2010. május 12., szerda

Megfújjuk fűzfalantunkat

Úgy látszik, egy kicsikét, lélekben, azért mégis csak magyartanár vagyok még. Egy új irodalomtankönyvet mutatok most meg. Azért, mert Aronsont olvasok, a Columbine-röpiratát, és az ide vezetett engem valahogy. Tankönyvmutogatni ugyan éppen választhattam volna mást is, a Petőné-félét, merthogy abban tényleg remek dolgokat találni: de ez itt (negyedkész voltában is) érdekesebb nekem, mivel hogy még furább, hóbortosabb: tudós-tudatlanabb. Szeretem levenni a polcról. Szeretek röhögni is rajta, na.

A szerző épp olyan minden lében kanál, önmutogató fazon, mint én voltam valaha. Folyton csinálnia kell valamit, de legfőképpen a középpontban lennie. Naná. Hogy épp mivel házal, arról láthatólag igen magas elképzelései vannak. Szóval: Narcissus. Tipikus például, ahogy a jelen tankönyvébe szemrebbenés nélkül beletett egy fotót saját magáról, amin épp a jelen könyve terveit mutatja be valahol. Ezen elég jót tudtam mulatni: otthon voltam teljesen.

Fűzfa Balázs, irodalmár. Átlagos, szakállas arc. Színtelen-szagtalan okostojás, aki persze másfelől meg kis-nagy pepecselő. Egyszóval amolyan valódi kismester. Szombathelyen tanít a főiskolán, onnan forgatja ki sarkaiból a világot. Emlékszem, amikor én a Lászlóból akartam ugyanezt tenni. Sikerült, mit mondjak. Arányérzék, hiába. Fűzfa úr is hasonló mértékben rendelkezik vele, mint én: testvérem ő.

Bár persze mégsem: ő azért nálam lényegesen jobban ismeri a dörgést. Én tényleg olyan hiábavalóságokat találtam ki, amelyek nem nagyon illettek semmilyen pedagógiai trendbe. Az újdonság-élmény elmúltával ezért pont oda is süllyedtek vissza (a semmibe), ahonnan jöttek. És nem is maradt utánuk különösebb hiányérzet. Így van ez egyébként az égvilágon mindennel. A buddhisták ezt régóta és helyesen tudják. Az ő könyvével is így lesz természetesen. De azért az MOST még – jó reklámmal - egy rendesen eladható termék lenne, már amennyiben be tudná persze fejezni. Nem a nemlétezőségre ült rá ugyanis a szerző, hanem egy komplett érettségi struktúrára, a kétszintű érettségi aktuális, „új” rendszerére. Az ilyesmi már eleve legalább hétköznapi jellegű értelmességre vall. És a könyv legnagyobb érdemének azt látom, hogy MAJDNEM bizonyítani tudja, hogy ez az érettségi rendszer tényleg jó; vagy legalábbis, hogy tartalmassá tehető. Sőt, ebben a könyvben ez a tartalmassá-tétel — helyenként elég explicit módon — meg is történik.

Ami persze nem fogja megmenteni a tantárgyat még középtávon se. A magyar tantárgyon ugyanis lágyan kiültek már a hullafoltok. Alkonyult neki. Ezt most nem fogom hosszan bizonygatni, pedig bizonyos vagyok benne. Mindössze egy Aronson-részletet iktatok ide. Tulajdonképpen perdöntőnek gondolom.

Elliot Aronson szociálpszichológus a magyarul Columbine után címmel kiadott könyvében hosszan érvel egy többek közt általa felfedezett-kidolgozott módszer mellett, amellyel az előítéletességet mérsékelni lehet, a társas együttműködéseket pedig hatékonyabbá lehet tenni. Döntő fontosságú ez feszült társadalmi terekben, például esetenként az iskolákban is. Ez eddig rendben is van. Könyve utolsó előtti oldalán aztán felteszi a számomra most egyedül döntő kérdést.

„Szociálpszichológusként tudom, tiszteletet nem lehet törvényben előírni. Szinte soha nem vált ki pozitív hatást, ha az embereket önkényes szabályok betartására kényszerítjük. Ha én most csőre töltött pisztolyt tartanék az olvasó halántékához, és azt követelném, hogy valljon szerelmet nekem, akkor valószínűleg ki tudnám csikarni a szerelmi vallomást. Viselkedésemmel azonban feltehetőleg nem vívnám ki olvasóm szeretetét. Lehet, hogy az emberek jobban betartják a szabályokat, ha büntetést helyezünk kilátásba, de ettől nem kapnak késztetést, hogy megértsék és értékeljék azt, amit rájuk kényszerítenek. Mások tiszteletére nem lehet azzal nevelni, hogy kötelezővé tesszük a tisztelettudó megszólítást.

