Pentillism

Mi mindenre jó, ha az ember az önéletrajzában megemlíti sajtótechnikus végzettségét és újságírói/írói hajlamait! Persze feltehetően nem ezek voltak a leglatbanyomósabb mellettem szóló érvek, mikor úgy döntöttek, én leszek az új könyvtárosasszisztens a Corvinus ultrahipermodern épületében, mégis, az első adandó alkalommal kihasználták ezen adottságaimat. Már ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni - egyébként meg már miért ne lehetne.

Szóval egy hónappal ezelőtt kitalálták, hogy én fogok cikket írni az egyetem Közgazdász című újságába az egyik hamarosan megnyíló kiállításról, merthogy én tanultam ilyesmit, ők pedig (a kollégáim) mind nagyon utálnak fogalmazni, úgyhogy én ilyen szempontból főnyeremény vagyok. (Annak persze nem jártak utána, hogy valóban tudok-e írni, de hát ez nem meglepő: csak annak lennék gyanús, aki hallott már a "Médiatudományi" Szakközépiskoláról. Az kétszer leellenőrizné, hogy ír az az ember, aki onnan került ki.) Ennyit tudtam meg: a kiállítást egy Szabó-M. László nevű művész munkái alkotják majd, nekem pedig a műveiről és a megnyitó eseményről összességében kéne firkantanom valamit. Hosszas töprengés után igent mondtam a dologra, bár nem mintha lett volna igazi választási lehetőségem. Azért annyit kértem, gyűjtsenek nekem anyagokat, mondják el, mégis miről van szó konkrétan. Ezt meg is tették: ímélben kaptam egy hosszú kiállítás-listát a művész sokéves terméséből, meg egy nem túl hosszú "önbemutató" irományát, plusz egy Feledy Balázs nevű művészeti író egyoldalas szerzeményét az aktuális képekről. Szakirodalmat, azt nem. Hát elkezdtem kutakodni a neten, mert annyi azért összeállt nekem, hogy ez a Szabó-M. László egy eléggé ismert és nagynevű valaki.
Nos, az égvilágon semmit nem találtam róla a világhálón, de szó szerint. Kezdtem egy picit kétségbe esni vállalkozásom sikerességét illetően.
Aztán mikor közölték, hogy mindössze 1500 karakterre és két fotóra van hely a lapban (illetve, ha őszinte akarok lenni, biztosan lenne több hely, de én csak ennyit kaptam), akkor kínos röhögés készült előtörni belőlem. 1500 karakter... Miért nem egyből haiku?

Hát a kiállítás nagyon jó. Maga a megnyitó nem volt egy nagy durranás: kissé fellengzős és semmitmondó felvezető szöveg, és a Megasztáros Szabó Leslie az én fülemnek nem túl kellemes gitárjátéka jellemezte. (Na ja, tudniillik ő Szabó-M. László fia. Kicsit mintha imertebb lenne, mint az apja. Köszönet a TV2 agyatlanító műsorának.) Hogy miért fellengzős, miért sznob duma, amit a Feledy lenyomott? Mondjuk mert így kezdte: "Mérhetetlen örömömre szolgál megnyitni Szabó-M. László kiállítását, akit, gondolom, nem kell senkinek sem bemutatnom..." Ember! Hát miről beszélsz? Fogalmunk sincs, ki ez, az interneten még egy kurva fénykép sincs róla, és különben is, nézzél már körbe, szerinted kik ülnek itt, csupa művészettörténész vagy művészet-buzi? Nem pont. És ez koránt sem le- vagy beszólás: még a nagy Szabó Gábornak sem volt semmiféle információja erről az emberről, pedig neki legalább a kettejük névbeli hasonlósága miatt kellett volna, hogy legyen.

