Ez a kiemelkedően előnytelen külsejű úr itt Rainer Maria Rilke, a múltkori századvég nagy magányosa; most majd lesznek ilyen mindenhonnan-kiszorultak megint többen. Ezoterikus költő, aki azt a magára nézve hajszálpontos észrevételt tette viszonylag még fiatalon, hogy „kinek most sincs még háza, sose lesz, / ki most maga van, már marad magára”. És ez ővele így is történt teljesen. Sosem lett belőle háziúr, férj, munkaadó vagy sima polgár: semmi. Igaz, ezeket a szerepeket mindig le is nézte. Így hát idegen vendéglátók (tisztelői) házaiban (jó, néha kastélyaiban) élt, azok fasoraiban kóválygott, és éjszaka — alvás helyett, mint azt szintén írta volt az Őszi napban — onnan levelezett egy (inkább talán elképzelt, mint valóságos) külvilággal. Csak bolond volt, csak költő. (Az ő szavai.) Gyönyörű nehezenérthetőségek vannak nála, például a Duinói elégiákban: affélék, hogy a fülelő állatok is észreveszik már, milyen bizonytalanul vagyunk mi itthon a megfejtett világban. Ezek a nehezenérthetőségek persze a dolgok természeténél fogva kristálytisztán érthetők. A fenti idézet mellesleg Nemes Nagy Ágnes fordítása. Részben ő lesz jelen írásművem tárgya. Ő általában véve elég nagy Rilke-rajongó volt és viszonylag sokat is fordított tőle; és amit ő fordított, azzal más láthatólag azóta is hiába próbálkozik.
De úgy van ez valahogy, mint egyes ókori filozófusoknál, akiknek a nagy tisztelet okán az összes műve megőrződött, csak ugye még valamivel több is: mert néhányat még hozzácsaptak az opuszhoz. Rilkének is több verse van magyarul, mint németül, úgy látom: épp egy darabbal több. Persze nem akármilyen darabbal. Én ezt az egyet mindig is különösen szerettem, míg végül úgy egy hónapja gyanús nem lett nekem valamiért. Ez a költemény az Így lettünk címet viseli a Rilke-fordításkötetekben, és a nagy tisztelő, Nemes Nagy fordította vagy micsinálta éppen. Így hangzik, rajongjuk először körül, mint húst a légy, és aztán elmondom azt is, szerintem hogy lett.
Így lettünk révült hegedűsök,
kik ajtóhoz lopóznak, onnét
figyelve, nem les-é a szomszéd,
amíg imájuk szétcsapong,
akik, míg minden szerteszéled,
halk estharangszónál zenélnek,
s daluk mögött, mely messzecsengő
(mint szökőkút mögött az erdő)
a hangszer barna öble zsong.
Mert akkor szól tisztán a húr,
ha némaság kiséri mélyen,
mikor a hang mögé zenétlen,
vér-lüktetésü nesz simul;
s riadt és esztelen a század,
ha hívsága mögött nem állhat
valami mozdulatlanul.
Állításom az, hogy ez a vers nem létezik, Rilke nem írt ilyet. Hasonló gondolatokat persze olykor megfogalmazott, és a képanyag egyes elemei is visszaköszönnek halványan más verseiből. De ilyen verse nincs. Ha lenne, akkor A képek könyve című kötetében kellene lennie. De ott nincs, nagyítóval néztük pedig: valamennyit én is megértek németül, Boros Ildi barátunk viszont, aki irodalmár és maga is lelkes Rilke-olvasó, németül pedig úgy tud, mint kevesen, napokat töltött azzal, hogy az Így lettünk-et kikutassa az életműben. És nincs, sőt nem csak ebben a kötetben nincs, de sehol máshol se; és még csak nem is prózából tette át a fordító, mert ott sincs: nincs sehol. Komplett Rilke-szótár van fenn a német neten, minden szavára rá lehet keresni: de nincs. Ez a vers csak magyarul van.
Pedig magyarul meg beírták ezt már mindenféle könyvbe… Rilke-fordításkötetekben folyvást szerepel, mindig minden ilyenbe bekerül, merthogy kihagyhatatlannak érzik: az 5-10 legszebbnek tartja mindenki. És mindig ugyanazon a helyen is található magyarul; A képek könyvében, két másik, valóban létező költemény között: de az eredeti német kötetben azon a helyen semmi sincs.