A cselekvést az sem teszi vonzóbbá, ha jutalmat helyezünk kilátásba. A fiunk megfelelő ellentételezés fejében hajlandó lenyírni a pázsitot, de ezzel még nem szerettetjük meg vele a fűnyírást. A jutalmazás hasonlóképpen jól működik, ha Steve nevű tanulónkat a szorzótábla megtanulására akarjuk ösztökélni. Ösztönzőleg hat, ha piros pontot, dícséretet, jó érdemjegyet és ajándékot adunk neki, ha megtanulja a tananyagot. A jutalom hatására azonban Steve nem fogja szeretni is a szorzást. Pedagógusként /persze/ nemigen érdekel, hogy Steve szereti-e a szorzótáblát, a fontos az, hogy megtanulja.

Akkor meg mit számít az egész? Menjünk egy lépéssel tovább! Tegyük fel, hogy Steve-nek jutalmat ajánlok fel, ha hajlandó Shakepeare-t olvasni. Mi sem egyszerűbb. Ugyanolyan ösztönzőket helyezek kilátásba, mint amikor a szorzótáblát tanulta, és biztosan ráveszem, hogy olvasson Shakespeare-t. És itt van a kutya elásva, mert pedagógusként nekem igenis számít, hogy Steve örömmel és élvezettel olvassa-e Shakespeare műveit, vagy sem. Sőt, az a célom, hogy megszerettessem vele a világirodalom nagymesterét. Vajon Steve a kilátásba helyezett jutalomáradat hatására szeretni fogja Shakespeare-t? Egy tanár számára ez
döntő fontosságú kérdés.

Sajnos a kérdésre a válasz nemleges. Még az olvasásra való hajlandóságot is csökkenthetjük azzal, ha Shakespeare műveinek olvasása fejében jutalmat ajánlunk fel. Edward Deci és
munkatársai számos kísérletben gyönyörűen kimutatták ezt. Ha jutalmat ajánlunk egy kellemes tevékenység elvégzéséért, a tevékenység vonzereje lecsökken.”

Aronson végül erre a problémára (amely az irodalomtanítás szempontjából egyedül lényeges) is mindössze az általa korábban részletezett mozaikmódszert tudja felajánlani megoldásként. Egyértelmű, hogy felfogja a problémát, kínban is van eléggé: de nincs jobb ötlete. Persze az irodalom már végképp nem az ő szakmája: nem baj, ha neki nincs. Nekünk, irodalomtanároknak kellene, hogy legyen. De nekünk sincs: mert a jelenlegi világkorszakban alighanem nincs ebből a csapdából kigázolás egyáltalán. Szerintem legalábbis nincs semmi eszközünk az olvasás tömeges megszerettetésére: a mozaikmódszer pedig ehhez nem alkalmas eszköz. Körbeülhetünk, ringathatjuk magunkat, tanítgathatjuk egymást. De szeretni fogja-e ettől Juliska Kafkát? (A módszer legfőképp azt célozza, hogy Jancsit szeresse, aki szemben ül vele és akit eddig utált.) Persze lehet, hogy meg tudná Kafkát is szeretni, de ahhoz előtte végig kellene olvasnia, és azt nem lehet elérni normálisan éppen! (Jancsi megszeretése ezügyben keveset számít.)

Nem beszélek tehát tovább ezekről a kérdésekről: nincs miért. Sem egy kultúratípus bukásáról. Nem is túl jó érzés beszélni róla. Sem egy jó könyvről, ami csupán a legfontosabbról nem vesz tudomást (és így kapituláció helyett nyomul még kicsit): nem kritikát írok. Jó, vidám könyv. Bukás lesz, természetesen. Sőt máris az: az iskolák egyáltalán nem vettek ennek a műnek a létezéséről tudomást. Nem ismerek magyartanárt, akinek egyáltalán megfordult volna a kezében. Ennek persze egyéb okai is vannak. (Például hogy a magyartanárok sem tájékozódnak, mint ahogy nem is olvasnak ők se, mondván: nincs mikor. Aztán meg bagoly mondja verébnek, de ezerrel…)

