2010. január 22., péntek

Január 22. Levélváltás

Négy-öt napja felhívott Juhász Misi barátom, és közölte, furcsa kérései lennének a mindkettőnk által szeretett dalnokkal kapcsolatban. Fáradt voltam, munkában voltam, ezeken kívül beteg voltam, ezért annyit válaszoltam neki, hogy telefonba most bármit mondhat, hiába teszi: én azt megérteni se fogom, nem hogy megjegyezni. Annyit persze megkérdeztem, nem az első kerületi önkormányzat pályázatára készül-e véletlenül. De igen, felelte. Akkor írd le, amit akarsz, mondtam neki, küldd el e-mailban, aztán majd meglátom.

Ötleteket vadászott egy pályázatra. Nagyon szereti CsT-t, elég jól ismeri is, bár persze messze nem úgy, amennyire én. Ezt minden önhittség nélkül állíthatom. Ezért hát megtisztelő lett volna a dolog — ha egyáltalán végig bírtam volna pörgetni magamban ezeket az érzéseket. (Bármiféle érzéseket.) Felezzünk majd, mondtam azért neki a biztonság kedvéért. Erre nevetett.

A Budavári Önkormányzat CsT halála után nem sokkal pályázatot hirdetett: rendhagyó emlékjelet óhajt elhelyezni annak az Iskola utcai háznak a közelében, ahol CsT és Bereményi másfél évig folyamatos dalírással volt elfoglalva. Vagyis ahol a dalok elkezdődtek. A pályázat benyújtásának határideje január 21-e, déli 12 óra volt, pályázatbontás másnap, nem véletlenül. Aznap (ma) van a magyar kultúra napja, és CsT születésnapja is; az a bizonyos, sajnos meg nem ért hatvanhetedik.

Szia! Megpróbálom most — így, hajnali három felé — értelmesen vázolni, hogy mire is vadászom. A Bereményi-szövegekben / Cseh Tamás-dalokban olyan sorokat / mondatokat / szövegrészleteket keresek, amik emblematikussá és közismertté váltak az idők folyamán, és valamiképpen egymásba játszhatóak. Tehát, mondjuk, két olyan sort, amikben megtalálható ugyanaz a szó, vagy két olyat, amik között más — eleddig nem kellőképpen tisztázott — módon hidat lehetne képezni. Azt hiszem, ennél világosabban nem tudom most elmagyarázni, mit is szeretnék, de talán ennyi elég , hogy eszedbe jusson pár idézet, amiket már több évtizede belaktál. Ha összejön a dolog, köszönöm a segítséget, ha nem, akkor valahogy máshogy fogom megoldani ezt a kérdést.Szép estét / éjszakát, remélem, a dolgozatokat és a jegylezárást mostanra már magad mögött tudod.Szia!Misi

Valamit kifelejtettem: annak is örülnék, ha az emlékeid között olyan sorokra lelnél, amik a fej-vagy-írás játékra, a próba-szerencse toposzra vagy bármiféle dualitásra utalnak.

Ez volt Misi első levele. Mindig így fogalmaz, ilyen körülményesen, szakszerűen. Mindig fel is bassza vele az agyam. Menjél te a népneveldébe, szoktam gondolni ilyenkor. Most is. De azért elolvastam, nem is egyszer, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Jólnevelten válaszoltam, gondoltam, ironizálni ráérek később is.

Misi, ez most nem megy nekem, hulla vagyok. Talán még ficánkolós hulla, de mégis csak az.Annyit tudok neked mondani (egyelőre „versenyen kívül”), hogy szerintem CsT abszolúte azzal a két sorral vált azonossá az idők során, ami a vízöntős dalban áll:”akárki van nyomába,a róka nem miatta fut.”Ezt sok okból kifolyólag veszem biztosra. Ez "takarja" őt leginkább. (Nem ezért írták, illetve nyilván részben igen, de ez lett a kulcssor.)Persze ez nem jó neked semmire.
b

Másnap aztán tovább szerencsétlenkedtem.


