Juhász Ferenc költő augusztus 16-án töltötte be 80. születésnapját, szeptember 11-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagyszabású felköszöntést, monstre ünneplést tartottak. Az esten Spiró György mondott laudációt. Bemásolom ide ezt a szöveget, aztán néhány megjegyzést fűzök hozzá. (A bekezdéseket ehhez megszámozom.)
Spiró György
Juhász Ferenc köszöntése
1. Hölgyeim és uraim, születésem véletlene megóvott attól, hogy eszmélkedésem idején, a hatvanas évek közepe táján megkísértsenek a kommunizmus szépen hangzó jelszavai, amelyekben akkoriban épeszű ember már nem hihetett. Elfogulatlanul mondhatom tehát, hogy óriási történet a kommunizmusé, az egyik legnagyobb, amit az emberiség létrehozott, mert a velejéig rettenetes; ezt a történetet pedig a lírában a legmélyebben Juhász Ferenc élte meg.
2. Nem lehet csodálni, hogy a háború után a szegény sorból való fiatalember elhitte, amit hirdettek, hogy ugyanis megvalósul az egyenlőségen alapuló, kizsákmányolás nélküli társadalom. Őszinte lelkesedését a rendszer korán észrevette, és szinte annál is korábban honorálta. Olyan útra lépett és olyan útra terelték, amelyen együtt menetelhetett volna azokkal, akik 56 felé közeledve lassan vagy gyorsan köpönyeget váltottak, túlbuzgó sztálinistákból reformerek lettek, hogy aztán a megtorlást sunyítva és úgymond a magánlírába fordulva éljék túl, az ideológiai lihegés új menetét a még ifjabbakra hagyva. Juhász Ferenc azonban őszintén és mélyen hitt, és nem hallgathatott, amikor látta, hogy a gyönyörű jelszavak tűrhetetlen elnyomássá válnak a gyakorlatban.
3. Ő volt az első, aki nyilvánosan jajveszékelni kezdett (és akinek a nyilvánosság meg is adatott); csoda, hogy a kiábrándulás és a kétségbeesés páratanul erős verseit közölték. Annyira dédelgetett kedvenc volt addig, hogy talán nem hittek a szemüknek, vagy egy ideig tőle még ezt is elnézték, vagy futottak a pénzük után. Ő pedig visszamenőleg is makulátlanná tette a költészetét azzal, hogy megírta a Templom Bulgáriában című, ma is velőtrázó költeményt és a többi remekművet, megírta Dózsa-eposzát és feledhetetlen könyörgéseit. Elindult a maga útján szellemileg és költőileg, és két-három év leforgása alatt a szép eszmék - az illúziók - vesztét kozmikusan sirató lírikus lett, a magyar irodalom legnagyobb siratója és egyik legnagyobb újítója, aki a méltóságot az immár egyetlen szabad emberi megnyilvánulásban, a gyászban találta meg.
4. Jó költő sok van, de a született lírikus olyan ritka, hogy egy évszázadban egy nemzetben három-négy, ha terem, és akkor sem biztos, hogy be tudja futni a pályáját. A született lírikust a többi embertől az különbözteti meg, hogy magát az egész teremtéssel egyenrangúnak, sőt ennél is többnek érzékeli, a világ minden szépségét és borzalmát magában érzi összpontosulni, a külvilág ellentmondásai mintha saját lelkéből sarjadnának, és egyedül ő szenvedné meg őket. Valóban megszenvedi, a saját kétségbeesését kivetíti, közszereplőként zokog és átkozódik, és ha a közönség pillanatnyi állapotával az övé egybeesik, lelki és szellemi földrengést okoz.
5. A magyar irodalom legnagyobb káromkodása a József Attila sírjánál című dermesztő remekmű, és a legkétségbeesettebb siratóének az Ady Endre utolsó fényképe. A kommunista ideában való mélységes csalódás után a totális vereségben nem maradt más hátra, mint a legnagyobb, legszebb lelkű magyarok utólagos elsiratása. Vége az országnak, vége a világutópiának, és mintha még a kozmosznak is vége lenne, amely szebbet nem volt képes létrehozni, mint az elgyászoltak. Nincs erősebb hatás, mint amilyet Juhász Ferenc siratói értek el annak idején, és újraolvasva ezeket a verseket, úgy látom: az őserő változatlanul ott szunnyad bennük, csak épelméjű és ép lelkű befogadó kell, hogy a hatásukat kifejtsék.
6. Ehhez persze alkatilag is sirató lírikusnak kell születni. Még hisz - vagy nagyon akar hinni - a fiatal Juhász abban, hogy a történelem legemberségesebb korszakában és rendszerében él, amikor hosszú költeményben siratja el fiatalon meghalt apját. Nem ideológiai kötelező mutatvány az apját tönkre tévő kapitalizmus gyűlölete; ez a rendszer alakul a József Attila sírjánál konkrét látomásában a förtelmes síremlékek sorává. A hatvanas években elévültnek látszó gyűlölet 2008-ban időszerűbb, mint valaha: a puccos síremlékek szobrai megelevenedtek, életerős kriptaszökevényekként járkálnak közöttünk, és szívják a vérünket.