Tehát véleményem szerint Nemes Nagy Ágnes írta ezt a szöveget: mégpedig akkoriban, amikor saját nevén nem jelentethette volna meg. Berakta hát a Rilke-fordítások közé, és a szakma valószínűleg — hihetetlenül becsületesen! — falazott neki ehhez. A „fordítás” valamikor az 50-es évek közepén készülhetett. Tandori Dezső szerint, aki akkortájt és eredetileg NNÁ középiskolai tanítványa volt, 1957 körül. Saját versként ez a költemény kifejezetten rendszerellenes tartalmakat hordozott volna: semmilyen cenzúra nem engedte volna megjelenni. Ez elég egyértelmű. Sőt még mutogatni sem lett volna veszélytelen, hogy „Nézzétek, mit írtam a szemét hallgatózókról!” — Fordításként, egy amúgy is ezoterikus, dadogó és mászolygó költőtől viszont mindössze furcsán áthallásos lehetett. Így képzelem.
Az persze érdekes lenne, mikor jelent meg Rilke-válogatás 1956 után először magyarul. És hogy benne volt-e már ez a szöveg. Továbbá, hogy kik voltak beavatva. A legszűkebb kör biztosan. Lengyel Balázs, Pilinszky, Ottlik. Talán még Szabó Magda. De ki tudja. És hogy ki szerkesztette. Mindezt most nem tudom megmondani: könyvtárazni kellene hozzá. A net ebben a kérdésben nem igazít el: az elektronikus háló szerkesztőit, bővítgetőit és használóit viszonylag kevéssé érdeklik a tények, a források, az apróságok. No de hát ez meg viszont csak egy blog, nem kell túlspilázni: csak blog, csak izé, semmizé. Amúgy is felejtős.
Nehezebb arra válaszolni, hogy miért maradt mindez így a köztudatban. (Amely köztudaton 10-20 különösen művelt, versekben élő embert értek — maximum.) És hogyhogy Tandori még ma is úgy tudja, hogy ez Rilke-vers? (Úgy tudja?) Ő maga is nagyon sok Rilkét fordított. Nem vette volna észre? Ő így írt erről 2005-ben:
„…ezt a Rilke-fordítását Nemes Nagy úgy 1957 táján olvashatta (olvasta) fel Ottlik Gézának (s mert véletlenül jelen voltam, bár fogalmam sem volt, ki ez a kalózképű úr, akiről ráadásul tanárnőm azt mondta másnap, „a legkisképűbb ember a világon”, hát mert ott voltam, a friss fordítást én is a Költőnőtől hallhattam), idézem:”
(és itt valóban idézi, végig, majd:)
„Igen, a század, sőt, az évezred – fordul, amire fordul, hívságait már ismerjük. Van rá szavam, itt nem merem megkockáztatni.”
Szóval érdekes az egész. De a lényeg mégis csak az, hogy ez azért egy nagyszerű vers. Nemes Nagy-költeménynek is kiváló. Jól mutatna egy még újabb kiadásban. Nagy szenzációt jelenthetne. Kicsit enigmatikus vers persze. Majd egyszer megbeszélhetjük. A révült hegedűsöknek idejük, az az egy van: rengeteg.
De úgy van ez valahogy, mint egyes ókori filozófusoknál, akiknek a nagy tisztelet okán az összes műve megőrződött, csak ugye még valamivel több is: mert néhányat még hozzácsaptak az opuszhoz. Rilkének is több verse van magyarul, mint németül, úgy látom: épp egy darabbal több. Persze nem akármilyen darabbal. Én ezt az egyet mindig is különösen szerettem, míg végül úgy egy hónapja gyanús nem lett nekem valamiért. Ez a költemény az Így lettünk címet viseli a Rilke-fordításkötetekben, és a nagy tisztelő, Nemes Nagy fordította vagy micsinálta éppen. Így hangzik, rajongjuk először körül, mint húst a légy, és aztán elmondom azt is, szerintem hogy lett.
Így lettünk révült hegedűsök,
kik ajtóhoz lopóznak, onnét
figyelve, nem les-é a szomszéd,
amíg imájuk szétcsapong,
akik, míg minden szerteszéled,
halk estharangszónál zenélnek,
s daluk mögött, mely messzecsengő
(mint szökőkút mögött az erdő)
a hangszer barna öble zsong.
Mert akkor szól tisztán a húr,
ha némaság kiséri mélyen,
mikor a hang mögé zenétlen,
vér-lüktetésü nesz simul;
s riadt és esztelen a század,
ha hívsága mögött nem állhat
valami mozdulatlanul.
