2010. január 16., szombat

Munkaverseny2-4

Folytatom. Ezúttal a 2., 3. és 4. szöveggel.

2.


(Parti Nagy Lajos népmese-átirata: A három testvér)
Rövidke mese modern átirata. Enyhén meg van bolondítva nyelvileg is, a tanulság tekintetében is. Mi mit ér: mit ér a hűség, a tradíció, a szülői ház, mit jelent veszíteni, kijöhet-e a vesztésből valami, és teljes vereség-e a győzelem? Nyitott szöveg, világszöveg; játékos kedvű paradoxongyárosoknak ajánlom. (Azért nem kell túl sokat beleképzelni.)

A három testvér


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Burkusföld végibe egy em­ber, de nem volt annak semmije, csak a három fia, meg a ki­csi háza.

Mind a három szerette volna megörökölni a házat, hogy is ne?, de az apa mindőjüket egyformán szerette. Végre ki­ókumlálta, hogy menjenek világgá, tanuljanak mestersé­get. Ha visszajönnek, azé a kalibacska, aki legjobban ér­ti a dolgát.

No, a fiúk így is tettek. Elharmadolták a hamuba sült pogácsát, megbeszélték, mikorra térnek haza az apjuk­hoz, összebúcsúzkodtak, s elindultak háromfelé.

A legidősebb kovácsnak ment tanulni, a középső bor­bélynak, a legkisebb pedig vívómesternek. Mindegyik jó helyre akadt, s derék mesterre. A kovács a király aranyszőrű lovait patkolta, a borbély nagyurakat beretvált tük­rösre, a vívó pedig országos vitézektől tanulta a kardfor­gatást.

Amikor letölt az idejük, vonatra ültek, hazatértek. De csak csámpolyogtak otthon, nem tudták, hogyan mutas­sák meg a tudományukat. Arról nem beszélve, hogy is lehet a kovácsságot, a borbélyságot meg a vívás­tudományt összemérni.

Egy szép napon megpillantottak egy nyulat, aki nagy derenducával szágul­dott feléjük, de mint a forgószél. No, ez nekem, kedves bátyáim, épp kapóra jön, mondta, aki borbélynak tanult. Fölpattant, fölverte a habot a tálkájában, s amint a nyúl odaért, futtában bészappanozta, megborotválta, szál szőr azon nem maradt, mutatóba se.

Ez mán döfi, mondta az apja, ha a többiek nem múlnak fölül, tied a házam.

Akkor az út végiben, ahol a kopac nyúl elporzott, föltűnt egy szép úri hintó, s robogott feléjük, mint az arangy zivatar. No, kedves bátyáim, no, kedves édes­apám, ide nézzetek, mondta, aki kovácsnak tanult, azzal a kocsi nyomába eredt, s futtában megpatkolta a négy szilaj paripát.

Ez mán még döfibb, mondta az apja, ha fölül nem múl a mi derék vívómeste­rünk, tied a házam.

E szavakra nagy zivatar kerekedett, de olyan bővön esett, hogy két cseppje közé harmadik oda nem fért volna. A legkisebb fiú fölugrott, hogy ő most akkor megmutasztja a paraplévágást. S oly szaporán és ügyesen vagdalkozott a kardjá­val az apja ősz feje fölött, hogy arra egy hullás eső reá nem esett.

Az apa ámuldozni kezdett, s azt mondta, no fiam, te vagy a legjobb mester, tied a házam, mert te énrám gondoltál a mesterségeddel, nem holmi nyúlra vagy paripára.

Azzal a két báty nagy búsan elment kétfelé, távoli földre, ahon jól meggazdagodtak a tudományukkal.

A legkisebb penig nagy vidáman hadakozott a zivatarral az isten háta mögött, míg a kardja bé nem rozsdásodott, úgy éltek, amíg meg nem haltak.


3.
(részlet egy Alan Moore-interjúból: azt a címet adtam neki, hogy A közönség kiszolgálása)
Látszólag közismert dolgokat mond el a szöveg beszélője a film, az irodalom és egyebek viszonyáról, sőt talán meglepő módon a képregény-médiumot is szóba hozza. Ez egy interjúrészlet, pár évtizedes. Érdemes vele foglalkozni, de nem beérni közhelyekkel, elfogult dumákkal. Ha az alapszöveget is ilyennek találnátok, igazítsátok ki kíméletlenül!