7. A kommunizmusból való kiábrándulás másokat is megrendítő művek írására késztetett; amit Juhász Ferenc megélt, azt Európában sok nagy alkotó megélte, elsőként talán Miroslav Krleľa, aki már a harmincas években megírta Petrica Kerempuh balladái című hosszú költeményét, amely Juhász későbbi szemléletével rokon (Juhász nem ismerhette, a tájnyelvi eredetit magyarra nem is lehet lefordítani). Számomra Juhász mégis világelső ebben a műfajban: nála mélyebben és megrendítőbben a hitek vesztét senki sem gyászolta el.
8. Húsz év alatt végigjárta a hit és a kiábrándulás, a remény és a kétségbeesés valamennyi stációját. Nem volt ebben semmi programszerű, megélte, a végén pedig elsiratta, ami siratni való maradt egyáltalán.
9. A hatvanas évek vége felé történt valami. Nem csak a kommunizmus ígérete halt el nemzedékekre, megszűnt Magyarország ideája is, amit a XIX. század második harmadában dolgoztak ki a magyar reformnemzedékek. A rendszer viszonylagos enyhülése magával hozta a kommunista és ötvenhatos illúziók letűnését, a tragikum halálát, mintha a lakosságnak elege lett volna mindabból, ami addig az eszmei Magyarországot a legjobbakban éltette. Minden illúzió eltörött, minden nemes szándék darabokban hevert és önmaga ellentétébe fordult. Az irodalomban az irónia és a neorokokó giccs - egymással összefogva - leváltotta a tragikumot.
10. Valami történt a világban is, amit a médium megérzett. Nem csak a kommunizmus ideája ért véget, ekkor merült ki az utolsó komolyan vehető filozófiai áramlat, az egzisztencializmus is; rövidlátó, partikuláris elméletek születtek, a gyáva eszmetöredékekkel önigazolást kereső világ belesüppedt a gyilkos és öngyilkos vegetációba.
11. Juhász nem keresett másik hitet, mint annyian. Nem "tért meg", noha sejthető - ő is belátta -, hogy a kommunizmusban való hit a kereszténység egyik leágazása. Egyik volt barátjához írt versének végén (Elkésett üzenet) hatalmas terhet ró a lírára:
"Vétkeinket te sohasem akartad,
de van-e szavad, amely újulást hoz?
Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat
és hazát teremt, vagy világot átkoz?"
12. Hazát ő sem tudott teremteni, a haza feladta a harcot, rohanvást kiegyezett, és önként elbutult. A lírikus a világot el tudta átkozni egyszer, kétszer, sokszor, meg is érdemelte a világ, de valamikor az átok hitele is szétfoszlik. Juhász nem engedett a tragikumból, de közben a tragikum - egy vagy két nemzedék életének idejére - elmúlt. Úgy képzelem, kényszeredetten viselte, hogy bekebelezi a hivatalosság. Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit. Holott csak a remekművek számítanak.
13. József Attila írja az Adyt támadó Kosztolányival szemben "...a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás". Hozzáteszi még, hogy elég, ha Adynak harminc-negyven jó verse van.
14. Számolni kezdtem Juhász Ferenc nagy verseit, negyvennél abbahagytam.
15. Azt is mondja József Attila: "...Egy "a maga nemében" tökéletes versnél ...előbbre való az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot." Juhász siratóihoz hasonlókat nem írt senki. És még egyszer József Attila: "A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs." Varázslatosan adott nevet Juhász Ferenc azoknak, akiket elgyászolt, a "halottak királyainak". Csak az ő lelkéből pattanhatott elő Adyról, hogy "kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár". Csak ő látta Bartókot így: "Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében (...) Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában..."
16. Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk. Hadd idézzek végül négy sort egyik hosszabb verséből, mert egyre gyakrabban ötlenek fel bennem:
"Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen."
(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a 2008. szeptember 11-én rendezett ünnepi esten.)
MEGJEGYZÉSEK
1 Spiró laudációja (nagyjából: ünnepi köszöntője) a szokástól eltérően nem személyes jópofizással, hanem nagyszabású elvi állítással indul. Én nem is tudom, személyesen ismerik-e ők egymást. Spiró az ilyen bratyizásokkal nem szokott foglalkozni. Azt viszont Rózsa Peti barátomtól tudom, hogy néhány éve szemináriumi témának választotta Juhász Ferenc költészetét. Milyen érdekes, én is nagyon érdekesnek tartom ezt a mumifikált költészetet, gondoltam — és elkönyveltem, hogy Spiró szokás szerint már megint ár ellen evickél, vagy ami még valószínűbb: szeretne végre eljutni a nulla számú érdeklődő hallgatóig, hogy végre teljesen megalapozottan moroghasson a világ ellen. — További fejleményekről nem értesültem aztán. Viszont néha önként le-levettem a polcról a Juhász-gyűjteményes első nagy kötetét (ez van meg nekünk), és jól elvoltam vele, főleg az iszonyat-verses-halálmesékkel. CT-dömpinges, elpatkolásvíziós periódusomban is főleg Juhász Ferenccel mulattam. A kötet ott volt velem a kórházban, A halottak élén társaságában. (Sajnos hiába, még mindig itt vagyok.)
