Valamiért nagyon elfáradtam, ezért ma este szüneteltetem az iskolai terveimet, melyek e pillanatban mindössze abból állnak, hogy a téli szünetre (nyitány: szombaton!) NE maradjon a táskámban javítatlan dolgozat, de egyetlen darab se. Szóval: most pauza ebben, viszont még csak fél tíz van, lefeküdni luxus lenne. Az előbb kíváncsian körülpillantottam hát magam körül, mit művelhetnék. Hát persze, blog.
Nagyon sok dolgom lenne egyszerre ezen a fekete felületen, kellene írnom az Öngyújtó második számáról, a két hete bukottnak nyilvánítható Szabó Lőrinc-versről, Szebeni András és Cserhalmi épp ma begyűjtött Debrecen-albumáról, néhány idei, ügyetlen lászlós próbálkozásról szakújságírás, roma- és holokauszt-ügyben, ráadásul tervezek egy teljes tarot-szériát is, huszonkét különálló cikket. De Cserhalmiról tegnap írtam (meg is kaptam a hamisságaimért a magamét), Szabó Lőrinchez épp nincs kedvem, a tarot bármelyik figurája meg túl nagy falat nekem ebben az állapotomban. Az Öngyújtó pedig még inkább. A Lászlóról meg semmi kedvem ma gondolkozni. Arra jutottam, írok hát az első szerelmemről.
Nos: ebben az első mérőpont az, hogy öt éves voltam, lobbanékonyság tekintetében tehát bizonyítottan eléggé korán érő típus, és már akkor is az érettebb nőkre hajtottam. A hölgy ugyanis már hat éves is elmúlt, szőke volt, kellően lágy is, csak még nem másfél mázsa. (Azóta persze rég túlszárnyalhatta ezt az élősúlyt, harminc éve nem láttam.) Szép lány volt, ez egyértelmű (szép az, aki érdek nélkül tetszik), nekem legalábbis mindent megért. Be is jelentettem otthon annak rendje-módja szerint, hogy én a nyáron házasodni fogok. Mosolyogtak, nem értettem.
Persze már sok dolog összemosódik. De az akkori miliőre nagyon emlékszem, az utcánkra, no meg az övékre is (ha felszaladtam a felső kertvégbe, épp ráláttam az ablakukra, ötven méterre se volt), és hát kis léptékek voltak mindenképp: húsz lépésre volt a temető, ötvenre a falu széle, ott folyt a patak, príma nádas rész, zöld fű, az hosszabban húzódott, ott voltunk néhányan (fiúk) indiánok, ő meg indiánné volt, de csak az enyém. Szívesen lett volna a feleségem rendesen is, sőt annak is tekintette magát, pedig a felnőttek továbbra sem segítettek a formaságok elintézésében. (Egy idő után nem is hiányzott, gyakorlatilag a feleségem volt és kész.) Ültünk a vigvamban, a nádas kellős közepén. Nem tudom, hogy puszizkodtunk-e, de kizártnak tartom. Szerintem ilyesmiről én még akkor nem is hallottam. Lelki összeforrottságban voltunk mi, de abban nagyon-nagyon.
Nem tudom, mivel hódítottam meg, szeplős voltam, nullás géppel nyírott fejű, elálló fülű. Néhány régi kép maradt abból az időből, szőke voltam még akkor, lassan persze kivörösödő. Talán helyes, vézna, de kerekképű, folyton vigyorgó kis fickó. Levettem a lábáról, na. A sárm, biztosan. Ő is nagyon különleges kellett, hogy legyen. Mert én őt vagy tíz lány közül választottam; annyi hasonló korú kislány volt akkor a faluban. (Állhatatlanságomra jellemző, hogy iskolás korba jutva hirtelen nagynak éreztem már a korkülönbséget, és ezért megcsaltam őt egy osztálytársammal. De ő már nem lett a feleségem, soha nem mertem ezt szóba se hozni neki, csak epekedtem utána, nagyjából nyolcadik végéig. Ez meg viszont az állhatatosságomat mutatja. Ez az egész meg a zavarodottságomat, mely máig is tart.)