Állításom az, hogy ez a vers nem létezik, Rilke nem írt ilyet. Hasonló gondolatokat persze olykor megfogalmazott, és a képanyag egyes elemei is visszaköszönnek halványan más verseiből. De ilyen verse nincs. Ha lenne, akkor A képek könyve című kötetében kellene lennie. De ott nincs, nagyítóval néztük pedig: valamennyit én is megértek németül, Boros Ildi barátunk viszont, aki irodalmár és maga is lelkes Rilke-olvasó, németül pedig úgy tud, mint kevesen, napokat töltött azzal, hogy az Így lettünk-et kikutassa az életműben. És nincs, sőt nem csak ebben a kötetben nincs, de sehol máshol se; és még csak nem is prózából tette át a fordító, mert ott sincs: nincs sehol. Komplett Rilke-szótár van fenn a német neten, minden szavára rá lehet keresni: de nincs. Ez a vers csak magyarul van.
Pedig magyarul meg beírták ezt már mindenféle könyvbe… Rilke-fordításkötetekben folyvást szerepel, mindig minden ilyenbe bekerül, merthogy kihagyhatatlannak érzik: az 5-10 legszebbnek tartja mindenki. És mindig ugyanazon a helyen is található magyarul; A képek könyvében, két másik, valóban létező költemény között: de az eredeti német kötetben azon a helyen semmi sincs.
Tehát véleményem szerint Nemes Nagy Ágnes írta ezt a szöveget: mégpedig akkoriban, amikor saját nevén nem jelentethette volna meg. Berakta hát a Rilke-fordítások közé, és a szakma valószínűleg — hihetetlenül becsületesen! — falazott neki ehhez. A „fordítás” valamikor az 50-es évek közepén készülhetett. Tandori Dezső szerint, aki akkortájt és eredetileg NNÁ középiskolai tanítványa volt, 1957 körül. Saját versként ez a költemény kifejezetten rendszerellenes tartalmakat hordozott volna: semmilyen cenzúra nem engedte volna megjelenni. Ez elég egyértelmű. Sőt még mutogatni sem lett volna veszélytelen, hogy „Nézzétek, mit írtam a szemét hallgatózókról!” — Fordításként, egy amúgy is ezoterikus, dadogó és mászolygó költőtől viszont mindössze furcsán áthallásos lehetett. Így képzelem.
Az persze érdekes lenne, mikor jelent meg Rilke-válogatás 1956 után először magyarul. És hogy benne volt-e már ez a szöveg. Továbbá, hogy kik voltak beavatva. A legszűkebb kör biztosan. Lengyel Balázs, Pilinszky, Ottlik. Talán még Szabó Magda. De ki tudja. És hogy ki szerkesztette. Mindezt most nem tudom megmondani: könyvtárazni kellene hozzá. A net ebben a kérdésben nem igazít el: az elektronikus háló szerkesztőit, bővítgetőit és használóit viszonylag kevéssé érdeklik a tények, a források, az apróságok. No de hát ez meg viszont csak egy blog, nem kell túlspilázni: csak blog, csak izé, semmizé. Amúgy is felejtős.
Nehezebb arra válaszolni, hogy miért maradt mindez így a köztudatban. (Amely köztudaton 10-20 különösen művelt, versekben élő embert értek — maximum.) És hogyhogy Tandori még ma is úgy tudja, hogy ez Rilke-vers? (Úgy tudja?) Ő maga is nagyon sok Rilkét fordított. Nem vette volna észre? Ő így írt erről 2005-ben:
„…ezt a Rilke-fordítását Nemes Nagy úgy 1957 táján olvashatta (olvasta) fel Ottlik Gézának (s mert véletlenül jelen voltam, bár fogalmam sem volt, ki ez a kalózképű úr, akiről ráadásul tanárnőm azt mondta másnap, „a legkisképűbb ember a világon”, hát mert ott voltam, a friss fordítást én is a Költőnőtől hallhattam), idézem:”
(és itt valóban idézi, végig, majd:)
„Igen, a század, sőt, az évezred – fordul, amire fordul, hívságait már ismerjük. Van rá szavam, itt nem merem megkockáztatni.”
Szóval érdekes az egész. De a lényeg mégis csak az, hogy ez azért egy nagyszerű vers. Nemes Nagy-költeménynek is kiváló. Jól mutatna egy még újabb kiadásban. Nagy szenzációt jelenthetne. Kicsit enigmatikus vers persze. Majd egyszer megbeszélhetjük. A révült hegedűsöknek idejük, az az egy van: rengeteg.
