Helló,

Szepezden vagyunk most ötösben, tanári tábor; telik az idő hálistennek, így el nem kerülhető, hogy vége legyen egyszer ennek is. Még az idő is kegyes. És főképp: nem kell egyelőre a könyvekkel derékmagasságig beterített nagyszobát guanózni, ami a magunkfajták költözése után a legsúlyosabb következmény szokott lenni. Kimenekültünk a projektből. Minden rendben lenne tehát, és rendben is van, csak hát érkezésünk másnapján az ő halálhíre ébresztett, és ettől az értesüléstől, hogy is mondjam, könnyebb semmi nem lett. A keresőprogramokban két nap alatt megtízszereződött a rá vonatkozó hírek száma, de persze jórészt mind ugyanaz: meghalt, 67 év, saját halott, békében, családja körében, szólnak a harangok, gyertyák égnek Bakonybélben, Kővágóőrsön, azt mondta Márta, Bereményi, Eperjes, sőt Gálvölgyi. Gyémántember, amputáció. Néha több, néha kevesebb Beethovennél. Szívbőljövőségek. Körülbelüliségek. Dadogások. Három év rákészülés nem volt elég, hogy szavakat találjanak, pedig az összes emlékezéseket legyártották már kínjukban jóelőre, darabbérben. Mert lehetett tudni, sajnos, és ilyenkor az összes érintett mániákusan mondatokat mantráz. Egyrészt, mert úgyis, másrészt, hogy hátha mégse.

Szűkebb környezetemben ugyanezt tapasztalom, magamban ugyanezt tapasztalom. Görcsölődünk. Ha eddig nem sikerült, hát akkor most, utolsó utáni pillanatban akarjuk valahogy levonni a halálából, a dalaiból, az életéből, a mosolyaiból, a hirtelen elszigorodásaiból, szóval valamiképpen belőle magából, levonni az összes tanulságokat, és nem megy, és sehogyse megy. Kellene nekünk a lunyacska nagyon, hova bújt? Nagyon sok dolog következik abból, hogy ő itt volt, viszont most meg már nincs többet itt; de ez a sok dolog nem adja magát semmiképp, hiába erőlködünk. Eddig is erőlködtünk, de hát még itt volt közöttünk, és úgy gondoltuk, nem végzetes, ha ma még nem. Majd holnap. És holnap persze már mindenképp. Holnap feltétlenül megtanulunk mi is élni, vagy ami ugyanaz, csak minőségibb szintre átfogalmazva: megtanulunk csehül lenni. Nagy erőkkel olvastuk hát a Bérczes-könyvet, állkapocs-szorítva hallgattuk a dalokat, mintha az állt volna a mellékelt használati utasításban, hogy azt úgy kell… Jók is voltak ezek mindenféle személyes használatra, mesélhetnék magam is: csak a tanulság nem jött sehogyse. És még most se jön. Ő meghalt, és nem akárki halt meg, hanem egy számunkra nagy valaki, ráadásul szív, a mi szívünkhöz közel álló, és mi még most se nagyon tudjuk, mi következik az egészből. Hogy mit csináljunk mármost? Mi az az iránymutatás, ami az ő létezésébe bele volt kódolva? Mert bele volt, az tuti. Efféléket gondolunk, mert a nyáltenger a mi természetes közegünk, két szemétkedés között mindenképpen. Ilyen halotti beszédezés, kösz, Desiré.

Nem tudom én se. Én csak azt tudom, hogy noha persze zászló volt ő, de azért annyira nem volt azonos semmiféle lenini úttal, hogy olyan veszettül követnünk kellene. Szerintem ez a tanulság-dolog nem ebben áll. Útjelző táblának ő nem fog megfelelni. Úgy vélem, a topográfiai vonallal fel kell hagyni. Még az ég felé irányuló jelzőkarókat is hanyagolnám. Mint ahogy a következő választás felé irányulókat is.

Sőt, azt gondolom, barátaim, hogy ami nem megy, azt nem szégyen feladni végül. Ami jelzés nem jött le eddig, ennyi erőlködés ellenére sem, márpedig kurvára nem jött, az nem fog jönni a jövőben sem, kikényszeríteni meg pláne lehetetlen; legfeljebb jön majd egyszer, véletlenül, mint adomány, mint ajándék. Mint ingyen kegyelem. De ha nem jön, azt is ki kell bírni. Nézd meg őt még egyszer, és menj végre tovább. Gondolhatsz persze rá, tedd is meg, amikor csak jólesik, és a dalokat meg naná, hogy hallgathatod. De úgysem lesz addig frissülésed, míg az nem tennen bensődből fakad.

És, hogy mondjak valamit, amit jobb híján azért eléggé komolyan gondolok: alighanem ő is így csinálta. Nem foglalkozott ő megoldhatatlan feladatokkal. Kis, teljesíthető rébuszokkal vacakolgatott egyfolytában, egy női mosoly rejtelmeivel, egy még számára is nehéz akkorddal, egy Bereményi-sor jelentésével… Elég reménytelennek tűntek azok is. De összerakta a kis megfejtéseit végül. És mindig pakolt melléjük még újabbakat. Morzsákból hordta össze a maga élethegyét, jó hangya volt. Tényleg bámulatos ösztönével hozott létre ezekből életszintéziseket: nem elméleti teljesítmények voltak ezek őnála. Ki a Jancsó, és mit kezdjen vele (erről éppen beszéltünk is), ez egy kis apró napi feladat volt harminc éven át, mint a többi; ő ezeken a döntésein lépegetett előre, rakosgatott, és kirakott végül egy eléggé hézagmentes életet. Ezt onnan lehet tudni (mármint hogy neki nagyjából sikerült), hogy irigyeljük, hogy meg akarjuk fejteni, hogy utánozni akarjuk. Belőlünk lehet tudni: abból, hogy ÉREZZÜK, HOGY ez TÉNYLEG MEGTÖRTÉNT. És onnan tudjuk még, hogy láthatóan kitartott neki halálig: szépen tudta végigcsinálni ezt a rettenetes három évet és meghalni is szépen tudott benne, szinte hihetetlenül szépen.

Nézd meg és menj tovább. Nem lehet mást akarni. Élni kell. Belőle mi most ennyit, semmivel sem többet tanulhatunk ehhez. Nem is olyan keveset, ha úgy vesszük. Kezdjük el. Kis dolgokat megcsinálni, apránként, minden nap egy kicsit, úgy, ahogy azt kell: jó érzésekkel, nagyokat lélegezve: nincs is ennél semmi jobb. Ezt csinálta, ennyi ez. Nem volt semmi különös tehetsége eredetileg neki se, mert nem is kell: ember volt, aki eldöntötte, hogy szabad lesz, intelligens, jóösztönű és önazonos. Görcs nélkül, mert másképp nem érdemes. Mindent ő maga csinált magának, emberkáprázattá, varázslattá ő maga tette magát, naponta legyőzve a remegő inakat: mert úgy döntött, hogy ezt akarja, nem az átlagszart. A gyásznak tehát lassan véget is vethetünk. Az összes gyertya csonkig égett már úgyis, azonnal kezdjük hát, mély levegő, helló, élet, öreg haver. Ünnep van, ha nem vettük volna észre, valaki maradéktalanul végigcsinálta, mekkora dolog már ez, nincs is ilyen, de lesz megint, mi leszünk, barátaim.

(A mellékelt grafikán én vagyok, Szepezden, és ezt a bejegyzést írom. Gergő műve.)