Gyerekkoromban nem értettem, miért viselkednek a felnőttek úgy, ahogy. Mentem anyámmal vagy apámmal az utcán, találkoztunk valami ismerőssel, akivel nekem illett kedvesnek lenni, mert a szüleim azok voltak vele, és bennem a gondolat sem merült föl, hogy másként kéne tennem. Ha így mosolyognak egymásra, akkor biztos nagyon jóban vannak. Aztán gyakran csíptem el ilyen mondatokat: "Az Irénke az egy fasz!", vagy: "Ezzel az emberrel nem lehet mit kezdeni!", satöbbi. Nem értettem. A múltkor még ott bájologtak egymásnak.
Sokszor mondtam kiskoromban, hogy én nem akarok felnőni, hanem mindig gyerek akarok maradni. Ha kéredezték, miért, azt mondtam: "Mert gyereknek lenni jó". Ez számomra is elfogadható érv volt akkor, de belül mindig is inkább azt éreztem, hogy nem gyereknek jó lenni, hanem felnőttnek lenni rossz. Valahogy sosem akartam kikerülni abba a világba. Féltem, hogy elveszek, elkurvulok, blabla.
Mára csak egyetlen kapcsolatom maradt a gyerekkorral: nincs munkám. Pedig fontos lenne. Még nekem is. Ahelyett, hogy egész napokat ülök otthon, minden jobb, pláne, ha fizetnek is érte. Belül mégsem érzem magam készen rá. Mert mint a legtöbb ember, én is azt szeretném csinálni, amit szeretek, de azt nem lehet.
A múltkor éreztem először, hogy ez az én kapcsolatom a gyerekkorral igazából egy vékony kis cérnán függ, mert hirtelen nagyon elkezdett foszlani. Írnom kellett egy önéletrajzot. És akkor realizáltam, hogy nem tudok olyat írni, amilyet én szeretnék. Az önéletrajz valójában egy séma, egy merev forma, amit fel kell tölteni tartalommal, de hivataloskodó formában, felnőtt nyelvezettel, irónia és humor nélkül, hogy még véletlenül se hangozzon emberien, és ez az egész egyszerűen undorító. Megírtam, elküldtem, nem vettek fel, és gyűlölöm magam. Íme:
ÖNÉLETRAJZ
Oravecz Gergelynek hívnak, 1987. szeptember 20-án születtem Budapesten. Apám, Oravecz Barna magyart és filozófiát tanít a kőbányai Szent László Gimnáziumban, anyám, Árgyelán Ibolya könyvtáros a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Alapfokú tanulmányaimat Pesterzsébeten kezdtem a Stromfeld Aurél Általános Iskolában, majd hatodik osztályos koromtól a csepeli Kék Általános Iskolában folytattam, és a nyolcadik osztályt már ott is fejeztem be 2002-ben. Mindkét iskolában rajz tagozatos voltam, ezért gimnáziumba is arra jelentkeztem — így kerültem a Szent László Gimnázium rajzos osztályába. Négy év elteltével, 2006-ban az érettségit is itt tettem le; a kötelező tantárgyak mellett választott tárgyam a filozófia, választott idegen nyelvem az angol volt. 2006 őszétől a kispesti „Médiatudományi” Szakközépiskolában tanultam sajtótechnikus szakon, a rajzolás mellett ugyanis mindig az újságírás érdekelt legjobban. A két éves szakmai képzés idén júniusban ért véget, a szakmai vizsgát azonban az októberi vizsgaidőszakra toltam át, így a papírt a képesítésről majd csak most fogom megszerezni.
Általános iskola vége óta több írásom és rajzom jelent már meg különböző újságokban, melyek nagyrészt a Szent László Gimnáziumhoz köthetők. Gimnazista éveim alatt az iskolaújságba írtam, ezzel párhuzamosan pedig egy apám által szerkesztett underground folyóirat állandó illusztrátora voltam, de írtam novellákat is az újságba. A múlt tanévben immár külsősként segítettem szerkeszteni az iskola új lapját, amely kizárólag szakcikkeket közölt, legtöbbször az enyéimet is. 2002 és 2004 között a gimnázium egyik tanárának két verseskötetéhez készítettem illusztrációkat. 2007 nyarán pedig Parti Nagy Lajos A testaranyozó című novelláját rajzoltam meg képregényben.