És különben sem fogja soha befejezni a szerzője. Hogyan fejezné? És minek? De hát ez látszik amúgy is; úgy értem, látszik eleve. Aki először a 12. évfolyam könyvét írja meg, az reménytelenül a modern kultúra szerelmese, azt meg már agyba-főbe hipertextualizálta úgyis. Legfeljebb még a tizenegyedikes kötet fog nagy nehezen megszületni, Babitsékkal: az még, gondolom, szívügye. A tankönyvíró epilógja. Nyilván most is azt gányolja valahol. De Vergilius legfeljebb sznobságból érdekelheti Fűzfa urat. Aki persze sznob is, úgy, ahogy kell, csak most éppen kreatív periódusában tart. Rokonszenves idióta, drukkolok neki.

*
((Írásom nem arról szól, hogy ne lehetne semmit tenni irodalom-ügyben.Ellenkezőleg: rengeteget lehet tenni, kell is. Csak a tömegoktatásban, a magyartanári alapműködésben zárultak le hosszú időre az utak. Természetesen továbbra is lehet egyes emberekkel foglalkozni, hatást gyakorolni rájuk, lehet fű alatt olvasókat, kultúrembereket nevelni, ezt meg azt a tanítványt akár el is varázsolni; vagy akár tanórákon kívüli közös vállalkozásokat kezdeményezni. Mindezek nagyon fontos dolgok. De ezek egyének közötti interakciók.

„Valószínű, hogy a világot már nem sikerül megmenteni, de az egyes embert mindig meg lehet menteni” – mondta az irodalmi Nobel-díj átvételekor Brodszkij. A „megmentés” persze ebben az esetben túl nagy szó, nem kell használni feleslegesen. Legyen elég annyi: az egyes emberért tényleg mindig van mit tenni. Ebben igaza van Brodszkijnak, és talán igaza is marad. De mit csináljon egy magyartanár, ha belép egy osztályba és behúzza maga után az ajtót? Azt gondolom, ezeket a 45 perceket (őrjöngéseinket, öncsalásainkat, önhipnózisainkat, egyszóval öntudatvesztéseinket ) egyre inkább Örkény Istvánnak kellene megírnia.))

6 megjegyzés:

π írta...

Megszületett a 11 is.( Illetve, ki tudja.)
Kapni itt minden esetre már lehet.

barna írta...

Hát igen, ennek utána kellett volna néznem, mielőtt jófejségeket irkálok. Nem szoktam ilyenkor jól érezni magam. Nem kellene ilyen slendriánul élni, mondogatta Cseh Tamás.

Gergő írta...

Az a helyzet, hogy én szeretek olvasni, de ritkán szoktam, mert lusta vagyok. Mi számít valamit csinálni szeretésnek? Rajzolni is szeretek, de ahhoz is lusta vagyok. Még képregényt olvasni vagy filmet nézni is tényleg nagyon-nagyon lusta vagyok. Ha sört kell inni, az minden további nélkül megy. Belőlem szerintem nem az oktatás ölte ki az irodalom szeretését - más kérdés persze, hogy nem is nagyon sikerült ránevelnie, hiába vagy még pluszba te, az apám is magyar tanár. Abszolút tájékozatlannak és műveletlennek érzem magam kulturálisan, alapműveket sem olvastam el, alap dolgokat sem tanultam meg a suliban. A kis jelentéktelen hétköznapi életemben ez nem üt vissza, úgyhogy általában nem törődöm vele. Mégis, örülnék, ha születne valami módszer, amivel rászoktathatnám magam a művelődésre, olvasásra, hogy az ne legyen kín, hanem ösztönösen belülről fakadjon, szeretetből. Addig is olvasok egy kis Aronsont.

Névtelen írta...

Barna, a se jutalom - se büntetés csapdából az (egyik, szvsz legműködőképesebb) kiút Tom Sawyer esete a kerítéssel. Vagyis: tedd jutalommá, nehezen elérhetővé magát a megszerettetni kívánt tevékenységet, és dolgoztasd meg jól érte a delikvenst. Ez is benne van ám Aronsonban, csak a Columbine-ban mindenről csak a mozaikmódszer jutott eszébe :(
Randa manipulatív dolog persze, és sok kreativitás kell hozzá, hogy alkalmazd a napi gyakorlatban, de elég jó hatásfokkal műxik.

