Vicsorgó

(Kisblog/2)

A sebhelyes arcú Brian de Palma filmje az 1980-as évek elejéről, de inkább Oliver Stone-é, aki összehozta a forgatókönyvét, és méginkább, leginkább, utólag nézve szinte kizárólagosan Al Pacinóé, aki nagyon meg akarta csinálni, mert végre valami elvetemültre, nagyon nagyra, bukáskockázatra vágyott az akkor már több mint egy évtizedes, unalmas sikerszériája után. A téma ugyanezzel a címmel amúgy egyszer már előjött a harmincas években, nagyot durrant akkor is: eredetileg magáról Al Caponéról mintázták az első változat főhősét. Az új változatban kubai menekültté válik a főalak, eszeveszett, mániás gyilkossá, aki kokainban utazik. Jön a szarból, a börtönből, görcsös, fantaszta alak, furcsa vicsorgás a száján, a markába belenőtt a kés és a lőfegyver, korlátolt és fejlődésképtelen, csak éppen mer nagyot álmodni és egy darabig össze is jön neki minden. Hogy micsoda? Egy rövid, de nagy élet tulajdonképpen, mint a Macbethben, az a kurta árny, amelynek persze semmi értelme nincs. Al Pacino elképesztő. Szinte karikatúrát játszik, merő istenkísértés, öngyilkos ripacséria az a három óra, és fantasztikus, hogy tud megállni pont a hitelesség határán, és ettől lesz épp az igazi.

(Pár hete láttam először ezt a filmet, tudom ajánlani mindenkinek. Persze épp karácsony estén furcsa lehet olvasni róla, sebaj. Karácsonykor se csak karácsony van, hanem még sok más dolog is, például most is épp meghalnak emberek, Mexikóban ráadásul e napokban épp drogháború van, rendőröket gyilkolnak a bandák. Szóval aktuális.)