Tökös csávók listája

Gyakori a képregényrajongók körében, hogy összeállítanak egy top 10-es listát a kedvenc vagy nem kedvenc, legtökösebb vagy legkevésbé tökös, legszuperebb vagy legbénább képregényhősökről, illetve gonosztevőkről. Ezek a listák konkrétan ahány-ember-annyi-vélemény módjára különböznek egymástól sorrendjükben, de általában ugyanazokat a karaktereket vonultatják fel. Ha pedig mégsem, akkor is minden bizonnyal találunk átfedéseket. Ez persze nem véletlen, mert ugye a legmeghatározóbb figurák a comic világában azért elég jól behatárolhatók (Batman, Pókember, Superman, ha csak a nagyon mainstream vonulatot nézzük, ami a hétköznapi embernek is mond valamit, egyébként meg: Rozsomák, Hellboy, Constantine, Rorschach, és satöbbi, mert tényleg nagyon-nagyon sok van belőlük). Hát az én listám mindössze 4-ig terjed, és azok vannak rajta, akik rám valamilyen szempontból a legjobban hatottak. (Nem fontossági a sorrend.)

Rozsomák (X-Men, Wolverine)

Ő az a szuperhős, aki a szó hagyományos értelmében nem is az. Hirtelen haragú, agresszív, morgolódó, saját erkölcsi kódexe van, nem hallgat másokra, lazán és lelkifurdalás nélkül gyilkol, és még élvezi is. Azon kívül tökjó képességgel rendelkezik: pillanatok alatt begyógyulnak a sebei, és a legsúlyosabb sérülésekből is hamar felépül. Öngyógyító képességének köszönhetően nem hat rá se az alkohol, se a méreg, a dohányzástól se lesz rákja, és ha ehhez hozzá vesszük, hogy a csontjai egy (a Marvel univerzumon belül legalábbis) elpusztíthatatlan fémmel, az adamantiummal vannak megerősítve, valamint hogy a szintén ebből az anyagból készült behúzható, alkar hosszúságú, borotvaéles karmaival a legkeményebb acélon is átvágja magát, kijelenthetjük, hogy gyakorlatilag nem lehet őt megölni. Ez persze önmagában nem tenné őt különösebben vonzóvá, ám a dolgokhoz való hozzáállásával, szkeptikus cinizmusával máris érdekesebb figura. Nem kétdimenziós karakter. Távol állnak tőle a pókemberi poénok és a supermani sztárallűrök, egy lepukkant kocsmában legalább olyan jól érzi magát, mint a harcmezőn kaszabolás közben. Külsőre egy kábé 150 centis, szőrös, tömzsi valaki, félúton az ember és állat között, és ha véletlenül megcsalna a látszat, és belekötnél az utcán, hamar megbánnád a dolgot. Ja és a sérója meg a szakálla tök király! És nem mellesleg nagyjából ő az egyetlen superhero, akit, bár van szuperhős-kosztümje, előszeretettel ábrázolnak anélkül, szinte mindig (igazából szerintem mindenki a jelmez nélküli Rozsomákért van oda - én is, az fix). Valószínűleg az alkotók is régen rájöttek már, hogy ehhez a figurához kevésbé illik a színes hacuka, mint mondjuk X-Men-beli társaihoz. Régóta ő a kedvencem a mainstream hősuniverzumból.

Eric (The Crow)

