Most már vagy háromnegyed éve, az elmúlt tél közepe óta gyalog járok be a Lászlóba. Ha nem is Budáról (sokáig tartana), de az Örsről feltétlenül. Esőben, ködben sem szívesen térek el ettől a szokásomtól; hóval meg még nem sikerült találkoznom.
Nagyon csúnya útvonal, nincs arrafelé különösebben mit látni, értelmetlenségben tehát vetekszik a dolog a dohányzásról vagy a vörösborról való leszokással, amiket szintén megcselekedtem — de most ez a heppem, és elég makacs heppnek tűnik. Addig se kell emberekkel együtt lenni. Már megéri.
Nem az Örssel kezdődik. Reggel kilépek a kapun, Mária felülről integet, én bohóckodok, csókot dobok neki, mélyen meghajlok, aztán kacsázva vagy tengerészringással elballagok. A lényeg az, hogy nevessen, mert akkor már jól indult a nap, ha nem nekem, hát neki. Aztán, ha egy mód van rá, a Duna-parton futamodok a Batthyány térig, nézem a Hazugság-házat, a felhőket vagy a nappali holdat, mikor mi jut. Pénteken szuper volt, mert szélcsend, és a lépteim nyomán a falevelek röpködni kezdtek a bokám körül; annyi semmi kis légmozgás elég volt nekik, hogy táncoljanak, hát majdnem táncolni kezdtem én is. Ma reggel meg pici, sávos szellők szaladgáltak, nem az összes levelet vitték, hanem csak néhányat, mindössze fél-egy négyzetméternyit, pörgették, bukfenceztették, lerakták. Aztán meg iramodtak velük visszafelé. Ady-vers. A Duna-partra beszökött az ősz. Hát tényleg van ilyen. Züm-züm, röpködnek, tréfálóznak. Pedig csak falevelek. Alig tudtam rászánni magamat, hogy lemenjek végül az aluljáróba, le a metróba, az különben is nagyon szar, még kómásan a legelviselhetőbb, de hát már fel voltam dobva. Azzal vigasztaltam magam, hogy gyorsan az Örsre érek, és akkor lehet majd iszkolni megint. Hideg lesz, süt a nap, valamit meg majd csak kifigyelek. Oly semmiért, hogy épp azért, de valamiért mindig érdemes menni. Így szuggeráltam magamat.
Régebben nagyon sokat gyalogoltam, és nem untam soha. Utólag csupa olyasmire emlékszem kölyökkutya koromból, hogy battyogok valahol az út szélén, mondjuk két falu között, és stoppolok. Hosszú kabát van rajtam, és — szépséghiba —: harmincöt fok van. Hát igen: fura alak voltam, hülye gyerek. Vagy: megyek, katona vagyok, és sajátos módon éjszaka van. Botorkálok a vaksötétben. Izgalmas. Elengedtek délután Hódmezővásárhelyről, estére értem Pestre, és nem volt már busz, előttem meg még száz kilométer. Annál jobb! Hajnalra hazaértem mindig.
Egyszer (egyetemista voltam már, de nem nagyon jártam akkor órákra, kollégiumban voltam inkább nevelő meg könyvraktárban dobozoltam), idétlen jókedvemben, persze véletlenül, beleugrottam egy jókora szögbe, jól át is ment a lábamon. Fájt kegyetlenül, és borzasztóan feldagadt. Megkaptam a tetanusz-oltást, ez Újpesten történt. Mondta az orvos, hogy gyorsabban gyógyul majd, ha terhelem. Helyes! Végigsántikáltam a Váci úton, be a Belvárosba, vigyorogtam, 7-8 kilométert tettem meg olyan 4 óra alatt. Megérte. Csillagokat láttam (no azt sokat), de közben mennyi apróságot még!
Igazából ezt akarom most visszahozni. Mivelhogy kibaszottul kiment belőlem az összes képesség, hogy részleteket, kis semmiket észrevegyek és reagáljak rájuk. Nagyjából egy évtizede, amikor egy ilyen tárgyú könyvet olvastam, akkor értettem meg valamennyire, hogy mi történt velem. Nincsenek a fejemben, a szememben, az orromban részletek. Fiatalon tele voltam velük, csak lehunytam a szemem és kezdődött a filmvetítés, most meg semmi. Ment bennem a világ, le se tudtam állítani. És húsz éve semmi! Se kép, se hang! Mi az oka? Részben nyilván az a nyomorult filozófia. Színtelen, szagtalan valami; hiába erőlködtem, hogy ne így legyen, mégiscsak elszürkített végül. Aztán meg: nagyon fájt egy időben minden, válás, gyerek, és hogy kibírjam, önkéntelenül elkezdtem tompítani a világot magam körül. Vannak erre technikák. Magától is rájön az ember, hogy mifélék. Például agyon kell dolgozni magadat. Ügyelni, hogy folyton lárma legyen körülötted. Legyél nagyon fontos. Legjobb, ha országos ügyekben rohangálsz. Ilyesmik. Működnek. A vége persze az, hogy túlélsz ugyan mindent, csak éppen érzelmi hulla leszel. Lelki zombi. Autoknirps. Velem is csak ennyi történt. Maradjunk ennyiben.