Csak hát az a baj (a mesélés szempontjából persze), hogy nem történt velünk a szerelmen kívül az égvilágon semmi. A boldog házasságok tényleg mind egyformák és nem történik bennük soha semmi, sőt még az sem tűnik fel benne a feleknek, hogy a másiknak eláll a füle vagy selypítve beszél, mint — gondolom — ő. (Tolsztoj: kösz az infókat! Csak elkéstek.) Kerek volt a világ, megvolt benne minden, nagy karéj zsíroskenyerek és cserebogárvadászat, környékbeli erdők és kedves felnőttek, szekerek és traktorok, mécses és heti egy televízióadás, nádkunyhó és meleg dunyha, szóval minden. És akkoriban amerre mentem, rám mindenki mosolygott, de főleg a nők. Én akkor szoktam meg, illetve hittem el, hogy női közegben a legjobb lenni, csak ott jó és ott érdemes. Hogy oda vagyok teremtve, és engem ott semmi baj nem érhet. Azt hiszem, minden, ami azóta történt velem, ebben az imprintingben gyökerezik. (Ezt most nem részletezném. Rokkanjon más is, pusztuljon más is.)
Évának hívták. Erre a névre azóta is érzékeny vagyok.
Nagyon sok dolgom lenne egyszerre ezen a fekete felületen, kellene írnom az Öngyújtó második számáról, a két hete bukottnak nyilvánítható Szabó Lőrinc-versről, Szebeni András és Cserhalmi épp ma begyűjtött Debrecen-albumáról, néhány idei, ügyetlen lászlós próbálkozásról szakújságírás, roma- és holokauszt-ügyben, ráadásul tervezek egy teljes tarot-szériát is, huszonkét különálló cikket. De Cserhalmiról tegnap írtam (meg is kaptam a hamisságaimért a magamét), Szabó Lőrinchez épp nincs kedvem, a tarot bármelyik figurája meg túl nagy falat nekem ebben az állapotomban. Az Öngyújtó pedig még inkább. A Lászlóról meg semmi kedvem ma gondolkozni. Arra jutottam, írok hát az első szerelmemről.
Nos: ebben az első mérőpont az, hogy öt éves voltam, lobbanékonyság tekintetében tehát bizonyítottan eléggé korán érő típus, és már akkor is az érettebb nőkre hajtottam. A hölgy ugyanis már hat éves is elmúlt, szőke volt, kellően lágy is, csak még nem másfél mázsa. (Azóta persze rég túlszárnyalhatta ezt az élősúlyt, harminc éve nem láttam.) Szép lány volt, ez egyértelmű (szép az, aki érdek nélkül tetszik), nekem legalábbis mindent megért. Be is jelentettem otthon annak rendje-módja szerint, hogy én a nyáron házasodni fogok. Mosolyogtak, nem értettem.
Persze már sok dolog összemosódik. De az akkori miliőre nagyon emlékszem, az utcánkra, no meg az övékre is (ha felszaladtam a felső kertvégbe, épp ráláttam az ablakukra, ötven méterre se volt), és hát kis léptékek voltak mindenképp: húsz lépésre volt a temető, ötvenre a falu széle, ott folyt a patak, príma nádas rész, zöld fű, az hosszabban húzódott, ott voltunk néhányan (fiúk) indiánok, ő meg indiánné volt, de csak az enyém. Szívesen lett volna a feleségem rendesen is, sőt annak is tekintette magát, pedig a felnőttek továbbra sem segítettek a formaságok elintézésében. (Egy idő után nem is hiányzott, gyakorlatilag a feleségem volt és kész.) Ültünk a vigvamban, a nádas kellős közepén. Nem tudom, hogy puszizkodtunk-e, de kizártnak tartom. Szerintem ilyesmiről én még akkor nem is hallottam. Lelki összeforrottságban voltunk mi, de abban nagyon-nagyon.
Nem tudom, mivel hódítottam meg, szeplős voltam, nullás géppel nyírott fejű, elálló fülű. Néhány régi kép maradt abból az időből, szőke voltam még akkor, lassan persze kivörösödő. Talán helyes, vézna, de kerekképű, folyton vigyorgó kis fickó. Levettem a lábáról, na. A sárm, biztosan. Ő is nagyon különleges kellett, hogy legyen. Mert én őt vagy tíz lány közül választottam; annyi hasonló korú kislány volt akkor a faluban. (Állhatatlanságomra jellemző, hogy iskolás korba jutva hirtelen nagynak éreztem már a korkülönbséget, és ezért megcsaltam őt egy osztálytársammal. De ő már nem lett a feleségem, soha nem mertem ezt szóba se hozni neki, csak epekedtem utána, nagyjából nyolcadik végéig. Ez meg viszont az állhatatosságomat mutatja. Ez az egész meg a zavarodottságomat, mely máig is tart.)