Ericet és barátnőjét minden indok nélkül brutálisan meggyilkolja egy drogos huligánbanda az országút szélén - lerobbant a kocsijuk, és rosszkor voltak rossz helyen. A kettejük között lévő szerelem olyannyira hatalmas volt, a fájdalom olyannyira nagy, hogy Ericet egy évvel a gyilkosság után visszahozza a sírból a túlvilági lelkek kalauzoló madara, a varjú (maradjunk a varjúnál, és ne is gondoljunk arra, hogy a '94-es filmváltozatban idehaza hollónak fordították), hogy bosszút álljon. Nos, ennyi. Eric bosszút áll, és az öt támadón kívül még vagy két tucat rosszfiút elintéz "csak úgy". Mivel már halott, nem érez fizikai fájdalmat (lelkit igen), és nem lehet újra megölni. Küldetése akkor ér véget, mikor az utolsó szemétládával is leszámolt. Különösebb szuperképessége a halhatatlanságán kívül nincsen, max annyi, hogy a varjú segítségével lazán megtalál bárkit, akit keres. És mégegyszer mondom, ennyi, a történet nem túl bonyolult, az elviselhetetlen lelki kínok közt őrlődő fiú egy éjszaka alatt mocskos alvilági fickók vérével áztatja be Detroit sötét utcáit. Viszont a képregény sötét hangulata, különböző könnyűzenei (kiemelten Joy Division-) asszociációkkal tarkított, sokszor lírai szövegezése és lenyűgöző fekete-fehér képi világa miatt rendkívüli, egyúttal trend- és kultuszteremtő hatású. A szerelmi múltra visszaemlékező képsorok olvasása közben ugyan néha szétmállik a papír a kezünkben a nyáltól: Eric és Shelly a love általános giccs-elemeinek tárházából a létező összeset felhasználják édelgéseik közben (ami csak azért giccses, mert nem vesszük észre, hogy valójában mi is ugyanezt csináljuk, mikor épp' szerelemben vagyunk), ám ez a nagyon erős, síron túl is tartó szerelem képes egyedül ellenpontozni az amúgy elviselhetetlenül brutális erőszakot. Végig együttérzünk Ericcel, sőt azt akarjuk, hogy nyírja ki az összes köcsög gennyládát, akik ezt a gyönyörű szerelmet, legalábbis a földi keretek között, elpusztították. Mert ez a szerelem olyan, ami tényleg örökké tart.

Bocs, hogy ismertetőt írtam, de ez a karakter elválaszthatatlan magától a képregénytől - róla szól (na jó, igazából a szerelemről és fájdalomról). Ijesztő, belül teljesen összetört figura, aki az egyetlen dologért áll bosszút, aminek van értelme a világban.

Marv (Sin City)Frank Miller legjobb képregényének, A nehéz búcsúnak a főszereplője. Igazi kemény legény, nem alkuszik meg, nem futamodik meg, durva, kegyetlen és kitartó. Az a fajta bűnös lélek, aki a maga módján tisztességes, hiszen a saját szabályai szerint játszik, és mások tetteit is azok alapján ítéli meg. Ha el kell törnie egy hozzá hasonló nehézfiú gerincét, az nem akadály, de például nőket sosem bántana. Rendkívül szimpatikus figura, annak ellenére, hogy az ember nem szívesen találkozna vele élőben. Ha pontosabban akarok fogalmazni: az a szimpatikus benne, ami hajtja őt előre, az a kikezdhetetlen eltökéltség, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi tetteinek helyességét. Mindent összevetve ő az egyik legnagyobb kedvencem, és még csak azt sem tudom eldönteni, hogy a képregényben jobb-e, avagy Mickey Rourke előadásában.


V (V for Vendetta)
Nem az a tipikus képregényfigura, de ezen nincs miért meglepődni: Alan Moore alkotta meg.
V az anarchia eszméjének nem egyszerűen harcos hirdetője, hanem valódi megtestesítője. Elég, ha résnyire kinyitod a füled, mikor beszél, és egy pillanat alatt megfertőz gyönyörűszép ideológiája. Nem, tényleg, az anarchia önmagában baromság, de V-nek elhiszed, hogy van értelme, hogy az egyetlen módja a társadalmi "szerveződésnek" (az, hogy erre Moore a képregény legvégén rácáfol, vagy legalábbis azt sugallja, hogy a dolog nem teljesen egyértelmű: mindegy). Hasonlóan a fentebb felsoroltakhoz, ő is megrendíthetetlen hitében, és mindenáron végigviszi, amit elkezdett. Vért is ont miatta. Keményen. Ám a végén álmai beteljesülését már nem érheti meg - de ez nem is áll ellentétben az elképzeléseivel.
Olyan ő, akit mi, fejlett és civilizált emberek nem érthetünk meg. Nem, mert őrültnek bélyegezzük, szélsőségesnek nevezzük és félünk tőle. Holott lényegi igazságokat fogalmaz meg, és ha a céljaival nem is értünk egyet, az alapproblémát nekünk is ugyanúgy látnunk kéne. Persze, látjuk is... Csak mindannyian más megoldást keresünk rá. Hát persze. Mint az emberek általában és mindig.
Róla most nem írnék többet, aki kíváncsi további részletekre, az kattintson ide.


Hát ez volna az én nagy listám. Remek pszichológiai tanulmány alapját képezhetné, azt gondolom. De azt megírni már nem az én feladatom, mint ahogy elgondolkozni sem azon, kit érdekelhet egy ehhez hasonló lista rajtam kívül.
Nem baj, mert life rocks.