Pár éve arra gondoltam, hogy ennél minden más jobb. Csak igazi legyen. De úgy látszik, ilyen egyszerűen nem úszhatom meg. Műbalhék jöttek csupán, rákból mindössze egy utánzat, tüdőbajból meg egy másodosztályú. Még egy jó kis impotencia sem jött össze ezidáig. Másba kell fogni.
Semmi különös. Figyelni próbálok, ennyi. Mindegy, mire. Szépre, csúnyára, mindegy az is. Petri tudta.
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Ő persze tényleg tudta, hogy halálán van — ő aztán tényleg rákos volt — de ő aztán tényleg szart az egészre. Nem tartotta lényegesnek, ezért csak igen csekély mértékben foglalkoztatta. Amit igazán tudott, na azt szeretném én most újra tudni, mert nagyon tudtam régen, és nem csak nekem, sokaknak jó volt, hogy tudtam. A semmikülönöset fontos tudni csak. Egyébként töredékesen sokan tudják is. A cigarettásdoboz röpülését, a levelekét. A visszeres lábakat, a levegő üveghidegét. A Fehér út mint útvonal erre a célra, ezeknek a kifigyelésére pontosan megfelel. Nekem most nagyon kell figyelnem, erőlködve, el-elkeseredve. Mert nem adják magukat a semmiségek. Sorsukra hagytam őket, most hát ők se kényeztetnek engem. Logikus. Oldjam meg. Azon vagyok. Figyelek.
Rá kellett egyébként jönnöm, hogy már évek óta ezzel próbálkozom öntudatlanul. És persze nagyon hálás vagyok, ha mások — tudtukon kívül — segítenek nekem ebben. Dini fiam például rengeteget fotóz most azon a környéken. A vasút — ott jövök át a síneken nap mint nap — kimondottan témájává vált. De már tavaly is ott kattogtatott, én meg mentem vele: Kila Támos kötetéhez készültek akkor szociofotók. Nem fogtam fel, hogy ez nekem nem is annyira a kötet miatt fontos. Most megint csinált ott egy sereg képet, és egyik-másik láttán felujjongtam. Jé, ott haladok minden nap!
Van egy kép, a 37-es villamos vonala. Sose láttam még ilyen izgalmasnak. Nem hazudik az a kép, nem is szépít — csak éppen kedvem támadt azon a szakaszon végiggázolni. Pár hete láttam ott egy iskolásfiút, vonult nagy lendülettel a síneken, majdnem utánakiabáltam, ne a síneken, te kis hülye! Ma végigvonultam ott én is, nagyon jó volt, persze jött a jármű, udvariasan utat adtam neki. Határozottan kedvesebb voltam a szokásosnál. Jó volt. Há
t összeszorítottam a fogamat, és beléptem az iskolába. Át a tiszteletreméltó küszöbön. Indulat vagy rémület helyett megpróbáltam jól megfigyelni. Még nem nagyon sikerült. Holnap újrázok.
Nagyon csúnya útvonal, nincs arrafelé különösebben mit látni, értelmetlenségben tehát vetekszik a dolog a dohányzásról vagy a vörösborról való leszokással, amiket szintén megcselekedtem — de most ez a heppem, és elég makacs heppnek tűnik. Addig se kell emberekkel együtt lenni. Már megéri.
