2009. szeptember 2., szerda

Könyörgés középszerért

Volt egyszer egy halk, bánatos erdélyi költő, mosolytalan volt és lelki sérült, mivelhogy túl nagy súlyokat cipelt, legfőképpen Trianont, a szülőföld-hűséget, ilyesmiket, szóval tényleg nem akármiket. Úgy hívták, Reményik Sándor, élt 1890-től 1941-ig, Kolozsváron, amelyet sosem volt hajlandó másra felcserélni. Pedig tódulhatott volna ő is hazulról haza, a megmaradt anyaországba. Végvári néven, vagyis beszédes jelképesség mögé bújva írta nagyrészt a verseit. Csendes, tiszta, tompa, vegytiszta verseket. Borzalmas, de tovább szaródni maximálisan alkalmas időkben, ugye. Voltak ilyen figurák többen és többfelé akkoriban magyar földön, és nagyrészt hasonló kismesterek voltak. Velük szemben azonban Reményiknek mostanság (vagyis az utóbbi tizenöt évben) enyhe reneszánsza van, amit meg is érdemel: mondom, szép, monoton versek, isten, haza, katekizmus, ötöt lehet egyszerre elolvasni ezekből, a hatodiktól már úgy maradsz. És úgy hiszed onnantól magad is, hogy az a költő, aki soronként új képet, metaforát, de minimum szép jelzős szerkezetet talál. Na hát ő lenne az, akinek kapcsán most itt egy kicsikét.

Nem azért, hogy bántsam, dehogy.

Csak épp tanévnyitón jártam tegnap, ami középiskolai tanárként nem nagy teljesítmény. Hazai pálya. Le kellett hozzá ballagni az udvarra. — A dolog maga rövid volt és tárgyszerű, szóval a szokásos jeles, de kötelező elemként megesett azért benne egy úgynevezett szavalat: kivonult a mikrofonhoz egy tizennyolc körüli matrózblúzos leányka, torokköszörülés, kis izgatottság, és elkezdte mondani EZT.

Reményik Sándor
Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.


Tudomásul lehet éppen venni. Hogy jó, hát akkor ő ezt akarta. De kicsoda is pontosan? Ja, persze, a Reményik. A legelső kötetében (Fagyöngyök, 1918) jelent meg ez ez a verse, relatíve korai hang ez nála tehát; háborúvégi, Trianon-előtti hang még, de máris fáradt, tompa, öreges. Persze olyan sorsvállalós is. Ezt-azt tényleg lehet belőle látni, és kifejezetten szimpatikus dolgokat. Hogy a költőnek elege van a nagyhangúságból, a fogadkozásokból, a középpontba-tolakodásból, az üvöltő-dervis-költészetből, az „állat-hős igékből”; mondom, mindez érthető, sőt rokonszenves. Csak hát… Huszonnyolc éves volt akkor, és még vagy két évtizedig írta tovább az ehhez hasonló verseket. Maga is úgy maradt tehát természetesen: egy fájvirág, egy felpuffadt könnyzacskó. De ez végtére azért mégis egyéni probléma. Sőt, probléma se. Hiszen ilyesfélét akart csinálni magából nagyjából, ezt akarta ő, torokhang, sírásközelség, nem bírom, nem bírom; nos, hát mindez nagyjából sikerült is neki, és nem lett dühöngő állat a végső, kétségbeesett időkben sem, sőt, derék ember: szóval sajnálom őt, de ugyanakkor nem tudok mit mondani, ilyen egy önbeteljesített élet.

Viszont azt felfogni borzasztóan nem tudom, mit keres egy ilyen sugallatú vers egy tanévnyitón, amely, bármilyen formális izé is persze valóságosan, valamiképpen mégis életnyitó funkciókat töltene be inkább egy gimnáziumban (az utolsó évüket kezdő végzősök esetében mindenképpen, amilyen történetesen a szavaló is volt). És ki lehet az, aki ezt a dumát (mert bizony csak dumának hangzott ott, másnak nem tudott) ma diákként komolyan veszi? Hogy „nem akarok lenni, nem akarok semmit magamnak, ne is lássanak, legyek csavar, gépalkatrész, nyomógomb, elmúlásba pottyanó végtermék.” — És ha van ilyen, vajon idejében orvoshoz viszik majd? Mert az öngyilkosságnak egy hatékony formája ám azzal a képzetkörrel kezdeni egy felnőtt életet, ami ebben a versben áll. No ne. Ezt ne, ha kérhetem. Tizenévesen ne. Még akarjanak élni, és lenni valakik. (Ráérnek később belátni, hogy legtöbbször úgyse megy.)

De hát nincs is ilyen diák, aki így indulna neki, ebben a kultúrkörben ez nem is elképzelhető. Ez a vers ebben a szituációban, a tanév első torokköszörüléseként a szokásos élethazugságaink egyike volt mindössze, és azt szeretném csak tudni, hogy pontosan kié. Hogy kitől az ötlet! — Mi maiak mindenesetre épp hogy önérvényesítők vagyunk, versengők, individualisták, sőt legtöbbször a túlzásig azok. Persze, helyes, ne legyünk olyanok se, főleg ne zsigerileg, és főleg ne folyamatosan, a nap huszonnégy órájában; egy ilyen intelmet szeptember elsején még meg is hallgatunk mi szívesen, főleg, ha jó versben hangzik el, ami most épp nem történt meg annyira. De főképp: nem is erről szólt ez a vers abban a szituációban, ott az udvaron, hanem egy kor- és életkorbeli képtelenségről. Arról, hogy fiatal emberek belső elhatározásból lakjanak csak el szerényen egy csigaházban, miképpen magáról mondotta Hamlet, persze ő is főképp a jóhangzás mián.