Szabadidőmben tehát általában írok és rajzolok. De legalább ugyanannyi időt töltök könyvek és képregények olvasásával — ez utóbbi egyébként kiskorom óta szenvedélyem. Sportként pedig a gördeszkázást űzöm már lassan öt éve.
Lélegzet elállítóan szar. Mert hogy kell önéletrajzot írni? Pakoljuk tele egy csomó faszán hangzó dologgal, persze egy kicsit füllentsünk is, hogy jobb fényben tűnjünk fel, és úgy egyáltalán, hogy megmutassuk, milyen faszagyerekek vagyunk, és mennyire jól jár vele mindenki, ha alkalmaz minket. Azt mégsem írhattam, hogy szabadidőmben kocsmázom; gördeszka jó, ha egy hónapban kétszer van a lábam alatt; a Troglodyta működése idején még nem tudtam rajzolni; a szakcikkeimet valójában házi feladatnak írtam; a vizsgát nem kitoltam, hanem simán csak megbuktam rajta, mert basztam rá tanulni; meg hogy az a csepeli suli a világ legrosszabb iskolája, senki ne járassa oda a gyerekét, hacsak nem akar egy két lábon járó baromfit nevelni belőle. Ez utóbbi egyébként nem is igaz, direkt eltúloztam. (Na, látjátok, például ilyet se lehet beleírni egy önéletrajzba.)
Oda a gyermeki énem, vagy ha még nincs, hát oda lesz. Egy leszek csak a sok szürke alak közül a tömegben, aki nem meri a másik szemébe mondani a véleményét, de a háta mögött egyből sutyorog. Hazudni fogok, még akkor is, ha nem akarok, mert ez a túlélés alapfeltétele. Jópofizni fogok olyan emberekkel, akiket nem kedvelek, különben magam alatt vágom a fát.
Inkább a halál. Nem akarok felnőtt lenni.
Sokszor mondtam kiskoromban, hogy én nem akarok felnőni, hanem mindig gyerek akarok maradni. Ha kéredezték, miért, azt mondtam: "Mert gyereknek lenni jó". Ez számomra is elfogadható érv volt akkor, de belül mindig is inkább azt éreztem, hogy nem gyereknek jó lenni, hanem felnőttnek lenni rossz. Valahogy sosem akartam kikerülni abba a világba. Féltem, hogy elveszek, elkurvulok, blabla.
Mára csak egyetlen kapcsolatom maradt a gyerekkorral: nincs munkám. Pedig fontos lenne. Még nekem is. Ahelyett, hogy egész napokat ülök otthon, minden jobb, pláne, ha fizetnek is érte. Belül mégsem érzem magam készen rá. Mert mint a legtöbb ember, én is azt szeretném csinálni, amit szeretek, de azt nem lehet.
A múltkor éreztem először, hogy ez az én kapcsolatom a gyerekkorral igazából egy vékony kis cérnán függ, mert hirtelen nagyon elkezdett foszlani. Írnom kellett egy önéletrajzot. És akkor realizáltam, hogy nem tudok olyat írni, amilyet én szeretnék. Az önéletrajz valójában egy séma, egy merev forma, amit fel kell tölteni tartalommal, de hivataloskodó formában, felnőtt nyelvezettel, irónia és humor nélkül, hogy még véletlenül se hangozzon emberien, és ez az egész egyszerűen undorító. Megírtam, elküldtem, nem vettek fel, és gyűlölöm magam. Íme:
ÖNÉLETRAJZ
Oravecz Gergelynek hívnak, 1987. szeptember 20-án születtem Budapesten. Apám, Oravecz Barna magyart és filozófiát tanít a kőbányai Szent László Gimnáziumban, anyám, Árgyelán Ibolya könyvtáros a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Alapfokú tanulmányaimat Pesterzsébeten kezdtem a Stromfeld Aurél Általános Iskolában, majd hatodik osztályos koromtól a csepeli Kék Általános Iskolában folytattam, és a nyolcadik osztályt már ott is fejeztem be 2002-ben. Mindkét iskolában rajz tagozatos voltam, ezért gimnáziumba is arra jelentkeztem — így kerültem a Szent László Gimnázium rajzos osztályába. Négy év elteltével, 2006-ban az érettségit is itt tettem le; a kötelező tantárgyak mellett választott tárgyam a filozófia, választott idegen nyelvem az angol volt. 2006 őszétől a kispesti „Médiatudományi” Szakközépiskolában tanultam sajtótechnikus szakon, a rajzolás mellett ugyanis mindig az újságírás érdekelt legjobban. A két éves szakmai képzés idén júniusban ért véget, a szakmai vizsgát azonban az októberi vizsgaidőszakra toltam át, így a papírt a képesítésről majd csak most fogom megszerezni.