Nem az Örssel kezdődik. Reggel kilépek a kapun, Mária felülről integet, én bohóckodok, csókot dobok neki, mélyen meghajlok, aztán kacsázva vagy tengerészringással elballagok. A lényeg az, hogy nevessen, mert akkor már jól indult a nap, ha nem nekem, hát neki. Aztán, ha egy mód van rá, a Duna-parton futamodok a Batthyány térig, nézem a Hazugság-házat, a felhőket vagy a nappali holdat, mikor mi jut. Pénteken szuper volt, mert szélcsend, és a lépteim nyomán a falevelek röpködni kezdtek a bokám körül; annyi semmi kis légmozgás elég volt nekik, hogy táncoljanak, hát majdnem táncolni kezdtem én is. Ma reggel meg pici, sávos szellők szaladgáltak, nem az összes levelet vitték, hanem csak néhányat, mindössze fél-egy négyzetméternyit, pörgették, bukfenceztették, lerakták. Aztán meg iramodtak velük visszafelé. Ady-vers. A Duna-partra beszökött az ősz. Hát tényleg van ilyen. Züm-züm, röpködnek, tréfálóznak. Pedig csak falevelek. Alig tudtam rászánni magamat, hogy lemenjek végül az aluljáróba, le a metróba, az különben is nagyon szar, még kómásan a legelviselhetőbb, de hát már fel voltam dobva. Azzal vigasztaltam magam, hogy gyorsan az Örsre érek, és akkor lehet majd iszkolni megint. Hideg lesz, süt a nap, valamit meg majd csak kifigyelek. Oly semmiért, hogy épp azért, de valamiért mindig érdemes menni. Így szuggeráltam magamat.
Régebben nagyon sokat gyalogoltam, és nem untam soha. Utólag csupa olyasmire emlékszem kölyökkutya koromból, hogy battyogok valahol az út szélén, mondjuk két falu között, és stoppolok. Hosszú kabát van rajtam, és — szépséghiba —: harmincöt fok van. Hát igen: fura alak voltam, hülye gyerek. Vagy: megyek, katona vagyok, és sajátos módon éjszaka van. Botorkálok a vaksötétben. Izgalmas. Elengedtek délután Hódmezővásárhelyről, estére értem Pestre, és nem volt már busz, előttem meg még száz kilométer. Annál jobb! Hajnalra hazaértem mindig.
Egyszer (egyetemista voltam már, de nem nagyon jártam akkor órákra, kollégiumban voltam inkább nevelő meg könyvraktárban dobozoltam), idétlen jókedvemben, persze véletlenül, beleugrottam egy jókora szögbe, jól át is ment a lábamon. Fájt kegyetlenül, és borzasztóan feldagadt. Megkaptam a tetanusz-oltást, ez Újpesten történt. Mondta az orvos, hogy gyorsabban gyógyul majd, ha terhelem. Helyes! Végigsántikáltam a Váci úton, be a Belvárosba, vigyorogtam, 7-8 kilométert tettem meg olyan 4 óra alatt. Megérte. Csillagokat láttam (no azt sokat), de közben mennyi apróságot még!
Igazából ezt akarom most visszahozni. Mivelhogy kibaszottul kiment belőlem az összes képesség, hogy részleteket, kis semmiket észrevegyek és reagáljak rájuk. Nagyjából egy évtizede, amikor egy ilyen tárgyú könyvet olvastam, akkor értettem meg valamennyire, hogy mi történt velem. Nincsenek a fejemben, a szememben, az orromban részletek. Fiatalon tele voltam velük, csak lehunytam a szemem és kezdődött a filmvetítés, most meg semmi. Ment bennem a világ, le se tudtam állítani. És húsz éve semmi! Se kép, se hang! Mi az oka? Részben nyilván az a nyomorult filozófia. Színtelen, szagtalan valami; hiába erőlködtem, hogy ne így legyen, mégiscsak elszürkített végül. Aztán meg: nagyon fájt egy időben minden, válás, gyerek, és hogy kibírjam, önkéntelenül elkezdtem tompítani a világot magam körül. Vannak erre technikák. Magától is rájön az ember, hogy mifélék. Például agyon kell dolgozni magadat. Ügyelni, hogy folyton lárma legyen körülötted. Legyél nagyon fontos. Legjobb, ha országos ügyekben rohangálsz. Ilyesmik. Működnek. A vége persze az, hogy túlélsz ugyan mindent, csak éppen érzelmi hulla leszel. Lelki zombi. Autoknirps. Velem is csak ennyi történt. Maradjunk ennyiben.
Pár éve arra gondoltam, hogy ennél minden más jobb. Csak igazi legyen. De úgy látszik, ilyen egyszerűen nem úszhatom meg. Műbalhék jöttek csupán, rákból mindössze egy utánzat, tüdőbajból meg egy másodosztályú. Még egy jó kis impotencia sem jött össze ezidáig. Másba kell fogni.
Semmi különös. Figyelni próbálok, ennyi. Mindegy, mire. Szépre, csúnyára, mindegy az is. Petri tudta.
