2008. október 28., kedd

Apokrif

Ideje befejeznem ezt a hihetetlenül érdekfeszítő kérdéskört. (Pilinszkyről van szó még mindig, és ha sikerül, Nemes Nagy Ágnesről.)
Emlékszem egy régi-régi, lassan 30 éves beszélgetésemre Fürjes Péter barátommal, a költővel. Ültünk a kocsmában, hol máshol, gyűltek előttünk a sörösüvegek (előtte több, de csak mert én akkor még inkább vodkás voltam), és, szakmai ártalom, versekről és versfirkálókról beszélgettünk. Mérhetetlenül nagy József Attila-buzi volt. (Fan, vagy hogy mondanák ma.) Én nem annyira, mert akkor már volt fogalmam, mennyire bele lehet ragadni József Attilába, és akkor még úgy volt, hogy aki beleragadt, az úgy is maradt, és az már végig is csinálta általában, persze nem annyira örömében, de teljesen a vonatsínig — ami persze variálhatónak bizonyult. Gyógyszer, ablakon-kiugrás, dohánykifőzés — láttam én sokmindent. A Neurotic nekem legelőször nem egy együttes volt, hanem egy társas életforma: ki ér oda hamarabb, mi vagy a halál… Ez nem vicc… (Ez sem vicc…)
Viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szóba került ott a többi költő, nagyjából úgy, mint Petrinél, hogy „Van Maya. Van az összestöbbinő.” Az összestöbbiköltőből ő akkor el tudta fogadni szinte egyesegyedül Juhász Ferencet, persze a húsz évvel korábbi állapotát, az Ady utolsó fényképét és társait. És még Pilinszkyt. De mint olyat, aki már másodvonal. Amennyire az alkohol és az elcsöppenő takony engedte, viszonylag hevesen bólogattam, én sem gondoltam másként. Valójában utáltam a Trapéz és korlátot.
Nemes Nagyról, nemzedéktársairól szó sem esett.
Nem voltunk tájékozatlanok, sőt. Baromi sokat olvastunk, a folyóiratköltőket is ismertük. A betiltottakat is, valamennyire. Naná. Csak hát ha az ember belövi a szintet, utána már nem megy nagyon alá. És ezek már nagyon alatta lettek volna. (Vagy tudja a franc. Azért lehet, hogy ebben-abban hülyék is voltunk egy kicsit…)

(Régóta töröm a fejem, mi ez a bennem maradt engesztelhetetlenség, ami nem engedi, hogy derék, kedves, jóravaló embereket (és teljesítményüket) komolyan vegyek, ha nem mérhetők ehhez meg ehhez. Adyhoz, mondjuk. — Amivel el is van intézve a dolog teljesen, mert eleve senki sem mérhető Adyhoz. — Mindig mindent így játszottam. Mindig mindenkit így mértem. Talán enyhíti a helyzetet, ha leszögezem, és ez nem hazugság, hogy magamat is csak efféle abszolút mércékkel voltam hajlandó mérni, és szemberöhögtem, aki másféléket alkalmazott. Akár rám, akár magára. Menjen a homokozóba, odavaló. Nem kéne hazudozni. Snassz.
Talán ezért, ezt kikerülendő volt szükségem arra, hogy fiatal barátaim legyenek, hogy csapatom legyen. Mert ők még szintre hozhatók, ebben legalábbis lehetett reménykedni. Még nincsenek elkúrva. Még rávehetők, hogy ne hazudozzanak. És másfelől, ők még nem kész emberek — eleve másféle mércét igényelnek hát, nem ezt a kérlelhetetlent. Be is jött, szerintem… Csak hát vége van. Nem mintha baj lenne — — —)

