Komoly filozófus

(Kisblog/1)

Nietzsche 1844-ben született, és 25 évesen már a baseli egyetem filológiai tanszékének professzora volt — de ez az, amit még a legkevésbé szoktak irigyelni tőle. Fiatalkori, nagyjából 1872-ig született írásait kevesen ismerik: azokat még filológusként, nem pedig filozófusként jegyezte. Nos, érdemes velük megismerkedni. Képesek felkavarni az olvasót. Furcsa ugyanakkor, hogy (mai szemmel) nem látszik jelentős távolság a későbbi, A tragédia születésével kezdődő „igazi” Nietzsche és a filológus, még szűken görögség-témájú írások szerzője között. Pedig A tragédia születése után a szakma kollektíve kiátkozta őt — e tanulmányok elolvasása után alig érthető, korábban miért nem? Hol lehetett vajon a határvonal az „egzakt” szakmázás és az elszállt, „szellemdús részegeskedés” között? (Nietzsche mesterének, az egyre inkább csalódott Ritschlnek a szavai ezek.) Nyilván volt, és máshol, mint ahogy ma feltételeznénk. — Impozáns mindjárt az első Nietzsche-szöveg, a Homérosz és a klasszika-filológia nagyívű gondolatmenete: Nietzsche biztos kézzel vázolja fel, majd értelmezi át az úgynevezett „homéroszi kérdést”, melyet mi, magyartanárok is tanítunk bizonyos lebutított változatokban az elsősöknek: nos, Nietzsche 140 éve sokkal világosabb fejű volt nálunknál, és állásfoglalása ma is izgalmas: a Homérosz elnevezést gyűjtőnévnek, védjegynek tekinti, mely ikonnak az Iliász és az Odüsszeia szerzője (e művek nem koszorúk, de virágfüzérek, mondja Nietzsche, és ezzel érvényeset mond szerveződésükről, egységességük fokáról) személyében áldozatul esett. Mindkét műve (sok más, egykor homéroszinak nyilvánított epikus mű mellett) belemosódott, beleivódott a nagy gyűjtőcsatornába. — Nagyon izgalmas A homéroszi versengés című hosszabb munkájának előszava is. Ebben a később Hamvas Béla által is kedvvel elemzett agonális életrend mély elemzését adja, egy korábbi, és Hamvasétól nagyon eltérő, még nagyon görög-centrumú, de igen radikális értelmezést: az agónt, a versenyt, aminek kizárólagosságát a magamfajta annyira elkeserítőnek találja a görögségben, örökségként pedig még kevésbé szívesen vállalja, Nietzsche (kétségkívül némi szadizmussal) pozitív hagyatéknak tartja. Szerinte a görög mentalitás alján eredendően a kíméletlen, gyilkos küzdelem áll, a rossz Erisz, amelyet a Homérosszal kezdődő kor, az agonális, versenyző szellem (vagyis a jó Erisz, amely éppoly küzdő, éppoly irigy, mint a rossz, csak valamiképp megáll a gyilkolás előtt) épp hogy fékez, sőt talán nemesít. Hát, lehet igaza. Akkor még elkeserítőbb. Finom gondolatmenet még, ahol arról beszél, hogy az osztrakizmosz is arról szólt eredetileg: ne lehessen senki, aki fölékerül a versenynek, az ilyet el kell zavarni, és a többiek csak versenyezzenek tovább. Ne legyen egyetlen, versenytárs nélküli zseni, inkább több, akik vitathatóak és nem kizárólagosak.

(Nietzsche fiatalkori művei a közelmúltban kerültek a kezembe, és én megörültem, egyúttal persze szégyellem is, hogy csak most. Az Európa Könyvkiadó ugyanis 1988-ban adta ki őket, csaknem 300 oldalon.)