Ennek az élethelyzetnek („nem akarok kivételes lenni, kicsike akarok lenni, olyan, mint mások”) egyébként van nagy költője és van nagy verse. Évnyitón szerencsére elmondhatatlan. Költőjének a közérdekű magánpanasza van benne mindössze: ugyanis a nem-átlagosság elviselhetetlensége ábrázolódik benne éppen. Megmutathatom, nem fogjátok szeretni különösebben, nem is azért íródott. (Nem is földi olvasónak íródott, csak éppen nem tudott nem íródni.) Juhász Ferenc verse, 1955-ből, szar időszak volt az is, az a címe, hogy

Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten, légy velem,
hadd éljem le kis életem,
csak egyszerűen, józanúl,
napokat számlálatlanúl.

Csak úgy, akár a többiek,
akár a földi emberek:
ágyamat asszony vesse meg,
ágam okos kéz nyesse meg.

Termő legyek halálomig,
alvó, ki sosem álmodik,
ki estéig úgy fárad el,
hogy mosolya nem szárad el.

Add meg nekem e nagy kegyet:
vedd el tőlem e vad szívet!
Ha ki jégszirtet rakna rá,
azt is gőzzé lobbantaná.

Hisz te-szíved körűl suhan,
benne a poklok vára van,
lángtornyot az ha fellövell
a tejút fényét veszti el.

Köröd, hogy súroltam, kisült,
s húsomba eged érce sült,
s mint olvadt gyertya, ha buzog,
a fém a csípőmre csurog.

Szenes bordám, féloldalam,
szárnyamnak üszkös csonkja van
és így is csak feléd ütök,
mint légbe féllábú tücsök.

Mért hordom kormos csókodat,
érces nyomorúságomat?
Magához szív a sugarad,
mint áram zsenge ujjakat.

Te boldog isten add nekem,
csak legyen krumplim, kenyerem,
örömömet ne vedd zokon,
legyek jó testvér, jó rokon.

Legyek csak hallgatag, szerény,
mint a kiserkedt vetemény.
Így is díszítem kertedet,
hasznod így is növekedett.

Földembe ne vess több magot,
több aranylombú csillagot.
Nyakamra ne küldj több esőt:
látomást, poklot, temetőt.

Hallgasd meg végre panaszom:
e terhet én már nem birom.
Bennem a mindenség delel,
az űr, csöndjével, fényivel.

És én már úgy érzem magam,
mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom
és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.

No, ezt viszont én hihetetlenül erős versnek gyanítom, kivéve persze a közepét, ahol ő is idétlen képmonstrumokat használ óriásinak, szakácsnő-valagnyinak mutatott nyugtalansága érzékeltetésére. (És ott jönnek is rögvest a jégszirtek, csorgó fémek, tücskök, bogarak. De aztán észhez tér megint.) — Juhász Ferenc épp akkortájt írta A tékozló országot, vagyis valóban egy nagy-nagy époszt: véget érni nem tudó rettenetes víziókat egy vérben úszó, szó szerint szétkaszabolt országról, megnevezetten Dózsa népéről, vagyis persze a nagyurak által legyilkoltakról, vagyis hát persze, hogy Rákosiék áldozatairól… Ő, a volt kommunista, azzal találkozott, hogy immár és tagadhatatlanul minden remény reménytelen, hogy iszonyatokat művelnek iszonyatos vadállatok, és hogy ő nem tudja mindezeket nem látni, sőt továbbgondolni, és a szörnyű látomásaitól szabadulni meg pláne nem tud. És hogy nem tudja őket nem írni sem.

Nos, ilyen az, amikor középszerűségért könyörögnek. Nem épp évnyitóra való jelenség. De a Reményik verse se az. Noha persze szolidabb, szordínósabb, jóemberesebb: látszólag csak az aranyjánosost mondja. De gyerekekkel mégse akarjuk még megetetni az ilyesmit. Nem korrekt, egyáltalán. Még mindenki újakra készül, mindegyikük, és ez így helyes.

6 megjegyzés:

gergő írta...

Abszolúte, de tényleg nagyon.

A második vers és a bejegyzés is.

barna írta...

Sajnos nem nagyon értem megjegyzésed velejét. Hogy mire vonatkozik. Kérlek, pontosabban! (Lehet telefonon is!)

Névtelen írta...

Nekem pedig bejon a Juhasz Ferenc, meg a tucsokkel sincs bajom (mondjuk a jegszirt tenyleg nem lett volna muszaj). Koszi, hopgy beirtad, reg olvastam altalam eddig ismeretlen, de joleso verset.
Legegyszerubb es legkozhelyesebb megfogalmazas persze a "boldogok a lelki szegenyek..." - valoban eleg bizarr aktus egy evnyiton.

Udv:CC

gergő írta...

Ma este úgyis benézek, majd elmondom!

Névtelen írta...

nem voltam ott,

minek is, de próbálom elképzelni, mit fogtam volna föl a szavalatból.

falban legyek
legyek a szélben
kézben legyek
legyek a fáradt pillákon
legyek a rónaságon
lélek alatt legyek
legyek a hegedűn

ezen elgondolkodtam volna. hátha van benne valami mély, aktuális.

lala

Névtelen írta...

Hál' Istennek, én sem voltam ott. A bejegyzésed nagyon jó, főleg az elején a cinikus hangod, olyan ízes, Oraveczes szemétkedés, fölpiszkál, de nem annyira, hogy a bicska kinyíljon a zsebben. Viszont az tényleg méteres tag lehetett, aki ezt a verset oda válaszotta. Tudnék jobbat (vagy nem tudnék),pl. Ady: Az értől az óceánig.

W