Általános iskola vége óta több írásom és rajzom jelent már meg különböző újságokban, melyek nagyrészt a Szent László Gimnáziumhoz köthetők. Gimnazista éveim alatt az iskolaújságba írtam, ezzel párhuzamosan pedig egy apám által szerkesztett underground folyóirat állandó illusztrátora voltam, de írtam novellákat is az újságba. A múlt tanévben immár külsősként segítettem szerkeszteni az iskola új lapját, amely kizárólag szakcikkeket közölt, legtöbbször az enyéimet is. 2002 és 2004 között a gimnázium egyik tanárának két verseskötetéhez készítettem illusztrációkat. 2007 nyarán pedig Parti Nagy Lajos A testaranyozó című novelláját rajzoltam meg képregényben.
Szabadidőmben tehát általában írok és rajzolok. De legalább ugyanannyi időt töltök könyvek és képregények olvasásával — ez utóbbi egyébként kiskorom óta szenvedélyem. Sportként pedig a gördeszkázást űzöm már lassan öt éve.
Lélegzet elállítóan szar. Mert hogy kell önéletrajzot írni? Pakoljuk tele egy csomó faszán hangzó dologgal, persze egy kicsit füllentsünk is, hogy jobb fényben tűnjünk fel, és úgy egyáltalán, hogy megmutassuk, milyen faszagyerekek vagyunk, és mennyire jól jár vele mindenki, ha alkalmaz minket. Azt mégsem írhattam, hogy szabadidőmben kocsmázom; gördeszka jó, ha egy hónapban kétszer van a lábam alatt; a Troglodyta működése idején még nem tudtam rajzolni; a szakcikkeimet valójában házi feladatnak írtam; a vizsgát nem kitoltam, hanem simán csak megbuktam rajta, mert basztam rá tanulni; meg hogy az a csepeli suli a világ legrosszabb iskolája, senki ne járassa oda a gyerekét, hacsak nem akar egy két lábon járó baromfit nevelni belőle. Ez utóbbi egyébként nem is igaz, direkt eltúloztam. (Na, látjátok, például ilyet se lehet beleírni egy önéletrajzba.)
Oda a gyermeki énem, vagy ha még nincs, hát oda lesz. Egy leszek csak a sok szürke alak közül a tömegben, aki nem meri a másik szemébe mondani a véleményét, de a háta mögött egyből sutyorog. Hazudni fogok, még akkor is, ha nem akarok, mert ez a túlélés alapfeltétele. Jópofizni fogok olyan emberekkel, akiket nem kedvelek, különben magam alatt vágom a fát.
Inkább a halál. Nem akarok felnőtt lenni.
10 megjegyzés:
Teljesen megértem. Pont mostanában gondoltam erre.Mennyivel kevesebb hülyéskedés és nevetgélés meg játék meg jópofaság van az életemben, mint
-volt (úgy tűnik, bár nem tudom megmondani mikor volt...?)
-helyesnek érezném
Most megkérdeztem Bajuszurat, hogy ahogy öregszem vége lesz-e egészen a játéknak meg hülyéskedésnek meg vidámságnak, és azt mondta, hogy lesz egy kicsi, de alig.
És ez a para független attól, hogy mennyire vagy a helyeden. én most egyetemen tanulom azt, amit kedvelek, és valószínűleg amihez a legjobban értek, és valószínűleg idén vagy jövőre állást is sikerül szerválnom ezen a területen.
De igazából azt szeretném ha mindig szabadidőm lenne, és Bajuszúrnak is mindig szabadideje lenne, meg még három-négy embernek mindig szabadideje lenne, a többiek pedig ráérnének, mikor ráérnek, és folyton sétálnánk, meg játszanánk meg úsznánk, meg labdáznánk Csutkával.
mindegy, hogy mennyire szereted azt, amit csinálsz: tegnap hatkor keltem, bementem az egyetemre és este fél kilencre értem haza, és csak egyszer hülyéskedtem napközben, amitől a többiek kissé zavarbajöttek. Bajuszúr is egész nap melózott, és este mindketten bedőltünk az ágyba (aludni :^( )Csutkát pedig napközben reménybeli apósom+anyósomékra bízzuk- mikor pedig van egy kis szabadságom, pl most van egy kis időm, akkor csak igyekszem az elmaradásaimat pótolni, vagy fölkészülni a holnapi hajtásra.