Az egyik nagy ellenvetésem a filmmel mint médiummal kapcsolatban az, hogy túlságosan is magába szippant, és szerintem ezért egy lusta és képzelőerő nélküli népséget csinál belőlünk. Az abszurd hosszúságoknak, amikbe a modern film merészkedik az összes CGI-trükkjével annak érdekében, hogy megspórolja a közönségnek a fáradságot, hogy az bármit is elképzeljen saját magának - tehát mindennek valószínűleg bénító hatása van a képzelőerő egészére nézve. Mert semmit nem kell csinálnod. Egy képregény olvasásakor viszont igen. Bár adottak számodra a képek, ki kell töltened az űrt a panelek közt, el kell képzelned az egyes karakterek hangját. Egészen sok mindent kell csinálnod. Nem pont annyit, mint egy teljesen illusztrálatlan könyv esetében, de azért relatíve elég sokat.

Azt gondolom, hogy az a [szellemileg végzett] munkamennyiség, amit bármilyen művészet élvezetére fordítunk, elég lényeges összetevője annak az élvezetnek. Azt gondolom, szeretjük azokat a dolgokat, amelyek lekötnek minket, amelyek párbeszédet folytatnak velünk valamilyen szinten – de egy film esetében csak ülsz a székedben, amíg az végigsöpör rajtad. Mindent elmagyaráz neked, és nem kell komolyabban elgondolkoznod. Vannak filmek, amelyek nagyon-nagyon jók és le tudják kötni a nézőt a narratívájukkal, a rejtélyeikkel, a félrevezető megoldásaikkal. Néha olyan filmeket is látsz, ahol mindezek a dolgok a fejedben zajlanak le. Az ilyenek jó filmek, de többé már nem igazán készítik őket.

Úgy tűnik, manapság a közönség azt követeli, hogy mindent magyarázzanak el neki, minden legyen egyszerű. És nem hiszem, hogy ez bármi jót tesz nekünk kulturálisan. Az a könnyedség, amivel bármilyen jelenetet a vászonra varázsolhatunk a CGI segítségével, majdnem tökéletesen arányos azzal, amennyire kezdjük megunni ezt az egészet. Emlékszem Ray Harryhausen animált csontvázaira a Jason and the Argonauts-ben. Emlékszem Willis O’Brien King Kong-jára. Emlékszem a művésziség e fokának tiszteletére, amely mindezeket a dolgokat lehetségessé tette. Igen, tudtam, hogy csinálták. De lenyűgözően nézett ki. Manapság fél millió orkot látok átkelni a hegyeken, és unatkozom. Egyáltalán nem érint meg. Mert, komolyan, akárkit találhatnék, egy járókelőt az utcáról, aki ugyanezt a hatást el tudná érni, ha adnának rá neki fél millió dollárt. Ez az egész eltünteti a művésziséget és a képzelőerőt, a pénzt teszi meg mozgatórugónak, és azt hiszem, ez egy elég tiszta egyenlet – hogy tudniillik pénz és képzelőerő közt fordított összefüggés van.

Ha nincs semennyi pénzed, rengeteg és rengeteg képzelőerőre lesz szükséged. Ezért születnek briliáns filmek olyan emberektől, akik a nulláról indulnak – mint a régi John Waters filmek. Az emberek kényszerítve vannak az újításra, ha szorítja őket a pénztárcájuk. A fordítottja ugyanúgy igaz, tehát ha van százmillió dollárjuk, amit a filmjükre költhetnek, akkor valamiért nem látják szükségesnek, hogy tisztességes történettel vagy történetmeséléssel lássák el. Úgy tűnik, ezek az értékek egyszerűen úgy, ahogy vannak, kiszállingóznak az ablakon. Fordított összefüggés működik itt.

(Érdekesség: ez a szöveg járt már ezen a blogon, Gergő fordította.)


4.


(Hamvas Béla: Cave poetam. Értekezés a nőről…)
Szöveg a 20. század közepéről, női szemszögből alighanem nagyon dühítő. Csak lecsillapodva, jéghideg aggyal szabad hozzányúlni; minél inkább nő valaki, annál inkább. (Gondolom, inkább a lányok fognak nekiesni ennek a témának.) Nem biztos, hogy a kemény visszautasítás a legjobb stratégia, elég nehéz fogást találni a szövegen, többszörös csomagolás van rajta, ez nem csak antifeminista duma, komolyan. Talán egyáltalán nem antifeminista duma. Szóval: pengeéles elemzésekre vágyom.