Pilinszkyt sokszor kellett tanítanom azóta, már persze amikor jutott rá idő. Pár óra azért csak jutott. El lehetett vele lenni. Halak a hálóban, jó kis tandarab. Téli ég alatt, falnak dőlt ágrólszakadtaknak ideális. (Hol vannak ma, amikor mindenki nyerő?) Négysoros. Ki a pöcs érti? (De miért kellene érteni? Sors. Égve hagyják.) Francia fogoly, na ne. Pont azok imádják, akik a Kései siratót is, hogy mekkora lelkük van, nyálözön, hókuszpókusz, élethazugság. Lihegjenek csak, ha arra van gusztusuk. Előlihegtek nekik.
— Apokrif. Na, itt már kezdődnek a bajok. Mennyit ér az Apokrif?
Soha nem tudtam eldönteni, mennyit ér. Fontos lett volna pedig valamiért. De csak hamisságokat tudtam gondolni róla, és mindig tudtam, hogy hamisságok. Sajnos az ellenkezőjüket is hamisságnak éreztem.
Ezt dokumentálni is tudom. Lassan tíz éve, a Lajos barátommal folytatott haikuversenyünk idején én irodalmi alkotásokat próbáltam haikukban megírni. Ami persze eleve mókás. De nekem sok tetszett közülük.
Az Apokrifet először így írtam meg:

Ez nem vicc! Világ-
vég, infra ég. Sok szó. És
semmi szóvirág…



Az Apokrif az apokalipszis verse, félig az akkor épp elmúlt háborúé, félig a Rákosi-korszaké, félig a hidegháborúé, félig (képanyagát és félelem-hajtóanyagát tekintve inkább túlnyomóan) a rettegett atomháborúé. Nem vicc tehát a tartalma, valóban nem. Világvég. „A haragos ég infravörösében” játszódik. Eddig tehát hibátlan a haikum. Igaz az is, hogy sok szó van benne. Nem bántó a megállapítás: tény. (A korai Pilinszky gyakran szószátyár, hatásvadász, verseiből folyik a könny, a genny, a sperma, meg más egyéb, nem mindig vonzó nedvek. A kései Pilinszky minimálverseket ír, amelyekben kötelező elemként a fegyenc, a hóhér vagy a muskátliszag szavak feltétlenül szerepelnek. A középső korszak versei ilyenek is, meg olyanok is: ez éppen hosszú. Sokszavas.)
De az utolsó mondatom azzal a szóvirággal! Az nem stimmelt sehogy. Mindenképpen le kellett írnom pedig. Szikár, tömör, borzasztóan pontos sorok tucatjai hitelesítették számomra is a saját megállapításomat. És egészében mégse stimmelt.
Úgyhogy a haikumat újraírtam, és akkor már így nézett ki. (És ez se tetszett.)

Ez nem vicc! Világ-
vég, infra ég. Sok szó. És
mennyi szóvirág!

A zárómondat poénná vált, az első változathoz képest az ellenkezőjére fordult. Bizony ellenséges lett így a versem: bunkócsapás lett. Ez persze nem zavart volna. Sosem zavar, ha tahó vagyok. Csak hát az igazságtartalom!
Pedig így is — részben — igazam van.
Így is, úgy is: igazam van.
Így is, úgy is: csak részben van igazam.

Úgyhogy most ott tartok, mint kilenc éve. Adott egy vers — rossz nagy vers ez is, alighanem —, ami elmarasztalható szószátyárságban, de nem, mert nagyon tömör és pontos, viszont mégse az, mert szét van dumálva.
Hérakleitosz írja, hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba…
Ugyanabba a szarba nekem, egy évtizede, folyamatosan sikerül.

Úgy döntöttem, hogy ez a vers meglehetős. Elég dögös. Majdnem topomfasza. Hogy mondjam? Rossz nagy vers, és kész. Persze nem olyan rossz, viszont eléggé nagyon nagy. Így megfelel?



*
Spiró szokta mondani, hogy ő csak sorról sorra tud verset elemezni. Én megpróbálok most szakaszról szakaszra haladva boldogulni.

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

Kicsit hatásvadász a felütés, utána a sorkihagyás még le is játssza az elkülönülést, ami a versben az apokalipszis állapotának egyik kulcsszava. Az elhagyatnak szó biblikus-régies, ez a stílusréteg a versben olykor visszatér, de nem bizonyul egyetlennek. Ami nem baj, a stíluskeveredés ennek az időben nem pontosan betájolt versnek akár jót is tehetne. (Mikor is játszódik a vers? Most? Mindig? A bűnbeesés óta? Amióta eltékozoltam tőletek? Egy pillanat verse? Egy napé? Hosszabb időké? Minden időké? Nem tudni. „Akkor”. — „Mert szátmászatnak akkor mindenek”)

„De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:”

Megint régiesítés, szép az első sor, szép pontos (de az időben megint megvezeti az olvasót) a második sor, és kezd látszódni, hogy a fa képe fontos lesz majd nagyon. De mindenesetre egy kis képzavar van. És azért egy ilyen képi versnél nem árt, ha szabad elképzelnünk a képeket. A harmadik-negyedik sort nem lehet, vagy még inkább: jobb nem elképzelni. Ahogy a fák éjidőn szólani szoknak, és közben hányódnak hozzá, hát ez halandzsagyanús.
És miért is „szólék”? És miért olyan kegyetlenül hosszan, mint majd mindjárt? És mit is motyogok?

„Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?”

Aki elolvassa ezt a 12 sornyi Pilinszky-katyvaszt, az feltétlenül megismer mindenféle mélyvilági kínt. Hangban, képanyagban, elesettségben ez a rész annyira nem illik ebbe a költeménybe, de annyira… Ez egy önálló Pilinszky-etűd, szokott kis közjáték-variáció, amelyet ide is berakott, mert 1. megijedt, hogy különben túl rövid lenne a vers, és mert 2. a szenvedésről és magányról szóló következő nagy egységet tényleg elő kellett készíteni valamivel. De csak halandzsával tudta. Fegyencfejekkel, moslékos dézsákkal. (Persze Pilinszky, ott a másodvonalban, elég jó költő. Ha már egyszer behozza ezeket az elemeket, akkor később ki is aknázza. Így jön majd be a zseniális rabruha, no meg a tékozló fiú.)
Mindegy. Fontos rész ez, illetve azzá válik utólag; de itt még előkészítetlen és hihetetlenül rossz. És főleg: mennyire hatásvadász! Ahogy ez a „végsőkig elgyötört” vershős elszónokolja ezeket a gondos párhuzamossággal szerkesztett sorokat — látjátok, hogy áll hozzá vigyázzban? Lábujjhegyen! Pipiskedik, hogy kilátsszon a versből. A földből. Beteg ez a betét: forma és tartalom durván egymás ellen megy. Hogy milyen hang lenne idevaló, ahhoz két rövid verset mutatok. Pilinszkytől, persze. És akkor mindenki láthatja, hogy ezeknek a dolgoknak a közléséhez a „kiállok és elszónokolom” gesztusa mennyire nem való.

(„Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul űl pohár bora előtt.” — Ez igen, ez tömör, pontos, és csendes: nem szónokol arról, hogy nem tud megszólalni. A másik vers hasonlóképpen halk: pedig a tartalma üvölt, és az is, aki olvassa. Csak az nem, akiről szó van benne:
„Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsöndben, / mint vetítettkép hunyorog / rabruha és fegyencfej. // Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi. // És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani, / mielőtt földre roskadt.”
Hát igen. Ezek nagyon-nagyon jók. Persze rövidek. Mikroszövegek. Jó ösztön vezethette Pilinszkyt, amikor végül a picikékre szakosodott. Ott kevésbé kell komponálni. Az Apokrifben kellett volna. És nem mindenhol jött ösze.)

Menjünk tovább:
„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.”

Gyönyörű.

„Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Itt már azért kezdi Pilinszky begereblyézni az eddigi termést. És mivel kicsit sok volt már a szó, a kép, a mondat, metafora és hasonlat: most lemegy a vers a minimumra. Alig több, mint tőmondatok. Halleluja. Előkészíti a 2. egységet, a nagy kifosztottságot. Csak egy makacs, gépies ellenmozgás látható. Amilyen egyszerű, épp olyan ellenállhatatlan. Tőmondatos trubadúrlíra, mindjárt többször kivágja a magas cét.

„Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.”

Még nem. Még csak rámutat. (Látszólag csak rámutat, valójában hangpróba zajlik, egy szólam készül most: az életem értelme, ah, a tanulságok, ah, a mindenség meg én, ah… Ah.)

„S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!”

Ennél jobbat, mint ez a nyolc sor, Pilinszky soha életében nem írt. Ahogy a kis „vesszőnyi fák” mögött felsejlik az éden, a böhöm fáival, az mesteri. Innentől minden, ami jön, és bibliai, eleve nyerő, ami meg csak úgy jön, az eleve bibliai fílinget kap. És telítődik fájdalommal. Nem kell tehát állandóan áriázni, szenvedni, „fájdalomigéket ragozni”. Nem kellene. Fog.

„Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –„

Íme. A Bibliától indul, a tékozló fiútól, ha úgy tetszik, de inkább minden megjövőtől — és hát annyian megjönnek ott előbb-utóbb, még Jézus is —, és az öngyűlöleten, a szülő-gyerek viszony elesettségein és reménytelenségein át a hatásvadász, giccses József Attila-lenyúlásokig jut el, a kelgyó önnön farkába harap, mondaná Esterházy. De szép még így is, és hát ahogy PNL mondá, jobb a giccsel puhán szembenézni.

„Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.”

Témaváltás. Alanyváltás. A szülékhez legalábbis biztosan nem beszél. Gyönyörű ez is, de túldimenzionált. Szerelmes rész, egzisztenciális rész, itt már látszik, hogy az archaikus-apokaliptikus mondanivalót modern, egzisztenciális tartalmakkal ütköztetné Pilinszky (és ehhez hol talál keverék versnyelvet, hol nem annyira: a kisgyerek és a deszkarés soroknál pl. nagyon talál)), de baszki: ha ennyire akart beszélni vele, miért játssza a léttragédiát? Biblikus háttérben visszajönni és megtalálni persze egy teljes életprogram, de kortárs jelleggel: olyan nagy dolog lett volna felülni arra a kibaszott vonatra?
És még akkor mi jön!

„Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.”

Biblikusan itt a torony leomlása van, Bábel, nyilván, a nyelvek szétesése, a távolodás, tehát megint a „külön”. Szépen hajlik vissza a vers önmagához. És közben finom nyelvfilozófiai futamok zajlanak, ezektől vannak elájulva az elemzések, pedig csak ügyes koppintások. — Ami ténylegesen csodálatos, az a visszakanyarodás a madarakhoz, de azt meg nem szokták észrevenni. Pedig nézzétek csak:
A fácskák és a madarak, az infravörös és a tébolyult nap már messzemenően igazolta a versben a maga létjogosultságát. Az emberek, törődötten vagy konokul, rabruhában vagy máshogy, eddig még jóval kevésbé. Egyetlen területen persze igen: derekasan „külön” vannak ők is, íme az emberólak csendje, a deszkarésbe sírás, azért némi kis csörömpöléssel:

„Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”

Második betakarítás. Megint a tőmondatok. Akár zárszó is lehetne. De még kell egy kis figyelő pupilla. Csak Isten és én. Adynál létharc lenne, itt meg már tán az Isten is csak legyint. Vagy csak sír. Vagy csak néz. Vagy csak… Csak az ember van. Van? Éppen elpergőben.

„Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.”


Ez már annyira létfilozófia! Annyira a szétesés! És csupa közhelyből van összerakva. Kővé válni: Lót felesége. Porrá lenni: féloldalanként olvasható bibliai fordulat. Már könnyem sincs — falvédőszöveg. Klisék.
Nagy vers. Összerakódik benne nagyon valami. Az a valami: az elveszett édenről, a kibírhatatlan présről, a folyamatos pusztulásról, a menekülés valóságáról és a hazatalálás vágyáról — remekbeszabott, ahol ontológiai jellegű („Hallgassatok, ne szóljon a dal, / most a világ beszél”), és közhelyes giccspanoptikum, ahol egzisztenciális. Ott ez a nagy vers simán csak rossz. De nagyon-nagyon rossz. A lecsorgó üres árkot például mint óriási poént láttam harminc éve Az elveszett frigyláda fosztogatói végén: amikor, mint egy viaszfigurának, szétolvad a náci régész arca. És akkor ujjongunk, mert olyan morbid, olyan vicces és olyan helyénvaló. Olyan jogos. De itt? Itt csak haptákba vágja magát a giccs. És szaval tíz sornyi meghatott halált.

Ennyi. Most elfáradtam. Viszont még ma fel akarom rakni ezt a hosszú szöveget. A Nemes Nagy-versről majd legközelebb írok. Sokkal egyszerűbb és sokkal egyenletesebb. Kiütéssel győz — majd megmutatom.

1 megjegyzés:

Gergő írta...

Fasza lett. Örültem, hogy végre olvashattam verset, ráadásul úgy, hogy még bónusz értelmezést is kaptam hozzá. Vagy inkább kritikát? Á, mindegy. Jó vagy.