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Ő persze tényleg tudta, hogy halálán van — ő aztán tényleg rákos volt — de ő aztán tényleg szart az egészre. Nem tartotta lényegesnek, ezért csak igen csekély mértékben foglalkoztatta. Amit igazán tudott, na azt szeretném én most újra tudni, mert nagyon tudtam régen, és nem csak nekem, sokaknak jó volt, hogy tudtam. A semmikülönöset fontos tudni csak. Egyébként töredékesen sokan tudják is. A cigarettásdoboz röpülését, a levelekét. A visszeres lábakat, a levegő üveghidegét. A Fehér út mint útvonal erre a célra, ezeknek a kifigyelésére pontosan megfelel. Nekem most nagyon kell figyelnem, erőlködve, el-elkeseredve. Mert nem adják magukat a semmiségek. Sorsukra hagytam őket, most hát ők se kényeztetnek engem. Logikus. Oldjam meg. Azon vagyok. Figyelek.
Rá kellett egyébként jönnöm, hogy már évek óta ezzel próbálkozom öntudatlanul. És persze nagyon hálás vagyok, ha mások — tudtukon kívül — segítenek nekem ebben. Dini fiam például rengeteget fotóz most azon a környéken. A vasút — ott jövök át a síneken nap mint nap — kimondottan témájává vált. De már tavaly is ott kattogtatott, én meg mentem vele: Kila Támos kötetéhez készültek akkor szociofotók. Nem fogtam fel, hogy ez nekem nem is annyira a kötet miatt fontos. Most megint csinált ott egy sereg képet, és egyik-másik láttán felujjongtam. Jé, ott haladok minden nap!
Van egy kép, a 37-es villamos vonala. Sose láttam még ilyen izgalmasnak. Nem hazudik az a kép, nem is szépít — csak éppen kedvem támadt azon a szakaszon végiggázolni. Pár hete láttam ott egy iskolásfiút, vonult nagy lendülettel a síneken, majdnem utánakiabáltam, ne a síneken, te kis hülye! Ma végigvonultam ott én is, nagyon jó volt, persze jött a jármű, udvariasan utat adtam neki. Határozottan kedvesebb voltam a szokásosnál. Jó volt. Há
t összeszorítottam a fogamat, és beléptem az iskolába. Át a tiszteletreméltó küszöbön. Indulat vagy rémület helyett megpróbáltam jól megfigyelni. Még nem nagyon sikerült. Holnap újrázok.
12 megjegyzés:
Régen nem olvastam tőled ilyen terjedelmes szöveget - egészen más, mint amilyeneket írtál. A stílusa. Ez egy lassú, ősz végi keringő. Nagyon szép. (Engem az épületek fognak meg, azokat bámulni állok meg folyton - meg sok minden mást is).
Ezt a Petri verset egyébként ismertem már, beválogattam azok közé, amelyekből a születésnapi Nyersdallam előadás anyagait válagották a társak. Nagyon kis egyszerű, jó vers.
W
Az épületek jók. Sajnos amerre én járok, nem nagyon vannak említésre méltók. Csak baszottsok autó, de azok között én nem tudok különbséget tenni, és egyiktől sem csöppen el a nyálam. Csajok meg nem nagyon jönnek szembe. Maradnak hát a kis semmiségek meg néha egy-egy futóbolond.
házak.fák.felhők.
kár hogy egyre hidegebb van.nekem tetszett a hosszú szeptember napsütéssel,húsz fokokkal...
Fater, te még nemrégiben is az a fajta ember voltál, akinek különleges érzéke volt a részletekre, aki nem siklott át felettük. Csak tudod az ilyesminek vannak fokozatbeli különbségei: van, aki tudatosan vagy csak erőfeszítések árán vesz észre apró dolgokat, és van, aki nem bírja nem észrevenni őket. Szerintem te az utóbbiak közé tartoztál mindig is.
Csak akkor még volt pia meg cigi, és most nincs, meg különben is megváltozott az élet (és te), emiatt tényleg nagyon feltűnő, hogy a részletek kutatásával vagy elfoglalva.
Nem tudom, mennyire érthető, amit írtam... Tényleg eléggé, eléggé látszik rajtad ez a dolog.
Erre nehéz mit mondani. Mert egyfelől szerintem is így van.
És mégis, ugye, szerinted is látszik.
Hát, sajnálom. Ne haragudjatok rám nagyon.
Én inkább hurráznék- csak mert valaki mindig valamilyen volt, nem szép elvárni tőle, hogy a továbbiakban is úgy viselkedjen. Az, hogy a dolgok egymásból következnek, és időben az egymás folytatásai egyébként is csak feltételezés.