Előzőleg volt Juhásszal két futó találkozásom. Mindkettő Fürjes Péter költő-barátom halálához kapcsolódik. Fürjes (talán nem is személyesen, csak közvetítőkön keresztül) felkérte Juhászt: készülő verseskötetéhez írjon bevezetőt. Juhász Ferenc elvállalta, meg is írta a szöveget. Fürjes közben meghalt (rák), és Juhász eljött a temetésére. Éva, az özvegy is alig akart hinni a szemének. Eljött, egy nagyjából ismeretlen embernek megadni a végtisztességet! Miért is? — Ott, a temetésen (akkor láttam először szóróparcellás temetést, gyönyörű volt, tomboló nap, dübörgő zene, szivárvány, azonal elhatároztam, hogy szeretteimet én is megajándékozom majd egy ilyesmivel) Juhász Ferenc kifejezetten kitüntetett engem a figyelmével, megtetszettem neki, ami fenemód zavart: a nagy embereknek én elsősorban a távollétüket kívánom. De amúgy meg nekem is tetszett az apró, rozzant öregember, valami nagy-nagy erőt éreztem benne, valamit, ami ismerős volt nekem valahonnan, de már megnevezni sem tudtam. Szégyenkeztem és ettől dühöngtem. — Másodjára pár hónappal később az Írók boltjában találkoztunk, az említett kötet nyilvános, poszthumusz bemutatóján. Ott ültünk, Juhász háttal a kirakatnak, én az első sorban, egymással szemben, várakoztunk, és nagyjából negyed órán keresztül ketten voltunk ott, nem mondhatnám, hogy Fürjes Péter költő-barátom Kvarckép című kötete össztársadalmi érdeklődést váltott volna ki. (Nem is jó, sajnos.) Hát ott beszélgetni kezdtünk, én inkább kínomban válaszolgattam. Semmi tanulság, nem is tudom, miért mondtam ezt el, azt sem tudom, minek írom egyáltalán ezt az egészet, nincs semmi értelme. De folytatom. Idemásolom esetleg a hátlapon olvasható Juhász-szöveget: pontos mondatok egyébként, tartalmi szempontból telibe találnak, esztétikai véleményt pedig nem formálnak egyáltalán.
„Ez a verseskönyv szomorú, buja, kopár, vágy-patakokban reménytelen, izgatott, hiány-fehér, társak izzadság-recés ujjlenyomatait, az égő idő megdermedt viaszcsöpp-pecsétfoltjait kereső a lét dolgain, tárgyain, jelenésein, a kiszolgáltatottságon és a szerelmeken.
Ha néha szó-törésekkel, verssor-végen hagyott magány-betűkkel játszik is, ez az önvillódzás olyan, mint egy hetyke cinkos bajuszpödrés, aminek jelentése: Nem baj (a baj), mégis kibírom! Akkor is kibírom.
A fogalmak, amikből verssé-látása (látomása) megszövődik, szinte mai proletár-kárpittá, a zománchéja kitört lavór, a repedt vagy foltos vödör, a testizzadtság, az ajakcimpák halszaga, a lehelet halbőr-illata, a vízszemű bányaló, a sivárbérház kolostor, a nő-test, asszony-test kutyatej-izzadmánya, a nő-nevek, barát-nevek, a gyűrt vásznak, lepedők, hasztalan lobogók, nyolcdioptriás magány, a vaksi árny-félelem, a költő-képekben fohász mind arra utalnak, hogy Fürjes Péterben jelenidőnk szegénység-áldozata van jelen. Az az egyetemes elszomorodás, ami jobb-lét-hiány űrében tenyésztődik.
És illata, mint egy tömegsír éjszakája.”
2. Nem csoda, hogy elhitte: én is faluról jövök, én is mélyszegénységből, ha nem is akkorából, mint ő: én magam is elhittem valamennyire, a hatvanas években feltétlenül. Kisgyerek voltam, és elhittem, és lelkes voltam: ne folytatódjon ez tovább, ez a sok apró megaláztatás, ami volt. Fényes jövőt szántam sokdioptriás, félvak nagyapámnak, gyári munkás, együgyű apámnak, éles eszű anyámnak. És hogy nekem ne kelljen falun maradni majd. (Ez, ez az egy, ez sikerült is.)
3. Nincs vitám a leírással. A Templom Bulgáriában-t nem látom olyan verhetetlen alkotásnak, de a társait igen. A Dózsa-eposz pedig (Tékozló ország) valóban remekmű. Ma már olvashatatlan, de remekmű. (Olvashatatlan? Csak nem bírjuk elolvasni.)