Cave poetam

(Értékezés a nőről, a művészetről, a költészetről és a varázslat valóságáról)

(…)
A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem. Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hüllővérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.

Nos igen, gyermekkoromtól fogva tudtam, hogy a nő olyan, mint a szúnyog, saját vére nincs is, és ha egy csepp vért valahonnan (bárhonnan) nem szerez, úgy érzi, a megsemmisülésben nyomtalanul el kell merülnie. El tudom képzelni, hogy ennél nyomorultabb érzés egyáltalán nincs. És csak akkor kezdtem őket érteni, amikor láttam, hogy egy csepp vér megszerzéséért milyen erőfeszítésre képesek. Ha nem ihat, az egész teremtett világnak a nőnél nyomorultabb teremtménye nincs. Üres, tartalmatlan, szenvedélytelen, érzéketlen, hideg, nyúlós, értelmetlen objektív, absztrakt, szívtelen, egocentrikus, józan, kegyetlen. Teljesen a világ realitás szférájában él. Számító rideg, tárgyilagos, üzletszerű, fantáziátlan, közönséges, profán, immorális, szemérmetlen.

Kassner azt mondja, a nő azt kívánja, hogy elvarázsolják (ein Weib will verwandelt sein). A nőnél, aki nem él varázslatban, a teremtett világon nyomorultabb lény nincs. Ilyen elemi varázslat nála a ruha. Alain azt írja, hogy a nő, csak felöltözve igazán nő. Ilyen varázslat a divat. Ha nem lenne divat, a nők nyersen ennék az emberhúst, és ami az egészben a legfontosabb, sejtelmük se lenne róla, hogy mit csinálnak. Lehet, hogy gyermekeiket is megennék, mint ahogy civilizáltabb formák közt a kellő varázslat nélkül élő fantáziátlan, szenvedélytelen, absztrakt nők gyermekeiket tényleg meg is eszik. Az ilyesmit hívják anyai szeretetnek.

Tudomást szereztem arról, hogy a költészet egyik legfontosabb eleme a nőkével azonos jéghideg emocionalitás. Ahol nem a szenvedély jut szóhoz, hanem a számító ridegség. Ez a steril, vérüres és légüres terméketlen atmoszféra, ez a fantáziátlanság és szenvedélytelenség, ez a didergés és szívtelenség, az egocentrikus hiú öntetszelgés. "A költészet bizonyos tekintetben a személytelen." Az ájult hüllő, amelynek egy csepp vérre van szüksége, legalább egy csepp vérre, különben kísértet, mámortalan, üresség. Panoptikum, bádog, kóc, festék, viasz, cserép. Absztrakt. Objektív. Steril. Reális.

Aki a szenvedélyt felébreszti, az maga szenvedélytelen. Az erőtlenség erőt provokál. A nő gyengesége – micsoda hatalom! A költészet hidegsége – micsoda tűz!

A költészet és a művészet a jéghideg emocionalitás területe.

Persze, amíg valaki ezért a nőket, vagy a költőket, vagy a művészeket felelősségre vonja, éppen úgy bakot lő, mintha abban a szentimentális tévedésben lenne, hogy a nő szíve eredettől fogva meleg, vagy a költészetben a humánus érzelemvilág jut szóhoz.

Amióta e defektus miatt a nő iránt szánalmat érzek és látom, hogy erőtlenségében mennyire kínlódik és milyen elképzelhetetlenül gyenge, annyira, hogy azóta a nő szerelmét sem tudom másként megérteni, csak mint ezt a gyengeséget, az elvarázsolás iránt való sóvárságot, azóta tudom, hogy Kassnernek igaza van: ein Weib will verwandelt sein, a nő azt akarja, hogy elvarázsolják. Mássá tegyék, mint aki. Azt akarja, hogy ezt az absztrakt és rideg, szenvedélytelen és fantáziátlan ürességet, ami a realitás, – a szenvedély és a vér és a kedély és a mámor és a vízió forrósága elöntse és elárassza és fölmelegítse és elvarázsolja. Ez a varázslat a mágia.