De mondom, Szabó-M. mindennek ellenére ismert valaki. Talán csak nem itthon, vagy talán csak úgy, ahogy annak általában lennie kellene: visszahúzódóan, szerényen, mint egy igazi művész, aki csak művész, és nem magamutogató, de művészetében jelentékeny, a műveiben fejezi ki magát, szóval olyan, hogy szimpatikus bír lenni. És az is, szimpatikus. Külső információ hiányában bátorkodtam megszólítani őt, és kértem, hogy támogasson meg anyagokkal, amire készséggel igent mondott. Előadtam neki, hogy engem érdekelnek a régebbi munkái, szinte minden, amit eddig csinált, mert cikket kell írnom, és nem akarom más írásokból összeollózni, szeretnék jó kis hátteret festeni, bár úgysincs elég helyem erre, de azért megpróbálnám, satöbbi. Ímélcímet cseréltünk, és másnap tényleg küldött nekem levelet, igaz, csak a kiállított képeiből csatolt egy párat, mondván, hogy most az a fontos. Tényleg az volt a fontos. A cikket megírtam. És innentől kezdve nem is mondok többet: beszúrom ide az irományomat, és hozzá néhány képet. Beszéljenek azok helyettem.

A világ – kis vonalakban

November 10-én nyílt meg az egyetem új épületének központi könyvtárában Szabó-M. László Pentillism című kiállítása. A szójátéknak tekinthető elnevezés a művész egyedi képalkotási módszerére utal: a 19. századi pointillizmushoz, vagyis az apró színes pontokból építkező festményekhez állnak talán legközelebb Szabó-M. képei, melyek azonban – Seurat vagy Signac alkotásaival szemben – ezernyi miniatűr, tollal húzott vonalkából állnak össze. A több évtizedes munkássága során kiállításaival vagy éppen kíváncsi turistaként csaknem az egész világot bejáró művész a szobrászattól kezdve a grafikáig szinte minden képzőművészeti ágazattal próbát tett már.
„Tollfestményeinek” részletgazdagsága sokszor nem is annyira a választott témák vagy kompozíciók összetettségéből ered, hanem azok aprólékos, türelmes munkával történő megjelenítéséből. Tájképei messziről nézve festmény-, épületrajzai grafikai hatást keltenek, közelről szemlélve viszont izgalmas alkotási technikájuk figyelhető meg – kifejezetten olyan művekről van szó tehát, amelyek falon lógva érvényesülnek csak igazán.
A könyvtár munkatársai remélik, hogy az egyelőre újdonságnak számító kiállítások szép lassan egy tradíció részévé válnak, amely az olvasóhelyiségek hangulatát feldobni éppúgy hivatott, mint ismert vagy ismeretlen alkotók műveit bemutatni. Szabó-M. László munkái viszont – túl azon, hogy e célokat nagyszerűen szolgálják – komoly művészi értéket is képviselnek. A kiállítás január 5-ig várja az érdeklődőket.

A cikkemről még csak annyit, hogy nem tudom, megjelenik-e abban a lapban, avagy nem, minden esetre egy élmény volt. Egészen addig, amíg hozzá nem láttam, be voltam szarva, hogy mégis mit fogok én tudni 1500 karakterben megírni ebből az egészből. Aztán elkészültem vele (először pont 1500 karaktert sikerült írnom, ám a végleges már csak 1481 lett), és rájöttem, hogy az ilyesmit tényleg meg lehet írni nagyon röviden. Persze ajánló szintjén, és csakis nagyon szakszerűen: a forma nem engedi meg a lazaságot. Próbáltam utólag hozzátenni, kicsit bővítgetni, de valahogy mindig túl soknak éreztem végül. És akkor jöttem rá, hogy ezekről a képekről valójában haikut kell írni, csak az menő!
Úgyhogy felszólítás: Fater, írj egy haikut! Íme a nagy feladat! Ott voltál a megnyitón, láttad azóta is a kiállítást, szóval hajrá! Úgyis mindig unatkozol, és mostanában a részletekkel vagy elfoglalva. Azok meg itt hatványozottan vannak.

(A bejegyzés kifejezetten Szabó-M. László munkásságának népszerűsítése céljából jött létre, hogy ne olyan művész legyen, akiről az interneten nem lehet találni semmilyen anyagot.)