4. Pontos. Juhász született lírikus, méghozzá olyan, aki befutotta a pályáját. Ez a pálya nagyjából a 60-as évek végével le is zárult, onnantól nem maradt Juhásznak igazi dolga költőileg, tele is vannak onnantól a versei ismétlésekel, egyre több az üres szövege. Azt hiszem. Viszont még mindig él, és negyven éve szeretné fokozni a fokozhatatlant. Nem megy, nem mehet. A Juhász-életmű legnagyobb része eleve halva születik. Nem baj. Csak a remekművek számítanak, ez biztos, hogy így van.
5. József Attila sírja, ez a pontos cím. Iszonyatos vers. Az Ady-sirató pedig káprázatos. Íme, itt van, olvassatok Juhászt:
Ady Endre utolsó fényképe
Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?
Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.
Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.
6. Szerintem is így van.
7. Nem tudom megítélni.
8. Biztos, hogy így volt. És biztos, hogy ennyi az egész. Adott egy rendkívüli tehetségű költő, aki tele van hitekkel, vágyakkal, tervekkel, és azokat sorra levagdalják róla. Ő pedig tudomásul veszi és túléli mindezeket. Semmi terv, semmi filozófus-okosság. Ember. Valahogy úgy, ahogy az első felesége haláláról is beszámolt:
„A skizoidásnak vannak jelei. Ha Erzsike, a feleségem ünnepélyes arccal úgy mutatkozott be nekem, hogy Juhász Ferencné vagyok… vagy ha megérkezett taxival, kezében hatalmas bőrönddel, amit hitelbe vett a nevemre, és a hatalmas bőröndbe vásárolt egy kisebbet, abba egy még kisebbet, abba pedig egy ridikült, és egy kisebbet, a kisebb-kisebb ridikülbe pedig bukszát… aztán vett még hatvan méter ágyvásznat is hitelbe, a nevemre, miközben egyetlen fillérünk sem volt… Köszönöm szépen, álljunk meg a beszélgetéssel… A feleségem az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és gyönyörű könyvet írt Bródy Sándorról. Okos volt, picike, barna, és a huszonnégy évnyi házasságból vagy húszat a Lipóton töltött. Hol ki, hol be. Az elmebetegek nagyon tudnak disszimulálni. Megjátsszák, hogy semmi bajuk. A főorvos üzen, gyere, vidd haza Erzsikét, én meg azt mondom, ne, ne, ne higgy neki, várj. Fél óra múlva a feleségem a sarokban már hatvan kígyót látott, és következett az elektrosokk… Mondjam még? Mikor a feleségem fölakasztotta magát, a szoba berendezését cakum-pakum odaajándékoztam az unokaöcsémnek, aztán szóltam a sógoromnak, aki asztalos volt, gyári munkás, hogy mérje föl és rendezze be újra, mert hogy én itt fogok tovább élni.”
9.-10. Spiró értelmezése a következőkből áll: Az elmúlt ötven évben megbuktak a következő létértelmek, léttartalmak, értelmezési keretek, utópiák, ki-ki nevezze, ahogy tetszik:
-A kommunizmus utópiája (az erőszakmentes, egyenlőségen alapuló társadalom rettenetes-szép utópiája);
-Magyarország (reform-Magyarország, kert-Magyarország, élhető Magyarország stb) víziója. Eladtuk, elfelejtettük, elbutultunk.
-Az utolsó értelmes-mély filozófia, létértelmezés. (Esetünkben az egzisztencializmus.) Maradtak helyette a konzum-idiotizmusok.
Mindezekben Spirónak igaza van. Juhásznak élete folyamán volt mit elsiratnia. Nekünk már nem nagyon van. Mára már nem maradt semmi.
Mi a francot akarunk hát? Én például, aki nem három perce gondolom hasonlóan mindezeket, mi a francnak örvendjek még? Miféle világmegváltásokat eszeljek még ki? Miféle munkaközösségeket, Versdallamokat, Heptameronokat? Miféle Idióták Köztársaságát?
11. Nem keresett új hiteket. Én, én viszont gyáva vagyok, és dühöngéseim is mutatják, hogy keresek bizony, még most is. Csak hát nem találok.
12. Nincs tragikum. Vigyorogjunk.
13. Adynak szerintem legalább 100 jó verse van. (Nem mintha nem lenne mindegy.)
14. Juhásznak szerintem is van negyven.
15. Még ennél jobb névadásai is vannak.
16. Meg kell tanulni ezt a négy sort. Nem lesz nehéz. És újrakezdeni ezt az egész gondolatmenetet. Mert valahol baj van vele. Az nem lehet, hogy ez mind így legyen. Nem lehet.