Szóval a hurrázás:
Hurrá, hurrá, ez nekem tetszett, nem, nem mintha azt hinném, hogy száz százalékig pozitív, de nem is vártam ilyet- egy kis csillanáska, vagy mi, nagyon meleg, jóérzéssel töltött el, baromi vidám lettem, most hogy elolvastam.
Hurrá hurrá
józsival találkoztam
négy napja, az onódi utcában. kukázni volt valamelyik belső kerületben, de alig talált valamit.
józsi ötvenvalahány éves, kb. 2004 óta ismerem. a kőbánya-felső nevű állomás wc-jében lakott ismeretségünk elején, ferivel és néha még másokkal együtt. ez egy elég hűvös hely telente.
józsi kedves, halkszavú ember. a legmeglepőbb az volt, mennyire szeret olvasni. mesélte, hogy a wc-ben éjjelente regényeket fal, gyertya mellett. ez a legfőbb szórakozása, imád olvasni. jókai a kedvenc írója.
két éve szerencséje volt, egy haverja befogadta a kis lakásába a bánya utcában. elvoltak, józsi alkalmi munkákat keresett, de az se könnyű dolog. nem is mindig fizetnek, és az utóbbi időben alig akad. válság van.
már két hónapja gyülekeznek józsi fölött a sötét felhők. a haverja eladta a lakást, és józsinak nincs hova mennie.
a múltkor már mondta, hogy a kevés holmiját, a könyveit viszi vissza az állomás wc-jébe. ő még négy napja nem tudta, hova fog menni. valószínűleg vissza a wc-be.
rosszkor jött neki a kiköltözés. rossz emlékei vannak a telekről, a hosszú éjszakai buszozásokról. de azt mondta, csak lesz valahogy.
lala
Ezek a dolgok most a vasútról meg a képről jutottak eszedbe? Mert témában nagyon messze esnek az én szövegemtől.
Egyébként sokkal fontosabbak is az én mondanivalómnál, de az akkor is más kérdés.
Az viszont tény, hogy te aztán megfigyelsz. Csak előbukkan valami, egy hívószó, és tódulnak a részletek. Irigyellek.
De hát irigylek én tulajdonképpen mindenkit. Pedig nem kellene.
A nyáron együtt utaztam Szentendrére két nővel. Arról beszélgettek, hogy hogy érzik magukat az emberek között. Az egyik úgy határozta meg magát, hogy ő mindig kifelé figyel, a másik meg belül él. Egyik se látszott boldognak önmagától. Mondta is az első, hogy ő állandó rossz izgalomban van, mert nagyon éles neki a világ, és folyton látja, kivel milyen baj fog történni mindjárt, és persze történik is. Mire a másik: Tudod, belül se jobb.
De józsinak biztos, hogy rossz nagyon. És kívül-belül.
valahol el
kellett ezt mondanom. hol mondjam el, ha nem itt és nem nektek?
egyébként leginkább a képek hozták elő belőlem. az üres utca, az elhagyott pályaudvar. a sinek.
szal csak próbáltam én is hozzátenni valamit a képhez. ott vannak a sinek, ott a kerítés, és valahol ott van józsi.
lala
Meg ne bántódj! Épp így gondoltam, és nagyon rendben is van így nekem.
Józsiról meséltél már sokat nekem, úgyhogy a dolog nem is távoli nekem. Szegény Ferivel meg még találkoztam is egyszer.
Most meg már esik a hó. Én meg hülye haikukat irkálok.
Szóban annyira keveset szoktál magadról beszélni, Barna, hogy nagyon jó volt olvasni, miket gondolsz, miket élsz meg mostanában. W. alias R. P. írta, hogy "szép őszi keringő". Van benne valami. Mindenesetre, nekem nem csak a stílusa tetszik. Nagyon becsülöm, hogy pontosan meg tudod fogalmazni, hogyan alakítottál ki egy élettaktikát arra, hogy megkeresd a mostani magadat, pontosabban a mostani magadban azt, aki mindig is voltál (erről meg Gergő írt). Az biztos, hogy én most ezt a szöveget elmentem magamnak, mert nagyon szeretem - nem pusztán a szöveget meg az őszinteségét, hanem azt a Barnát, aki benne van. Glenda
Glendacsoda, én ezt a szöveget nagyjából és legfőképp teneked írtam, hogy beszámoljak magamról, ha már szóban nem tudok magamról beszámolni. Ami tény. Megírtam, mihelyt nagyjából összeállt bennem. Te nem olvastad el hetekig. Nem jogos a szemrehányás.
Megjegyzés küldése