A vegyileg tiszta nő, ha lenne, a világ legszánandóbb teremtménye lenne. Mint ahogy, míg a nő aránylag vegyileg tiszta (szűz), addig fokozottan érzéketlen, üres, hideg, kemény, személytelen (Artemis). Az ember minél mélyebben merül alá az úgynevezett ösztönök ősvilágába (rovarok, hüllők, halak), az élet nem annál forróbb, hanem annál hidegebb, kegyetlenebb, vérszomjasabb, szenvedélytelenebb, nyálasabb, részvétlenebb. A póknőstény férjét felfalja és úgy termékenyül meg. Az életfonalat a Moirák, a pók-nők szövik. Az élet mélyén mind ilyen kegyetlen hüllő-érzékiségben élünk. Ez a realitás. Ez az objektum. A tárgy. A szám. Az absztrakció. Ez van a költészet és a művészet mélyén. És ha egy vers megérint, először mindig ez a nyirkos nyál érint. A héber hagyomány ezt a nyálat nachasnak, kígyónak hívja. Az álom és a művészet és a költészet és a vallás ezt a kígyót jól ismeri. Ez a görögök Proteusza és az egyiptomiak Set-je. Ez a sötétség és az elhagyatottság és az üresség. Ez az embertelen és kegyetlen érzékiség. Ezzel szemben áll a Nap forró és fényes mágiája, a világosság káprázata, a látomás, a megfoghatatlan, a varázslat. A nő azt akarja, hogy elvarázsolják. A költészet és a művészet alapanyaga ez a kígyó, de amit csinál, az mágia. A nő lénye a ronda szürke nyirkos nyál és ha elváltoztatják, kiragyog belőle a tündöklő szépség káprázata.

A realitás mögött is mágia van és a mágia mögött is realitás.



*


Legközelebb ezekről írok ezt-azt meg amazt. Most még gályapad van.

3 megjegyzés:

Mráz István [Space] írta...

csapd hozzá Hamvashoz nyugodtan Ágytálandi professzor kiselőaadást a nőkről a Pantagruel második könyvének vége(felé)ről... A természet, az ösztönök világa, mint hideg, nyirkos és főleg embertelen. Az ember nem ösztön lény tehát, és tartózkodnia kell az ösztönök csábításától, ha meg akarja őrizni emberi mivoltát...Werner Herzogot lenyűgözte a természet. Újra és újra visszament a dzsungelbe filmeket készíteni... Sohasem értettem, hogy miért csinálja. Utat vágott az erdőben a Fitzcaraldo forgatásakor, hogy egy hajót átvonszolhasson a hegyen... le akarta győzni a természetet. A természetet, a dolgok rendes, őseredeti, tehát ember nélküli állapotát káosznak látta. A nagyobb felfalja a kisebbet, a kisebb megmérgezi a nagyobbat, a döglődő lény spórákat lövell ki, amik valahol megtermékenyülhetnek... de mégis mi végett? Herzog azért játszatja történeteit, vad idegen világokban, hogy rámutasson az ember és az ösztönvilág kontrasztjára. Hogy mi nem az ember, és mi történik, ha nem vigyáz magára. Aguirre és Fitzcaraldo a pólus két eltérő pontja (milyen megrendítő belegondolni, hogy mindkettejüket ugyanaz az ember játsza!) Aguirre enged a természet csábításának- és megőrül. Gondolkodás inkonzisztenssé, zavarttá válik. Fitzcaraldo pedig kétségbeesetten próbál rendet rakni a káoszban. Operhaázat akar építeni a dzsungel közepére. Az emberi kultúra egyik magasrendű intézményét. De mivel kisebbségben van, mivel magányos emberként lép a természet uralta esőerdőbe - elbukik. Hiába a titáni küzdelem és a sorozatos kisebb-nagyobb győzelmek (a hajó végül átjut a hegyen, de mi végre?). A dolog pontosan úgy zajlik le, ahogy Bódy írja: a titánt ellenfelei nem támadják, hanem hagyják, hogy önmagát számolja fel.

barna írta...

Igen, ezek nagyjából így vannak. A Fitzcarraldót én is ismerem, szeretem. Erről a hüllőszerűségről sokan beszélnek, nem túl eredeti ez Hamvasnál, csak jól lehet görcsölni tőle. Akartam piszkálni a lányokat meg a hiúságokat. Kis gondolkodás sem ártott volna... Egyébként voltak is okos reflexiók, csak nem sok.

Bódy hol írja ezt, milyen összefüggésben? Mert nagyon pontosnak látom, modern élménynek. Ma már nem ölik le az akarókat, hagyják őket megrohadni.

Mráz István [Space] írta...

Van neki egy írása: az a címe, hogy Titán és szirén - rövid, egyoldalas kis szösszenet, egészen naplószerű. A végtelen kép című (szerk.: Peternák Miklós) jelent meg. Már én is többször elolvastam, talán pontosan azért, amiért Te is mondod...