Csak hát az a baj (a mesélés szempontjából persze), hogy nem történt velünk a szerelmen kívül az égvilágon semmi. A boldog házasságok tényleg mind egyformák és nem történik bennük soha semmi, sőt még az sem tűnik fel benne a feleknek, hogy a másiknak eláll a füle vagy selypítve beszél, mint — gondolom — ő. (Tolsztoj: kösz az infókat! Csak elkéstek.) Kerek volt a világ, megvolt benne minden, nagy karéj zsíroskenyerek és cserebogárvadászat, környékbeli erdők és kedves felnőttek, szekerek és traktorok, mécses és heti egy televízióadás, nádkunyhó és meleg dunyha, szóval minden. És akkoriban amerre mentem, rám mindenki mosolygott, de főleg a nők. Én akkor szoktam meg, illetve hittem el, hogy női közegben a legjobb lenni, csak ott jó és ott érdemes. Hogy oda vagyok teremtve, és engem ott semmi baj nem érhet. Azt hiszem, minden, ami azóta történt velem, ebben az imprintingben gyökerezik. (Ezt most nem részletezném. Rokkanjon más is, pusztuljon más is.)
Évának hívták. Erre a névre azóta is érzékeny vagyok.
7 megjegyzés:
Csodálatos!
Nem is tudom, hogy töprengésedben, hogy mit is írjál, hogyan juthattál ennyire tökéletes döntésre-hacsak nem én üzentem Neked telepatikusan...!
Éva, az első nő-
Nagyon szép.
Vizuális természetem még nagyon kívánja azokat a bizonyos fönnmaradt képeket, de alapvetően nagyon boldoggá tett az írásod.
(Bajuszúr tanácsára rajzoltam élet-rajzot, ami egy hatalmas kartonlapon átívelő vonal, rajta mint a vonalzón, behúzogatva az évek nullától huszonkettőig (neki tovább) és beleírtam a főbb eseményeket- utazások, szerelmek, rajongásaim tárgyai zenében, barátságok keletkezte és megszakadta, első csók, első szeretkezés, és ami azt illeti elég nagy pontossággal feltüntettem rajta mindent, még olyan mondatokat is, amelyek nagy hatással voltak rám- de most, mikor olvastam az írásod, jutott eszembe, hogy bár mind a négy (viszonzatlan :^( ) ovis szerelmemet feltüntettem rajta, de kifelejtettem mindkét gimis pasimat, aki csak volt.
Az Éváról jutott eszembe Ádám.)
Mindenesetre: kijelentem, hogy ezt az írásodat mostantól úgy fogom kezelni, mint egy dalt, és időnként el fogom olvasni, ha kedvem lesz hozzá, vagy egy bizonyos hangulat elérésének érdekében. És buzdítólag a gyermekvállaláshoz.
mindenkit érdekel,
gondolom, milyen próbálkozásba kezdtünk a lászlóban a holokauszttal kapcsolatban.
áprilisban lesz a megemlékezés a holokausztról, és még nincs nagyon késő, hogy belefogjunk néhány dologba. a cél, sztem az, hogy minél többen hozzátegyünk valamit ehhez a fontos ügyhöz. legalább egy kicsit, minél többen, és közben változtassunk és változzunk, ha lehet. diákok és nevelők nevelése. napi politika kizárva.
sok mindent kéne tenni, és ezt mindenki tudja. pl. tudható az iskolai évkönyvekből, hogy sok izraelita diák járt régen a lászlóba. vajon mi lett a sorsuk? és itt a X. kerületben foglalkozott-e valaki a témával?
a világpereme is részt vehetne a programban. kéne nyitni itt egy külön címet, ahol gyűjthetnénk a hozzászólásokat, ötleteket, dokumentumokat, fotókat.
lehetne fotózni a zsidó emlékeket a X. kerületben. könyvtárakból, levéltárokból kigyűjteni a dokumentumokat, amik a kerületre vagy a lászlóra vonatkoznak. programokat figyelni, szervezni.
most csak ennyi. ugye részt vesztek benne?
lala
lala!
