Lúzerözön, csodaözön

Visszatérek most a Nyugathoz. Pár hónapja írtam ugyan a témáról A Nyugat lúzerei címen (eléréséhez már jól vissza kell menni ezen a blogon), de most megint időszerűnek tartok pár megjegyzést. Ugyanis végre eljutottam a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállítására (a MEK digitális kiállítására már régóta járok vissza kukkolni, Babits hangjától borzadozni, mozgóképeknek örvendezni, kézírásokkal barátkozni, ilyenekért).
Kicsi kiállítás ez tulajdonképpen. Maga a PIM sem nagy ott a Károlyi-palotában, és mindig van benne legalább ötféle kiállítás, abból az egyik a Petőfi-állandó. (Azon a magamfajta bennfentes vadbarom helytelen módon, de már csak úgy átszalad.) A 100 éves Nyugat kapott most öt vagy hat termet, abból az első nagyjából a nyugatos szerzőkről készített festményeknek ad helyet. Húsz terem is kevés lenne csak a képekre. Mi az a 4-5 Rippl Rónai-pasztell, az a kevés Czigány, Tihanyi meg a többi? Sokkal több kép készült ezekről a fazonokról — a vázlatokról, szobortervekről, plakettekről, síremlékekről nem is beszélve. És engem ez mind érdekel. Ami eredetiben kiállítható, az természetesen úgy, ami nem, hát az legalább fényképen — nem várom én el, hogy a négymázsás, amúgy is iszonyatos Ady-síremléket odacipeljék a Kerepesi temetőből. Azt azért mégse.
Ebben a teremben természetesen Rippl Rónai színes pasztellkrétás képei a legnépszerűbbek. Azok a legnagyszerűbbek is. Kirakták oda a 20-as évekből való önarcképét is, ez jó ötlet volt: látható, mennyire kevés trükkel dolgozott, és hogy öregedő korában is milyen csekély volt benne az önsajnálat. Az a brutál, busa fej minden, csak nem önhízelgés. És a legkevésbé sem sejtet művészt. Ahhoz képest a jól ismert Babits-, Móricz-, Szabó Lőrinc-fejek tulajdonképpen idealizáltak. Borzasztó mindenesetre, mennyire erős munkák — nagyon tehetséges festő volt.
Eszembe jut, és muszáj szóbahoznom, hogy mostanában is vannak körülötte szülővárosában, Kaposváron szép viták. Emlékművet akarnak neki állítani a főtéren, és a díjnyertes szoborterv csacsifogaton ábrázolná őt, megmutatom; tény, hogy volt neki egy ilyen, azon hurcolászta az unokáit. Ez a kultúrharc (legyen, ne legyen) most a város fő szenzációja, — meg Schwajda trónfoglalása a színház élén —; basszák meg. Előbbi a konzervatívabbaknál, utóbbi a magamfajtáknál verte ki a biztosítékot. — Szerintem baromi jó gondolat a szamárkordés emlékmű, minden, csak nem ál-ál-ál, és hát remek szobornak is ígérkezik. Én annak látom.
Néhány teremmel arrébb karikatúrák láthatók, özönnel — jórészt ismerem azokat is. Főleg a Major Henrik-könyv anyaga izgalmas. Ez az ember a tízes években végigjárta a kortárs írókat, (nemcsak a nyugatosokat, bár főleg), lerajzolta őket, hogy attól kódultak, aztán aláírást is kért tőlük a rajzokra. Ebből igen izgalmas könyv lett. (Major Henrik panoptikuma, Tevan Kiadó, 1913. Kosztolányi írt hozzá előszót.) Mostanában újra kiadták a kötetet; kapható. Nekem megvan az eredeti kiadás is, ajándékba kaptam, nagyon örültem neki, bár teljesen szétrohadt állapotú.

Tárgyakat alig látni sajnos. Jó, ott van Ady kalapja, az a híres, az a szembehúzós, amiről a múltkori Juhász Ferenc-vers is szól. Ott van Babits írógépe, nézzétek csak, hogy néz ki egy ilyen tárgy bombatalálat után. Hurrá, háború! Aktatáskák, effélék fordulnak még elő. De főleg képek vannak, képek, sok száz fotó, rajtuk összességében több ezer emberalak. A legnagyobb rendetlenségben elrendezve, egészében mégis jól nyomon követhetően; és végső soron időrendben. Ott van mindenki, aki az első, második és harmadik nemzedékben számított bármit is. És igen sokan számítottak.
Rettenetesen sok képet ismerek, borzasztóan sok arcra ráismerek — és nagyon sokra nem; ez feldühít, nem vártam volna magamtól. És ismert arcok is ismeretlennek tűnnek olykor. Csáth Géza arca olyan változatokat mutat (nagyjából 10 éven belül), ami elképesztő. Olykor charmeaur; a szépfiú Kosztolányi, az unokabáty, mint kisfiú, bámul rá. Máskor szétfolyt, szétesett tehénlepény; aztán mindenen túllevő bandita; aztán kemény, szikár férfi, akire mindenemet rá merném bízni. (Miközben meg semmit, de nőt a legkevésbé.) Juhász Gyuláról akad egy olyan fotó a 20-as évekből, ami számomra mindent megmagyaráz a figuráról, a legfontosabbat leszámítva: azt, hogy ez a végsőkig eljutott ember hogyan volt még képes élni másfél évtizedet, és időnként (ha nem is nagy számban) további elképesztő verseket írni. De a nagy élmény most nekem főképp Babits, Juhász, Kosztolányi hármasa: látom, ez a nagyon elhalványult ifjúkori barátság mégis megmaradt, és képek során nem véletlenül látni őket együtt. Most értettem meg, hogy ez nem csak szerepjátszás és illemtudás: tényleg maradt közöttük valami lényeges összetartozás-érzés, most már tűnődhetek, miben is áll ez.
És döbbenet Osvátot látni ennyi példányban, ennyi életkorban, egyáltalán: ennyiféleképpen: ki volt ez az ember? Abszurdum, hogy egy ilyen figura hozta létre a magyar irodalom virágkorát! (Mert nélküle a fele se lett volna az egész, az biztos!) Egyszer írok róla. Majd ha merek.
Tulajdonképpen semmi különös ez a kiállítás, alig hoz bármi újat, csak épp új az egész; megcsapja az embert, engem biztos, hogy megcsapott az a pokolian erős levegő, amit legszívesebben csodasűrűségnek neveznék. (Nagy, látványos, genya szó, tudom.) - Amely persze az egy főre jutó zsenik számában éppúgy lemérhető, mint a lúzerekében, mert ez a két mutató ez esetben teljesen azonos is; nos, én meg megyek még, megyek múzeumozni, jegyzetfüzettel: növelem párszor a nézőlúzerek számát. Fontos is növelni, mert több a teremőr, mint a látogató; így megy ez. Kultúrkampf.