Ennek az írásnak az élettartama néhány óra volt: egy kommentező, sajnos nem ismerem őt személyesen, rámutatott, hogy mekkorát tévedtem. Nagyon szégyellem most magam. Az írást le fogom venni innen valószínűleg. De előtte még tűnődök kicsit az élet mulandóságán. Rám fér.
9 megjegyzés:
Visszatér a Lélek az emberbe egy ilyen írástól!
(Visszatér, és azonnal el is szégyelli magát, mert ez a VERS nálam is fönn van a blogban, mint Rilke fordítás...)
Fantasztikus felfedezés, teljesen fellelkesültem tőle!
De aztán ahogy megnéztem Rilke összes verseinek német kiadását, ott találtam a helyén, ahol a magyarban áll, az Utolsó Ítélet (Das jüngste Gericht) és A lantos hercegi gyermeknek dalol (Der Sänger sing vor einem Fürstenkind) között. A két vers között a németben három vers van, ezek közül a két „szélsőt” még nem fordították le magyarra, s a középsőnek, A fiú-nak (Der Sohn) is csak az utolsó előtti versszakát. És épp ez az az utolsó előtti versszak. Németül így hangzik:
…So wurden wir verträumte Geiger,
die leise aus den Türen treten,
um auszuschauen, eh sie beten,
ob nicht ein Nachbar sie belauscht.
Die erst, wenn alle sich zerstreuten,
hinter dem letzten Abendläuten,
die Lieder spielen, hinter denen
(wie Wald im Wind hinter Fontänen)
der dunkle Geigenkasten rauscht.
Denn dann nur sind die Stimmen gut,
wenn Schweigsamkeiten sie begleiten,
wenn hinter dem Gespräch der Saiten
Geräusche bleiben wie von Blut;
und bang und sinnlos sind die Zeiten,
wenn hinter ihren Eitelkeiten
nicht etwas waltet, welches ruht.
Ugyanakkor azt gondolom, talán nem véletlen, hogy Nemes Nagy Ágnes éppen ezt az egy versszakot tartotta érdemesnek lefordítani. És ilyenformán nagyon is jogos, ahogy javaslod, úgy (is) olvasni, mintha ő írta volna ezt saját koráról. Egészen új rétegét bontja ki ez a versnek, olyat, amit Rilke még csak bele se képzelhetett.
Nem tudom, hogy történhetett velem. De a nagypofájúakkal néha meg szokott történni.
Mindenesetre köszönöm. És sajnálom.
ob
Kedves Barna,
ha szabad javasolnom, kinyilvánított szándékoddal ellentétben ne vedd le ezt az írást. Filológiai tévedést mindenki elkövet. De tévedésből szép, elgondolkodtató és a mű olvasatát gazdagító következtetést levonni – nagy dolog. Hagyd fent ezért, mint egy abszurd és szép mementót.
Üdvözlettel
Sajó Tamás
A Wang folyó versei
Studiolum
tamas kukac studiolum pont com
miért is kellene levenni? nem létezik fordítás, csupán átültetés. a szövegválasztás pedig önmagában is üzenet... különösen, ha így, kihagyással együtt üzen.
Hát persze, nyilván, csakhogy én nem a fordítás/fordíthatóság tárgykörében értekeztem, hanem olyasmit állítottam, ami tényszerűen nem bizonyult helytállónak. És mivel egyértelmű, hogy én hibáztam ebben, leghelyesebb lenne eltüntetni a baromságomat. De tényleg nehezen szánom rá magam, átírni meg még kevésbé szeretném. Maradjon hát így. Tényleg mementó...
értem én ezt. ettől még a választás maga is lehet üzenetértékű és kifejezetten Nemes Nagy Ágnes-i.egy ilyen aprócska baki pedig teljesen elhanyagolható. szerintem. mások egész köteteket adnak ki hamis tézisekre alapozva, és még sikeresek is...
kár, hogy nem
így történt. ez szebb, mint a valóság.
nemes nagy ágnesnek is tetszhetne ez a fordulat. sőt még rilkének is.
egy kis ajándék nekik ez a történet.
lala
Nem tudom, engem egyre jobban zavar ez a szövegem. Novellának biztos jó lenne így, de hát az a te műfajod. Azért köszi a szavazatot.
Megjegyzés küldése