Már ne haragudj, de józan vagy? Mi köze ennek a blognak a Lacihoz? (Nagyon is sok, és épp ennyire semmi...) Ha fórumot szeretnél, csinálj egyet az Indexen (forum.index.hu)! Ezt a hirdetést szerintem rossz helyre tetted ki - szerinted hány jelenlegi Lászlós olvassa ezt a blogot? Szerintem nem sokkal több, mint ahány most pénteken a Csété-délutánon ott lesz.
W
W., teljesen igazad van, ez az egész lala-komment csak úgy jön ide, hogy én az írásomban megemlítettem. Viszont megemlítettem, és így lehet rá reagálni, továbbfejleszteni, miért is ne lehetne? Na és hogy senki sem fogja olvasni? Szinte senki, valóban. Lászlós se, nem-lászlós se. A blogot se túlzottan olvassa élő ember. Nem tudjuk talán ezt mi, akik írjuk? Dehogynem. Miért írjuk? Hát mert valamit csak kell czinálni.
Petri:
"Üres a tér, vak a világ,
de hát mégiscsak nekivág
az ember, mert mi mást tehet,
hogy el ne lepjék a legyek.
Alkotni, cselekedni kell,
tollal, ecsettel, semmivel,
mert nem lehet, hogy csak legyünk
mint a barmok, és ne tegyünk
semmit, bár tudnánk tenni a semmit!
De nem tudjuk, hát erről ennyit."
Néhány dőltbetű most jól jönne, de nincs.
Emlékezetből írtam.
Béke.
Ideírok még valamit, mert máshova nem akarom: könyvesboltban voltam ma, és láttam ott egy könyvet, ami a nemtudomhány magyar lemez, melyet meg kell hallgatnod, mielőtt meghalsz (röhej, ahogy ez a sorozatcím végződik, nem?) címet viseli. És ott négy CsT-lemezről is szó esik, méghozzá eléggé elragadtatottan: a Levél nővéremnekről, ugyanennek a 2. részéről, az Antoine és Désiréről, valamint a Műcsarnokról. Nos, az én sorozatom túljutott az első hármon, és alighanem sosem jutok el a rendszerváltásig, mert holnap lesz az utolsó összejövetel. Erről ezt írtam, ez van a falakon:
"Cseh Tamás — Bereményi Géza: UTÓIRAT / 1
Ez lesz az idei év (?) utolsó találkozója. Egy dupla cédé első felét hallgatjuk és vitatjuk meg. Lesznek itt nagy ontológiai kérdésfelvetések és egzisztencialista alapvetések, zsigeri etika, hányingert keltő gyönyörűségek. Hajdútánc a hómezőn az utolsó élőig, például. Felébred valaki egy másik dalban, és arra az agóniára, hogy barátokat már csak álmodni tud. Nem ismerős? Szerelmes dalokat is hallhatunk, nagyjából a Bizottság együttes hangfekvésében: „Má meginn itt van a szerelem…” De hihetetlen szép tud ez a csokor is lenni, például lányokról, akik szőkének indultak, ám barnák lettek (szóval van még remény…), húsz év után újra megkeresett nőkről, tiszta vadromantika. Jöjjetek, úgy, ahogy eddig! Sőt! Jobban! Karácsonyi ajándék, útravaló."
Azért ide írtam erről, még így utoljára, mert W. is emlegette ezt a szériát. Bocs, hogy folyton egy múltemberrel jövök. De én csak ilyenekkel tudok jönni.
A Cseh Tamás -szöveggel kapcsolatban: "Jöjjetek, úgy, ahogy eddig!" -ezek után mire számítottál?
A bejegyzésed viszont tök jó. Először azt hittem, az "első szerelmem" alatt a bort fogod érteni, azt is öt évesen ismerted meg. De ez még nekem is újdonság volt, és legalább megspóroltál egy rossz poént.
Hát, nem számítottam én semmire. Poénból írtam ezt. Igaz, hogy ezt a poént összesen ketten-hárman értjük - akik tudjuk, hogy mennyire nem jön el az estekre senki.
Viszont most mégis úgy gondolom, folytatom majd a szériát. Még vagy tíz lemez van hátra, köztük pár olyan, amit kár lenne kihagyni.
Legközelebb írok majd a másik első szerelmemről is, vagyis a borról, mert ez tényleg jó ötlet.
Megjegyzés küldése