a fényképezőgéppel, pedig sokat próbálkoztunk, noha nem is fickándozott a kicsike.

Viszont a legbűvöletesebb Somogyi-poént e témában még én sem vettem észre, így hát sajnos megörökítetlen maradt. Volt ott egy kb. egy méteres samott- vagy agyagszobor, egy csellista lány, derékig hosszú szoknyában (de azért a szeméremdomb átsejlik), a melle persze a szokásos módon kibontva; szép az egész, de semmi különös. Maga mellett tartja a csellóját, az is elegánsan, függőlegesen áll, nagyjából akkora, mint ő. Jó, hát ez ilyen, gondoltam, és elmentem mellette. (Először is, sőt másodszor is, amikor fotóztunk.) Harmadszor Máriával mentem, mert meg akartam neki is mutatni ezeket a munkákat: és zárónap volt már, sőt záróra. És ő látta meg a meglátnivalót ezen az alkotáson, és mutatta nevetve: a csellónak formálódó, apró melle volt, kettő természetesen, és ahonnan a húrok indulnak, alul, ott neki is vénuszdomb-formája volt.

Ettől még a szobor maga lehet akár pocsék, nem is a legjobb szerintem se: mégis elragadtatott lettem azonnal. Így kell szeretni az életet! És el is raktároztam magamban a dolgot. Csak hát nem tudom nektek megmutatni.

Somogyi leplezetlen erotomán nőbolondságát egyébként érdemes mindenféle mátrixokba rendezni. A mátrix további mezőibe egyrészt református elkötelezettsége kerülne, amit a kádárizmus évtizedeiben sem tagadott, sőt hangoztatott. Aztán elragadtatottsága saját felesége iránt. (Nőbolond feleségrajongót nem sokat ismerek, az majdnem a lehetetlennel egyenértékű: közvetlen közelről azért egész pontosan egyet igen.) - További elem lenne, hogy Somogyi frekventált művész tudott lenni a Kádár-korban, sokáig a Képzőművészeti Főiskola bálványa és talán rektora is. És egy időben meg az Elnöki Tanács tagja. Nincs matematikus, aki ezt a sokféleséget egységbe tudná rendezni, de az élet valahogy mégis összerendezte őket, csak tudnám, hogyan. Én még kicsiben sem tudom mindezt megcsinálni, egy iskolában. A Somogyi össze tudta, nyilván fontos volt számára minden elem, és hát ő volt a Somogyi. Nagy figura lehetett, ha el tudta érni azt is, hogy megkerülhetetlen legyen.

És most a másik momentum. Úgy egy jó hete beszélgettem erről a kiállításról titkos haverommal, Szabó Gáborral. Ő a Patakyban mindent lát, sőt viszi a tanítványait is, neki tehát ott ki kell elemeznie vegyileg-esztétikailag még a szart is, ami állítása szerint egyébként nem ritka. Kérdeztem, mi a nézete erről a kiállításról. Nagyon érdekeseket mondott. Neki Somogyi tanára volt a Képzőn, fantasztikus ember és szobrász volt, ő volt az isten, imádta a nőket, nagy vagány volt és nagyon korrekt ember; ilyeneket mesélt. Meg hogy állatszobrásznak indult eredetileg (nem gondoltam volna, hogy ilyen „alterület” is van); meg lehet nézni, mit tudott e téren: menjek, nézzem csak meg a Parlamentnél a két oroszlánt, és mindent tudni fogok erről: az egyiket ő csinálta, a másik régebbi, az szerinte semmilyen. Hát jó, majd megnézem, sőt szerintem meg is néztem már régebben, mert ezt a javaslatot elővezette valamiért már korábban is, csak feledésbe merült nekem az egész azóta. Most jön elő a ködből. Nyilván akkor még nem is fogtam fel, kicsoda az a Somogyi József - noha tudtam. Oroszlánt meg csak rajzfilmben szoktam látni közelről.

Amúgy neki ez a kiállítás nem tetszett, szerinte nem kellett volna megcsinálni. Minden szobrász műterme tele van nagyon rossz szobrokkal, és ezek ilyenek, mondta. Kár volt ezeket közszemlére bocsátani. Van vagy három jó köztük, de azok meg a nagyszerű köztéri szobrai kicsiben; meg még egyet dícsért nagyon, már nem tudom, melyiket, mert hogy ott úgy emeli a lányfigura a karját… És hogy akkorra tanulta meg Somogyi a levegőt. Szóval ilyen furcsa, ezoterikus, szakmai dolgokat mondott. Nagyon élveztem, szeretem, amikor valaki a szakmájából beszél kifelé. Általános bölcsességeket bárki tud bármiről mondani, majd én is fogok ilyesmivel mindjárt próbálkozni. A szakma, az más. Nem minden; de ha nem tanultad meg… Meg kell tanulni.

Érezhető volt, hogy Szabó Gábor egy általa tényleg bálványozott emberről, etalon szobrászról beszél. Mindeközben a konkrét művekről szinte kizárólag negatívumokat mondott. Ez – gondolhatjátok – ugyancsak nagyon tetszett nekem. Én is így szeretem ezt, ha szükségesnek látom. Ami rossz, az rossz: akárki művelte is. És azt ki kell mondani. Ráadásul Szabó tényleg hozzáértő, hiszen maga is szobrász. Elhiszem tehát neki a szakvéleményét - és mégse hiszem el.