CC

talalttargy írta...

Nahát! Múlt héten vettem ki a sulikönyvtárból, rögtön belelapoztam: tvárisi kányec, Polcz Alain, Hamvas, Esterházy, kitűnő képanyag......nagyon jó...Nekem. Azt hiszem, nem is engedélyezi a minisztérium, h ebből tanítsunk, de nem oszt, nem szoroz). Én jókat böngészek benne.
A többi momentán nem érdekel,hogy olvasó lesz-e vagy sem a diák.

Olyan összetett, nehéz feladat.

Engem megnyugtat, h néhány embernek szemléletet adok, kinyitom a világot, tulajdonképp folyamatosan megosztom velük látásmódomat.
És ha ez négy év alatt 100 vagy 4 év alatt kettő...olyan mindegy....most így érzem, állandósultan, régóta.
S az sem bánt, ha nem olvasnak sokan...az ő útjuk másfelé fut, nem tudni hová, de azt sem tudni, hogy 20 év múlva nem villan-e be vmi nekik, s leveszik a polcról. Azzal is adok nekik - és mki más -, hogy látnak egy embert nap mint nap, egy "rendszeres olvasót", aki lelkesedik vmi nagyon fontos értékért ebben a világban.....ahogy öregszem, elfogadóbb lennék? Lehet.)

1 vmihez azonban eszelősen ragaszkodom. Kis trükkös kérdésekkel a kötelező olvasmány megbeszélése előtt felmérem, elolvasták-e, normálisan, jegyet adok rá. Mert ha nem teszem, akkor olyan mondatokat mondanak majd, hogy "Rómeó Rózával járt, de már Júliát szereti" vagy azt, hogy a Tartuffe novella v kisregény v apámfüle...ezeket eszelősen nem tűröm.)
Persze, h a jegyért olvassa el, de van aki épp akkor "húzódik be a csőbe", mert tátva marad a szája, különösen , mikor már tárgyaljuk a művet.
Meg persze hatásvadász módon rossz ripacsként felkeltem az érdeklődésüket olyanra, ami bejöhet nekik, illetve felkészítem őket a Goriot apó 40 oldalas hosszú leírásának esetleges traumájára, a terítő és a koszminta kapcsolódási pontjaira irányítva a figyelmüket.)

Szóval nagy ripacs vagyok, vállalom.))))

barna írta...

Kata, ez ilyen egyszerű lenne? Vagy ezek a gyerekek olyan hülyék, hogy ugyanazzal a sablonnal végkimerülésig meg lehetne őket vezetni? Szerintem egyáltalán nem hülyék, ezek remek emberek, csak műveletlenségre ítélik magukat. Sokféle jártasságra szert tesznek, nálunk sokkal faszábbak, csak épp műveletlenek. És ha úgy fordul a helyzet, hogy olyasmire lenne szükségük, mondjuk mert lelkük lesz hirtelen, meg bajaik, akkor nem tudnak mihez nyúlni. Ezt te, mint pszichológus, remekül érted.

Cseh T.: mondták neki a szöveget, hogy "mindenre van megoldás". Erre ő: "Mert ti mindenre tudtok. Ja, még a Géza, folytatta, az fog még csak tudni megoldást. Csak én nem tudok, fejezte be."

Csak hát ő ment énekelni, nem a többiek és nem a Géza.

Na jó, sok már CsT-ből, tudom. A lényeg, hogy szerintem nincs megoldás. Az más kérdés, hogy lehet, hogy nem is kell. Az osztályomnak állítólag azt mondogattam, amikor valami szar volt, hogy "de én legalább jól érzem magam". Ezt írták nekem egy pólóra, mert állítólag annyiszor mondtam. Én meg nem vettem észre, hogy ez a szavam járása.

Szóval lehet így, tudom.

Popper szövege (Gergőnek): kérdezték tőle: hogy lehet műveltséget szerezni. Hát hogy az ember olvas, szép komótosan, mondta. És aztán? Aztán elgondolkodik azon, amit olvasott. És aztán? Aztán megint olvas. És aztán? És aztán megint elgondolkodik. Más módszert én nem ismerek, tette hozzá, szóljatok, ha ti igen.

Nekem erről szintén csak ennyi a lényeges tudásom, sajnos vagy szerencsére. Viszont olvasni megtanultam és szoktam, és újabban megint szeretek is.