„Próbáljunk most szerteszétki-ki magának szerencsét.”
Nem javaslom komolyan.”
Ki látott még ilyen párt.”
Ezzel Dunát lehet majd rekeszteni.
Vagyis továbbra sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.
b

Talán harmadnap aztán eszembe jutott a Janus Pannonius. Az egyetlen, ami jó lenne, ha jó lehetne.

„Hát öltözzünk, jaj, vasba, és kővé legyünk.”
Épp ezt csinálják most ővele amúgy is. Öltöztetik.
"Kőből való madár, emléked csak az őrzi."
Volt egy történet, elmesélik valahol. Az egyik írt egy cédulát a másiknak: nézz ki az erkélyre, találsz ott valamit. A másik kiment, és egy halott galambot talált ott.

Az emlékmű lehetne egy erkélyszerű valami a falból kiállva, rajta egy halott kőmadár heverhetne. (Olyan magasságban, hogy csimpaszkodva még be tudjanak kukucskálni a járókelők. Garantáltan be is kukucskálna mindenki. Már ettől funkcionáló emlékművé válna a dolog.)

Hogy mindenki azonosítani tudja, a halott madárnak lehetne esetleg gitárja. És ha ez még mindig nem elég, akkor esetleg Cseh Tamás-feje is lehetne. Legvégső esetben egy óvatos Bereményi is hajolhatna föléje. De ezt már én is túlzásnak érzem.


Jobb ötletem mára nincs. De holnap alighanem még felébredek!
b

Ezt így természetesen már dühömben írtam. Dühös voltam a dolgozatokra, amelyek még akkorra sem fogytak el. Misire, hogy ilyen teljesíthetetlen hülyeségekre kér. Sose voltam az a pályázós típus. Se az az emlékezős. Illetve: magamban szeretem ezeket a dolgokat elintézni.

(Persze tudtam én, hogy Misi nem fog megharagudni akkor se, ha nem tudok értékelhetőt nyújtani. De ettől csak még inkább haragudtam. Egyébként is, bármi történjen bármikor, az nekem csak egy dührohamra jó, de arra feltétlenül. Ilyen lettem, a francba is.)

A halott madár történetére nagyon jól emlékeztem viszont, csak már nem tudtam, pontosan honnan. De az este megtaláltam. Nem volt nehéz: aki keres, megtalál. És nekem megvan szinte minden. Mester Ildikó Bereményi Géza életmű-interjú című, 1996-ban megjelent könyvének 165. oldalán olvasható; ezek szerint tehát Bereményi mesélte, még ez is stimmel. A következőképpen hangzik:

„Cédulagyűjtemény formájában azóta is megvan a levelezésünk abból az időszakból. Ezt Tamás őrzi, mert kettőnk közül ő a jobb iktató. Nála vannak azok a cédulák, amelyeket otthagytunk egymásnak a lakásban. Ilyen üzenetek például, hogy ’Lementem egy villanykörtét venni.’ Aztán: ’Menj oda az erkélyajtóhoz, nézz ki, van ott valami.’ Ezt Tamás hagyta ott. Emlékszem, odamentem, és egy halott galambot láttam az erkélyünkön. Vagy: ’Most ne gyere be, sétálj egy-két órácskát, majd érted megyek az eszpresszóba’.”

Na, szóval az a lényeg, hogy már dühös voltam. Azért rétegeltem ezeket így egymásra. A Janus Pannonius-dal magától adja a halott madarat. Az a kép gyönyörű is, méltó is lenne, csak hát az emberek, leszámítva pár százat, nem ismerik a Janus Pannonius-dalt. Innentől meg tök mindegy az egész. Az emberek azt ismerik, hogy ’Micsoda útjaim.’ Jó esetben. Ez világos, ezért raktam be újabb és újabb elemeket, hogy felismerhetőséget idézzek elő mégis; az pedig, mint végül élvezkedő haraggal be kellett látnom, csak ilyen morbid módon lenne lehetséges.

Erkély. A harmadik emeleti, valódi erkélyre (ami az övék volt) értelmetlen lenne galambhulla-szobrot elhelyezni, de egy lábujjhegyre állva éppen elérhető erkély-imitációra igen. De még mennyire! Tömeglátogatottsága lenne annak az erkélyutánzatnak. Legalábbis egy ideig. (Egymást nem érdekeljük, komolyan szóba nem állnánk egymással, viszont olyan kíváncsiak vagyunk a titkokra, hogy a legmagasabb kötélhágcsón is felmásznánk, csak hogy beleshessünk egy ablakon, írta még jó régen Ancsel Éva. Igaza volt.)