Azt mondta Szabó Gábor, hogy rengeteg az agyag-samott-kerámiaszobrokon a rutin, egyformaságok, ormótlanságok, miegyéb. Meg hogy azok a szájak! Hát valóban, tényleg sok a modor. Visszaprimitivizálódás zajlik szinte. Elízléstelenedés. Én is láttam mindezt. Csakhogy nekem így is tetszettek. Ezeket a műveket Somogyi jórészt a 90-es évek elején készítette, bronzhoz akkor már nyilván nem is jutott, valószínűleg műhelygyakorlatozott selejt anyagokkal: de attól a próbálkozásai még lehettek komolyak. Szerintem komolyak voltak. Tudható például, hogy1990-ben halt meg a felesége: ő meg csinált neki (vagyis magának, a műtermébe) síremléket: egy barbár, durva angyalt. Aminél finomabb nincs! Tuti, hogy az asszony (nyilván fiatalkori) vonásait viseli. Ez a Cini. Zord, hűvös arc; komoly és gyönyörű. Túlvilági. Átkomolyodott valami örökebb-be. Szerintem ez, vagy talán még ekörüli más élmények is, izgalmas közölnivalókat hoztak létre benne, Somogyiban. Ekkor már nem a fiatal puncikák lehettek az érdekesek számára, talán nem is talált már könnyen alkalmas modelleket. Hiába, a legjobb véső is elkopik egyszer. Jöttek helyettük ezerrel az öreg Máriák. Három Pieta-variáció is volt a kiállításon, ülő, elhanyatló, fekvő Krisztussal (már ha az: inkább csak FIÚ!); fölöttük a rezzenéstelen asszony-anya-szerető. Az egyik szobron a halott fiú az anyja mellei közé fúrja a kezét, szerintem döbbenetes! Itt a Megtartóról is, az Elernyedettről is nagyon sokat tudnak! – És aztán ott vannak a feszületek is. Szintén három ilyen volt kiállítva: az egyik pici, bronz, az még korábbi: a jellegzetes, hosszúnyakú, lecsüngő fejű Áldozat. Annyira a Semmire van felszögezve, hogy még keresztje sincsen. Nem is kell. Aztán a másik: szögletesen ráolvad, beleolvad a test a keresztbe, azonossá válik vele. Korpusz: inkorporálódik. Keresztté válik a test, vagy inkább a kereszt testté. És a harmadik: ezen jelképes bíbor köpenyben van a megfeszített: és lelóg a keresztről, előredől. Az első ábrázolás anatómiai csoda szerintem, pontos, kifejező, gyönyörű; a másik kettő anatómiai abszurditás, mégis döbbenetesek azok is. Az egybeolvadtban az azonossá-válás van jelen: Vagyok, AMI Vagyok, mintha ezt mondaná úr-szava-parafrázissal: én vagyok az örök áldozat, a megfeszített, a levehetetlen, a leválaszthatatlan. Az utolsó pedig az eleve megdicsőült: nem tudták leszedni róla a fejedelemségét, vagy inkább máris megszerezte azt; és noha átadja magát a halálnak, hiszen a karjaival teljesen elengedi magát, közben a lábaival, embertelen erőfeszítéssel, mintha épp hogy tartaná. Halott az élő, él a halott, ilyen egyszerű ez, a fenébe! Szóval roppant feszültségek vannak ezeken a szobrokon: a jelképiség és az akarat és a gondolat erőfeszítései. Ez a szobrász nem megadja magát a pusztulásnak, hanem - újabb és újabb értelmezésekben - megragadja azt. Nem egyszerűen „pöröl az elmúlással”, hanem újra és újra tökön ragadja. Nem tudom ezt finomabban mondani; sajnos pontosabban se.

Ezért jó szobrok ezek, szerintem. Ezért tudom elképzelni, hogy nem is akarta a szobrász a maximális mintázóképességét bevetni hozzájuk. Minimalisták ezek a művek, igen. Odacsapottak, igen. De talán csak azok az elemeik, amelyek nem fontosak.

(Mellékesen: reformátuséknál nem nagy divat feszületeket, felszegezett testeket, pietákat gyártani. A kései időszak ilyetén fordulatát már csak ezért sem látom vallási fordulatnak. Az öregség, a halál, a gyász, a tartás, az őrzés: eredendően vallásfeletti, de még inkább: felekezet feletti dolgok. Ezek a motívumok csak jól tudják képviselni őket. Újabb és újabb értelmezésekre adnak lehetőséget. Ady, Pilinszky jól tudták ezt.)

Még valamit a minimalizmusról. Nézzük meg a Fáradt bohócot (ez is korai szobor). Itt is itt a zsiráfnyak, a lehajló fej. Az arcot (láttam!) ugyan még tökéletesen megmunkálta, de azt úgyse nézi meg alaposan senki; az igazi arc úgyis az álarc, a botra feltűzve. Már itt is különbséget tett Somogyi lényeges és lényegtelen között. Ekkor ugyan még megcsinálta a lényegtelent is, de később már nem fárasztotta vele magát. Talán rájött: vannak fölösleges fáradságok is. És az ÁLDOZAT mindörökre elnémult száját tökéletesre formálni, hát az most az lenne. Más dolog az, mint a kövi kislány beszédes ajkacskája.

3 megjegyzés:

Gergő írta...

Megérte várnom erre a bejegyzésre! Informatív és érdekes, és ez nekem tetszik!

barna írta...

Csak sajnos alig vannak képek, így meg csak hablatyolás. Dini már megcsinálta őket, de én meg viszont nem tudom őket lekicsinyíteni, többmegásként pedig felrakhatatlanok. De majd megoldom, és holnap pótlólag megajándékozlak benneteket egy sereg szoborfotóval. Akkor még érdekesebb lesz az írásom, remélem.

Névtelen írta...

Nő gyümölcskosárral