Spiró György
Juhász Ferenc köszöntése
1. Hölgyeim és uraim, születésem véletlene megóvott attól, hogy eszmélkedésem idején, a hatvanas évek közepe táján megkísértsenek a kommunizmus szépen hangzó jelszavai, amelyekben akkoriban épeszű ember már nem hihetett. Elfogulatlanul mondhatom tehát, hogy óriási történet a kommunizmusé, az egyik legnagyobb, amit az emberiség létrehozott, mert a velejéig rettenetes; ezt a történetet pedig a lírában a legmélyebben Juhász Ferenc élte meg.
2. Nem lehet csodálni, hogy a háború után a szegény sorból való fiatalember elhitte, amit hirdettek, hogy ugyanis megvalósul az egyenlőségen alapuló, kizsákmányolás nélküli társadalom. Őszinte lelkesedését a rendszer korán észrevette, és szinte annál is korábban honorálta. Olyan útra lépett és olyan útra terelték, amelyen együtt menetelhetett volna azokkal, akik 56 felé közeledve lassan vagy gyorsan köpönyeget váltottak, túlbuzgó sztálinistákból reformerek lettek, hogy aztán a megtorlást sunyítva és úgymond a magánlírába fordulva éljék túl, az ideológiai lihegés új menetét a még ifjabbakra hagyva. Juhász Ferenc azonban őszintén és mélyen hitt, és nem hallgathatott, amikor látta, hogy a gyönyörű jelszavak tűrhetetlen elnyomássá válnak a gyakorlatban.
3. Ő volt az első, aki nyilvánosan jajveszékelni kezdett (és akinek a nyilvánosság meg is adatott); csoda, hogy a kiábrándulás és a kétségbeesés páratanul erős verseit közölték. Annyira dédelgetett kedvenc volt addig, hogy talán nem hittek a szemüknek, vagy egy ideig tőle még ezt is elnézték, vagy futottak a pénzük után. Ő pedig visszamenőleg is makulátlanná tette a költészetét azzal, hogy megírta a Templom Bulgáriában című, ma is velőtrázó költeményt és a többi remekművet, megírta Dózsa-eposzát és feledhetetlen könyörgéseit. Elindult a maga útján szellemileg és költőileg, és két-három év leforgása alatt a szép eszmék - az illúziók - vesztét kozmikusan sirató lírikus lett, a magyar irodalom legnagyobb siratója és egyik legnagyobb újítója, aki a méltóságot az immár egyetlen szabad emberi megnyilvánulásban, a gyászban találta meg.
4. Jó költő sok van, de a született lírikus olyan ritka, hogy egy évszázadban egy nemzetben három-négy, ha terem, és akkor sem biztos, hogy be tudja futni a pályáját. A született lírikust a többi embertől az különbözteti meg, hogy magát az egész teremtéssel egyenrangúnak, sőt ennél is többnek érzékeli, a világ minden szépségét és borzalmát magában érzi összpontosulni, a külvilág ellentmondásai mintha saját lelkéből sarjadnának, és egyedül ő szenvedné meg őket. Valóban megszenvedi, a saját kétségbeesését kivetíti, közszereplőként zokog és átkozódik, és ha a közönség pillanatnyi állapotával az övé egybeesik, lelki és szellemi földrengést okoz.
5. A magyar irodalom legnagyobb káromkodása a József Attila sírjánál című dermesztő remekmű, és a legkétségbeesettebb siratóének az Ady Endre utolsó fényképe. A kommunista ideában való mélységes csalódás után a totális vereségben nem maradt más hátra, mint a legnagyobb, legszebb lelkű magyarok utólagos elsiratása. Vége az országnak, vége a világutópiának, és mintha még a kozmosznak is vége lenne, amely szebbet nem volt képes létrehozni, mint az elgyászoltak. Nincs erősebb hatás, mint amilyet Juhász Ferenc siratói értek el annak idején, és újraolvasva ezeket a verseket, úgy látom: az őserő változatlanul ott szunnyad bennük, csak épelméjű és ép lelkű befogadó kell, hogy a hatásukat kifejtsék.
6. Ehhez persze alkatilag is sirató lírikusnak kell születni. Még hisz - vagy nagyon akar hinni - a fiatal Juhász abban, hogy a történelem legemberségesebb korszakában és rendszerében él, amikor hosszú költeményben siratja el fiatalon meghalt apját. Nem ideológiai kötelező mutatvány az apját tönkre tévő kapitalizmus gyűlölete; ez a rendszer alakul a József Attila sírjánál konkrét látomásában a förtelmes síremlékek sorává. A hatvanas években elévültnek látszó gyűlölet 2008-ban időszerűbb, mint valaha: a puccos síremlékek szobrai megelevenedtek, életerős kriptaszökevényekként járkálnak közöttünk, és szívják a vérünket.
7. A kommunizmusból való kiábrándulás másokat is megrendítő művek írására késztetett; amit Juhász Ferenc megélt, azt Európában sok nagy alkotó megélte, elsőként talán Miroslav Krleľa, aki már a harmincas években megírta Petrica Kerempuh balladái című hosszú költeményét, amely Juhász későbbi szemléletével rokon (Juhász nem ismerhette, a tájnyelvi eredetit magyarra nem is lehet lefordítani). Számomra Juhász mégis világelső ebben a műfajban: nála mélyebben és megrendítőbben a hitek vesztét senki sem gyászolta el.
