A képregényhős felfedezése

Most hétvégén életem egyik legszebb ajándékát kaptam névnapom alkalmából. De komolyan. Apám és Dini kitalálták, hogy ha már adnak valamit, akkor az legyen saját gyártmányú, és ha már én ilyen képregényes vagyok, akkor legyen képregény ez is, a nagy művekhez hasonlóan kétfelé osztva a szerepeket, vagyis Fater megírja a sztorit/szöveget, Dini pedig megrajzolja. Tudni kell, hogy én ebből az egész konspirációból semmit sem vettem észre, abszolút titokban zajlott: bemesélték nekem, hogy Dini azért tölti egy héten keresztül minden idejét apámnál, mert a Lászlóban megbízták Fatert egy meglehetősen száraz statisztika összeállításával valamilyen érdektelen témáról, és az adatbevitelhez segítségre van szüksége. Simán elhittem, mivel korábban már tényleg előfordult ilyen.
A hét végére Dinivel kissé megromlott a viszonyunk, mert gyakorlatilag sose láttuk egymást, amikor meg mégis, akkor nem beszélgettünk, mert éppen rohantunk suliba/melóba, satöbbi, - szóval kétséges volt, mennyire fogok örülni az ajándéknak, ha még az átadás előtt meggyűlölöm az öcsémet. És hát ugye ő nem árulhatta el, mire készül, szóval... De végül aztán semmi drasztikus lépésre nem került sor - elfogadtam, hogy szarik a fejemre, hogy kész, vége, ennyi volt a mi híresen nagyszerű mélybaráti testvérségünk. És akkor szétbontottam a csomagolást, majd fél órán keresztül nem jutottam szóhoz.

Rengeteget gondolkoztam rajta, hogy feltegyem-e ide a digitális változatot, mert tényleg annyira személyes az egész, hogy nem lenne jó elrontani a varázst azzal, hogy közszemlére teszem... Másfelől viszont kár lenne, ha senki nem tudna rajtunk kívül erről a csodáról - még akkor is, ha nyilvánvalóan senkire sem gyakorolhatja ugyanazt a hatást, mint rám, senkinek sem jelentheti ugyanazt, mint nekem. Végül - hosszas lelkitusa után - feltettem. Az eredeti nyomtatott és dedikált verzió úgyis az enyém, egyes-egyedül az enyém. Meg aztán számítógépen képregényt olvasni úgysem az igazi: annak papíron a helye. Én féltve őrzöm otthon, a képregényes polcomon, a többi remekmű társaságában.

Még csak annyit, hogy ez a (borítóval együtt) öt oldalas képregény egy baromira jó könyvre, a Scott McCloud-féle A képregény felfedezésére játszik rá, méghozzá rohadtjól... Persze az elragadtatás (is) beszél belőlem, de akkor is... Egyszerűen le vagyok nyűgözve minden szinten!

Na, élvezkedjetek ti is!