2010. február 8., hétfő

Magánigazság

"Sokkal fontosabb dolgokról akarok írni és rajzolni, mint - ahogy Will Eisner mondta - 'üldözős és bosszúállós fantazmagóriákról'. Na de hol lehet megtalálni az ehhez szükséges emberi témát, alapanyagot? Amit mindenki a legtökéletesebben ismer, az a saját élete. Kimehetsz az utcára embereket interjúvolni, megtalálhatod az 'anyagot' ily módon is - egy grandiózus és rendkívül aprólékos kutatómunka révén. De egyszerűbb az általad ismert embereket és saját magadat felhasználni, az egészet pedig olyan dolgokkal színesebbé tenni, amelyekről olvastál."
Ezt mondja Eddie Campbell, az önéletrajzi képregényeiről híres szerző. Ahogy múlnak az évek, ahogy egyre távolodom a gyerekkortól, fokozatosan kezdek eltávolodni az "üldözős, bosszúállós fantazmagóriáktól" is. Egyre nagyobb szükségem van az emberi témára, a mindenféle pózolást és sablonos megközelítést nélkülöző képregényekre és filmekre, a lélektant a pörgős cselekménynél valamelyest izgalmasabbnak tartó könyvekre, a hétköznapi igazságokra, egyszóval az olyan emberi történetekre, amelyek mind közül a legigazabbul szólnak. Eddie Campbell számára a fikció, akármilyen remekbe szabott és valóságosnak ható fikció is az, már onnantól hamiskás, hogy tudja: fikció.
Persze egy önéletrajzi képregény sem a sziklaszilárd tények gyűjtőhelye. Ahogy egy dokumentumfilm sem. Apám a múltkorában találóan hazugságműfajnak nevezte az önéletrajz írást is. Mert onnantól kezdve, hogy valamit egy bizonyos rendszerbe illesztesz, vagy szerkezetet adsz neki, megszűnik kézzel fogható tény lenni, hiszen alakítgatva lett. A Persepolis is a fikció kategóriájába esik, hiába megtörtént eseményeket és a szerző életét dolgozza fel - már az egyes szám első személyben használt narráció is egyértelművé teszi, hogy egy bizonyos nézőpontból mutatják be nekünk a dolgokat, azaz erősen szubjektív művel van dolgunk.
És hogy akkor mégis miért különbözik ez jobban a tökéletes fikciótól? Mert egyfajta személyes igazság van benne. Marjane Satrapi úgy írta/rajzolta meg képregényét a nyolcvanas évekbeli iráni életről, ahogy azt Ő látta. És bár egy kicsit más műfaj, de ide sorolhatjuk Bérczes László beszélgetőkönyvét Cseh Tamással: noha valóban megtörtént eseményekről és létező emberekről esik szó benne, végeredményben mégis arról szól a könyv, hogy maga Cseh Tamás hogyan látta a világot. Márpedig ettől hat valami igaznak, nem egymásra halmozott tények kupacától.
Ezért aztán, mikor Dini öcsém KT legújabb verseskötetét olvasgatta (mely az eddigiek közül minden kétséget kizáróan a legszemélyesebb), és azt kérdezte, vajon tényleg hajszálpontosan így történt-e meg minden esemény, amit a költő leír, én azt válaszoltam, teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy az ember érzi: ezekben a versekben a költő egészében feltárulkozik, gyakorlatilag odaveti magát az olvasónak, kiszolgáltatottan, védtelenül. A lírai én szinte hajszálpontosan illeszkedik a valódi énre.
Az utóbbi időben KT új kötetében találtam meg a számomra legértékesebb személyes igazságokat. Egyesek nem tudnak mit kezdeni egy ennyire személyes művel - nekem éppen ettől szólalnak meg igazán a versek, ettől gyakorolnak rám lehengerlő hatást. Nem elhanyagolható tényező persze, hogy a költeményekben felbukkanó szereplők közül a legtöbbet közelről ismerem - ám ez számomra csak még átérezhetőbbé teszi KT gondolatait és érzéseit. Mert tudom, hogy ő ugyanazt a világot látja maga körül, aminek én is részese vagyok, csak éppen a saját szemszögéből ír róla - és ez arra késztet, hogy én is körbenézzek, elgondolkozzam, és hogy időnként rá is csodálkozzam a dolgokra.

4 megjegyzés:

barna írta...

Végre. Szép írás egy szép, rejtőzködő könyvről.

Egyetlen kiigazítást tennék: azt a hazugság-műfaj-dolgot sajnos nem én találtam ki. Én csak igaznak találom. Hamvas írásai például a 40-es évektől tele vannak ezzel a vélekedéssel.

barna írta...

De jó, hogy most találtál egy jó címet is!

Gergő írta...

De kár, hogy senkit nem érdekel a bejegyzésem témája!

barna írta...

Ez mindössze a normál ügymenet. Egyébként meg akad azért, akit érdekel. Csak nem az a kommentelő fajta, sajnos.