8. Húsz év alatt végigjárta a hit és a kiábrándulás, a remény és a kétségbeesés valamennyi stációját. Nem volt ebben semmi programszerű, megélte, a végén pedig elsiratta, ami siratni való maradt egyáltalán.
9. A hatvanas évek vége felé történt valami. Nem csak a kommunizmus ígérete halt el nemzedékekre, megszűnt Magyarország ideája is, amit a XIX. század második harmadában dolgoztak ki a magyar reformnemzedékek. A rendszer viszonylagos enyhülése magával hozta a kommunista és ötvenhatos illúziók letűnését, a tragikum halálát, mintha a lakosságnak elege lett volna mindabból, ami addig az eszmei Magyarországot a legjobbakban éltette. Minden illúzió eltörött, minden nemes szándék darabokban hevert és önmaga ellentétébe fordult. Az irodalomban az irónia és a neorokokó giccs - egymással összefogva - leváltotta a tragikumot.
10. Valami történt a világban is, amit a médium megérzett. Nem csak a kommunizmus ideája ért véget, ekkor merült ki az utolsó komolyan vehető filozófiai áramlat, az egzisztencializmus is; rövidlátó, partikuláris elméletek születtek, a gyáva eszmetöredékekkel önigazolást kereső világ belesüppedt a gyilkos és öngyilkos vegetációba.
11. Juhász nem keresett másik hitet, mint annyian. Nem "tért meg", noha sejthető - ő is belátta -, hogy a kommunizmusban való hit a kereszténység egyik leágazása. Egyik volt barátjához írt versének végén (Elkésett üzenet) hatalmas terhet ró a lírára:
"Vétkeinket te sohasem akartad,
de van-e szavad, amely újulást hoz?
Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat
és hazát teremt, vagy világot átkoz?"
12. Hazát ő sem tudott teremteni, a haza feladta a harcot, rohanvást kiegyezett, és önként elbutult. A lírikus a világot el tudta átkozni egyszer, kétszer, sokszor, meg is érdemelte a világ, de valamikor az átok hitele is szétfoszlik. Juhász nem engedett a tragikumból, de közben a tragikum - egy vagy két nemzedék életének idejére - elmúlt. Úgy képzelem, kényszeredetten viselte, hogy bekebelezi a hivatalosság. Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit. Holott csak a remekművek számítanak.
13. József Attila írja az Adyt támadó Kosztolányival szemben "...a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás". Hozzáteszi még, hogy elég, ha Adynak harminc-negyven jó verse van.
14. Számolni kezdtem Juhász Ferenc nagy verseit, negyvennél abbahagytam.
15. Azt is mondja József Attila: "...Egy "a maga nemében" tökéletes versnél ...előbbre való az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot." Juhász siratóihoz hasonlókat nem írt senki. És még egyszer József Attila: "A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs." Varázslatosan adott nevet Juhász Ferenc azoknak, akiket elgyászolt, a "halottak királyainak". Csak az ő lelkéből pattanhatott elő Adyról, hogy "kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár". Csak ő látta Bartókot így: "Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében (...) Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában..."
16. Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk. Hadd idézzek végül négy sort egyik hosszabb verséből, mert egyre gyakrabban ötlenek fel bennem:
"Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen."
(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a 2008. szeptember 11-én rendezett ünnepi esten.)
MEGJEGYZÉSEK
1 Spiró laudációja (nagyjából: ünnepi köszöntője) a szokástól eltérően nem személyes jópofizással, hanem nagyszabású elvi állítással indul. Én nem is tudom, személyesen ismerik-e ők egymást. Spiró az ilyen bratyizásokkal nem szokott foglalkozni. Azt viszont Rózsa Peti barátomtól tudom, hogy néhány éve szemináriumi témának választotta Juhász Ferenc költészetét. Milyen érdekes, én is nagyon érdekesnek tartom ezt a mumifikált költészetet, gondoltam — és elkönyveltem, hogy Spiró szokás szerint már megint ár ellen evickél, vagy ami még valószínűbb: szeretne végre eljutni a nulla számú érdeklődő hallgatóig, hogy végre teljesen megalapozottan moroghasson a világ ellen. — További fejleményekről nem értesültem aztán. Viszont néha önként le-levettem a polcról a Juhász-gyűjteményes első nagy kötetét (ez van meg nekünk), és jól elvoltam vele, főleg az iszonyat-verses-halálmesékkel. CT-dömpinges, elpatkolásvíziós periódusomban is főleg Juhász Ferenccel mulattam. A kötet ott volt velem a kórházban, A halottak élén társaságában. (Sajnos hiába, még mindig itt vagyok.)