Gitár. Halott madár gitárral; hát érdekes próbálkozás; de nem állítanám, hogy ettől bármi sokkal érthetőbb lenne. Viszont már egészen borzasztó. Jó, akkor fejlesszük még tovább:

Arc. Rengeteg meseállat-figurának van emberarca. Vagy akár fáknak. De nekem Vanessához kötődik konkrétan ez az elem: mert ő hozott Havannából olyan épületfotót, amelyen óriási bogár-szobrok „másznak” felfelé a tízemeletes magasságba, és mindnek különböző emberarca van. (Talán Kafka-emlékmű lehet másodállásban.) Egészen furcsa. És hát a Titkos dalok közt meg hallható egy olyan, egészen különös középszar dal, amely az éneklőt és környezetét dobozban futkosó rovarhoz hasonlítja. Ezt a dalt a közelmúltban ismertem meg és szerettem meg valamennyire. Úgyhogy sok dolog kapcsolódik itt össze. Morbid persze nagyon az eredmény, de a daloknak is van ilyen vonulatuk hálistennek. Csak hát még így sem érthető a dolog. Már kiveri az összes biztosítékot, viszont még így sem érthető.

Az óvatos Bereményi: hát ez már a pofátlanság teteje, persze. De hát nem gondolom teljesen komolyan, írom is: másrészt meg mit tegyek, ha egyszer tényleg mindig olyan óvatos! Máriával folyton vihogunk, mint két elemista, ha eszünkbe jut Jancsó Kék Duna-keringő című filmjének az a része, ahol CsT a Kádár-keringőt énekli. Áll, gitározik, énekel, eső esik, vagyis nyilván működik az esőgép, eddig rendben is van, viszont Bereményi tartja kettejük feje fölé az esernyőt, olyan arccal, mint aki mindjárt… Mókás nagyon. Nézzétek meg, amúgy is érdemes megnézni.

Misi válaszolt. Ennyit írt:


Köszi az ötletelést. Ez az utolsó egészen különös, brutális ötvözete egy sátánista galambáldozós szeánsznak és a Romeo és Júliának.
Majd lesz valami, most éppen a dalszövegeket olvasgatom.Szia!Misi

Ennyi volt a levelezésünk. A pályázat végül talán elkészült; gondolom, nem ez, amit én itt összevariáltam. A bizottság alighanem kiugrana az ablakon. Vagy mit tudom én. Talán röhögne, az már jó jel lenne nekem. Ha röhögve ugrálna ki. Én mindenesetre jól érzem magam így, január 22-én, a magyar kultúra napján, ebben a permanens oraveczi taplóságban és kulturálatlanságban.

3 megjegyzés:

Oobie írta...

Bocsánat, hogy megint itt próbálok kapcsolatot teremteni, de az e-mail cím megint nincs meg.
Melyik volt az a CsT szám, amelyik esszétéma opcióvolt most? Keresem, de nem találom. Szüleim kíváncsiak. Meg én is, persze.
Misit meg megkérdezem csütörtökön, hogy mi lett, mert az is érdekel.

Benedek

barna írta...

Ma erről a dalról lesz majd szó a Munkaverseny-alrovatban, ha hozzájutok. Ott majd részletesen elmesélem, a lényeg, hogy ez a dal nincs meg sehol sem, nincs róla felvétel, pedig a legerősebbek közé tartozik. A Levél2-ben volt, a vége felé. A cédén helyette egy ócska giccs szerepel, magyarázatom nincs. Nekem megvan a dal kazettán, mert én mindig felvettem a koncerteket ölbe tett magnóval. Rossz minőségű, de hallható.

Te ismered a Misit? A Misi egy őrület.

Oobie írta...

Akkor azért nem találtam.
Ismerem, énekkarra jár még mindig vissza, ha tud. Bár az ismeretség azért elég felszínes. :)