Én sem akarok felnőtt lenni. Igazán persze gyerek sem, mikor még időre kellett hazajönni, és jó jegyeket kellett volna hozni. Inkább valami nemlétező utópiában szeretnék élni.
Hahó!
Gergő! Nekem ez a szöveg tökre tetszik. Szerintem lehozhatnánk... sőt, mellé lehetne biggyeszteni znajkájét is. Az érzést én is ismerem, ismeri szerintem minden értelmes ember. (Tehát nem sokan.) Azt gondolom, hogy életkorod/korunk egy komoly feladat elé állít: hogyan kell jól felnőni? Hogyan kell úgy felelősségteljes, önálló, satöbbi emberré válni, hogy közben mindig képes legyél nevetni, észrevenni az élet apró szépségeit vagy éppen emberi kapcsolataidat úgy intézni, hogy este a tükörben minél ritkábban fogjon el a hányinger. A feladat megoldására szerintem sok évünk van - de végre kell hajtani, mert ha az Élet hajtja végre rajtunk... az eredmény látható bárhol. Két álláspontot feltétlenül fenntartok magamnak:
1. Soha nem fogok ezzel a csürhével azonosulni.
2. "ezt az emberiséget, hisz magad is ember vagy, ne vesd meg!"
Ja, bocs, a szignó: Woland.
Na, azóta kaptam munkát. Hahaha.
szia,
ez jó, hogy kaptál munkát.
...
sokszor találkozom diákokkal, majdnem egész osztályokkal, akik-amelyek mondják, hogy nem akarnak felnőttek lenni. furcsa érzés nekem.
amikor én gyerek voltam, nagyon szerettem volna felnőtt lenni. arra gondoltam, a felnőttség szabadságot jelent. meg akartam szabadulni a felnőttek, a tanárok gyámkodásától, zsarnokságától. úgy hittem, minden szép dolog a felnőtteké. alig vártam a pillanatot, hogy otthagyjak mindent, otthont, szülővárost.
ma szeretnék megint gyerek lenni. megszabadulni a társadalom zsarnokságától, nyomorától, elviselhetetlen szűkösségétől. úgy hiszem, az életnek majdnem minden szép lehetősége a gyerekeké.
valahol biztosan vannak lehetőségek. nincs olyan, hogy nincs. muszáj lenniük.
lala
Gergő, én nem tudtam, hogy te kiskorodban jólnevelt fiúcska voltál. Pedig ott voltam. De nagyon máshogy emlékszem.
Én úgy emlékszem, hogy te már kétéves korodban is eltéríthetetlen és meggyőzhetetlen voltál bármivel kapcsolatban, és amit a fejedbe vettél, azt husángokkal sem lehetett többé kiverni belőle. Az pedig, hogy a szüleid kiről mit gondolnak vajon, az első perctől nem tartozott az érdeklődési körödbe.
Úgyhogy közlöm veled, hogy nem csak az önéletrajz hazugságműfaj. Ez az egyébként nagyon pofás írásod is szépít egy kicsit, bármennyire bemondod is magadnak a végén a bemondandókat...
Hórukk!
Ne rombold már le az imidzsemet!
Egyébként tényleg nem voltál ott, legalábbis gyakrabban nem, mint igen. Biztos hogy mindent olyan jól tudsz rólam?
Amúgy persze, hogy szépítettem. Illetve én inkább úgy mondanám, hogy azokat a dolgokat emeltem ki, amik az írás szempontjából fontosak voltak. Tudod hazudtam én eleget gyerekkoromban. Mostanában is becsúszik néha.
De ez az írás nem is erről szólt, kedves magyartanár, értelmezzük-a-szöveget apám!
Persze tudod te.
-Jajj, apa, ne a haverok előtt!- Hehehe
Először szembesülök azzal, hogy ez egy apa-fiai blog, és nem csak három hapsi blogja.
Amúgy sehol sem írja- most átolvastam- hogy ő jólnevelt volt.
És: Meg lehet kérdezni, hogy mi a munka?
És: ezzel at önéletrajzzal tettél rá sert?
Corvinus Egyetem új épület, könyvtárosasszisztens. De az önéletrajzot nem oda írtam, hanem egy másik könyvtárnak... Szóval ez a helyzet. Ilyen könyvtárakban gondolkodtam.
Megjegyzés küldése