Előzőleg volt Juhásszal két futó találkozásom. Mindkettő Fürjes Péter költő-barátom halálához kapcsolódik. Fürjes (talán nem is személyesen, csak közvetítőkön keresztül) felkérte Juhászt: készülő verseskötetéhez írjon bevezetőt. Juhász Ferenc elvállalta, meg is írta a szöveget. Fürjes közben meghalt (rák), és Juhász eljött a temetésére. Éva, az özvegy is alig akart hinni a szemének. Eljött, egy nagyjából ismeretlen embernek megadni a végtisztességet! Miért is? — Ott, a temetésen (akkor láttam először szóróparcellás temetést, gyönyörű volt, tomboló nap, dübörgő zene, szivárvány, azonal elhatároztam, hogy szeretteimet én is megajándékozom majd egy ilyesmivel) Juhász Ferenc kifejezetten kitüntetett engem a figyelmével, megtetszettem neki, ami fenemód zavart: a nagy embereknek én elsősorban a távollétüket kívánom. De amúgy meg nekem is tetszett az apró, rozzant öregember, valami nagy-nagy erőt éreztem benne, valamit, ami ismerős volt nekem valahonnan, de már megnevezni sem tudtam. Szégyenkeztem és ettől dühöngtem. — Másodjára pár hónappal később az Írók boltjában találkoztunk, az említett kötet nyilvános, poszthumusz bemutatóján. Ott ültünk, Juhász háttal a kirakatnak, én az első sorban, egymással szemben, várakoztunk, és nagyjából negyed órán keresztül ketten voltunk ott, nem mondhatnám, hogy Fürjes Péter költő-barátom Kvarckép című kötete össztársadalmi érdeklődést váltott volna ki. (Nem is jó, sajnos.) Hát ott beszélgetni kezdtünk, én inkább kínomban válaszolgattam. Semmi tanulság, nem is tudom, miért mondtam ezt el, azt sem tudom, minek írom egyáltalán ezt az egészet, nincs semmi értelme. De folytatom. Idemásolom esetleg a hátlapon olvasható Juhász-szöveget: pontos mondatok egyébként, tartalmi szempontból telibe találnak, esztétikai véleményt pedig nem formálnak egyáltalán.
„Ez a verseskönyv szomorú, buja, kopár, vágy-patakokban reménytelen, izgatott, hiány-fehér, társak izzadság-recés ujjlenyomatait, az égő idő megdermedt viaszcsöpp-pecsétfoltjait kereső a lét dolgain, tárgyain, jelenésein, a kiszolgáltatottságon és a szerelmeken.
Ha néha szó-törésekkel, verssor-végen hagyott magány-betűkkel játszik is, ez az önvillódzás olyan, mint egy hetyke cinkos bajuszpödrés, aminek jelentése: Nem baj (a baj), mégis kibírom! Akkor is kibírom.
A fogalmak, amikből verssé-látása (látomása) megszövődik, szinte mai proletár-kárpittá, a zománchéja kitört lavór, a repedt vagy foltos vödör, a testizzadtság, az ajakcimpák halszaga, a lehelet halbőr-illata, a vízszemű bányaló, a sivárbérház kolostor, a nő-test, asszony-test kutyatej-izzadmánya, a nő-nevek, barát-nevek, a gyűrt vásznak, lepedők, hasztalan lobogók, nyolcdioptriás magány, a vaksi árny-félelem, a költő-képekben fohász mind arra utalnak, hogy Fürjes Péterben jelenidőnk szegénység-áldozata van jelen. Az az egyetemes elszomorodás, ami jobb-lét-hiány űrében tenyésztődik.
És illata, mint egy tömegsír éjszakája.”
2. Nem csoda, hogy elhitte: én is faluról jövök, én is mélyszegénységből, ha nem is akkorából, mint ő: én magam is elhittem valamennyire, a hatvanas években feltétlenül. Kisgyerek voltam, és elhittem, és lelkes voltam: ne folytatódjon ez tovább, ez a sok apró megaláztatás, ami volt. Fényes jövőt szántam sokdioptriás, félvak nagyapámnak, gyári munkás, együgyű apámnak, éles eszű anyámnak. És hogy nekem ne kelljen falun maradni majd. (Ez, ez az egy, ez sikerült is.)
3. Nincs vitám a leírással. A Templom Bulgáriában-t nem látom olyan verhetetlen alkotásnak, de a társait igen. A Dózsa-eposz pedig (Tékozló ország) valóban remekmű. Ma már olvashatatlan, de remekmű. (Olvashatatlan? Csak nem bírjuk elolvasni.)
4. Pontos. Juhász született lírikus, méghozzá olyan, aki befutotta a pályáját. Ez a pálya nagyjából a 60-as évek végével le is zárult, onnantól nem maradt Juhásznak igazi dolga költőileg, tele is vannak onnantól a versei ismétlésekel, egyre több az üres szövege. Azt hiszem. Viszont még mindig él, és negyven éve szeretné fokozni a fokozhatatlant. Nem megy, nem mehet. A Juhász-életmű legnagyobb része eleve halva születik. Nem baj. Csak a remekművek számítanak, ez biztos, hogy így van.
5. József Attila sírja, ez a pontos cím. Iszonyatos vers. Az Ady-sirató pedig káprázatos. Íme, itt van, olvassatok Juhászt:
Ady Endre utolsó fényképe
Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?
Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.
Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.
6. Szerintem is így van.
7. Nem tudom megítélni.
8. Biztos, hogy így volt. És biztos, hogy ennyi az egész. Adott egy rendkívüli tehetségű költő, aki tele van hitekkel, vágyakkal, tervekkel, és azokat sorra levagdalják róla. Ő pedig tudomásul veszi és túléli mindezeket. Semmi terv, semmi filozófus-okosság. Ember. Valahogy úgy, ahogy az első felesége haláláról is beszámolt:
„A skizoidásnak vannak jelei. Ha Erzsike, a feleségem ünnepélyes arccal úgy mutatkozott be nekem, hogy Juhász Ferencné vagyok… vagy ha megérkezett taxival, kezében hatalmas bőrönddel, amit hitelbe vett a nevemre, és a hatalmas bőröndbe vásárolt egy kisebbet, abba egy még kisebbet, abba pedig egy ridikült, és egy kisebbet, a kisebb-kisebb ridikülbe pedig bukszát… aztán vett még hatvan méter ágyvásznat is hitelbe, a nevemre, miközben egyetlen fillérünk sem volt… Köszönöm szépen, álljunk meg a beszélgetéssel… A feleségem az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és gyönyörű könyvet írt Bródy Sándorról. Okos volt, picike, barna, és a huszonnégy évnyi házasságból vagy húszat a Lipóton töltött. Hol ki, hol be. Az elmebetegek nagyon tudnak disszimulálni. Megjátsszák, hogy semmi bajuk. A főorvos üzen, gyere, vidd haza Erzsikét, én meg azt mondom, ne, ne, ne higgy neki, várj. Fél óra múlva a feleségem a sarokban már hatvan kígyót látott, és következett az elektrosokk… Mondjam még? Mikor a feleségem fölakasztotta magát, a szoba berendezését cakum-pakum odaajándékoztam az unokaöcsémnek, aztán szóltam a sógoromnak, aki asztalos volt, gyári munkás, hogy mérje föl és rendezze be újra, mert hogy én itt fogok tovább élni.”
9.-10. Spiró értelmezése a következőkből áll: Az elmúlt ötven évben megbuktak a következő létértelmek, léttartalmak, értelmezési keretek, utópiák, ki-ki nevezze, ahogy tetszik:
-A kommunizmus utópiája (az erőszakmentes, egyenlőségen alapuló társadalom rettenetes-szép utópiája);
-Magyarország (reform-Magyarország, kert-Magyarország, élhető Magyarország stb) víziója. Eladtuk, elfelejtettük, elbutultunk.
-Az utolsó értelmes-mély filozófia, létértelmezés. (Esetünkben az egzisztencializmus.) Maradtak helyette a konzum-idiotizmusok.
Mindezekben Spirónak igaza van. Juhásznak élete folyamán volt mit elsiratnia. Nekünk már nem nagyon van. Mára már nem maradt semmi.
Mi a francot akarunk hát? Én például, aki nem három perce gondolom hasonlóan mindezeket, mi a francnak örvendjek még? Miféle világmegváltásokat eszeljek még ki? Miféle munkaközösségeket, Versdallamokat, Heptameronokat? Miféle Idióták Köztársaságát?
11. Nem keresett új hiteket. Én, én viszont gyáva vagyok, és dühöngéseim is mutatják, hogy keresek bizony, még most is. Csak hát nem találok.
12. Nincs tragikum. Vigyorogjunk.
13. Adynak szerintem legalább 100 jó verse van. (Nem mintha nem lenne mindegy.)
14. Juhásznak szerintem is van negyven.
15. Még ennél jobb névadásai is vannak.
16. Meg kell tanulni ezt a négy sort. Nem lesz nehéz. És újrakezdeni ezt az egész gondolatmenetet. Mert valahol baj van vele. Az nem lehet, hogy ez mind így legyen. Nem lehet.
7 megjegyzés:
1.Nagyon szép az a négy sor, szerintem--- talán azzal nem vagy benne rendben, hogy olyan maximalista, semmi teret nem enged az emberi tényezőnek. Én szeretem az emberekben, hogy bár már sok telet éltünk meg, minden egyes alkalommal újra mindennek a végét látjuk, és kétségbe esünk, és elhitetlenedünk. Azt hiszem kicsit haragszom azokra, akik ekkor nem esnek kétségbe, úgy, ahogy az ember nagyon gazdagokra, vagy a nagyon szépekre haragszik.
2.Ami a szocializmust illeti, képzeld, megtaláltam rá egy majdnem tökéletes metaforát, úgy, hogy egyáltalán nem kellett gondolkodnom, egyszercsak szembejött.
Vácott, egy kőből faragott közepesen csúnya kút volt. Rá volt vésve, hogy "AZ ÉLET VIZE". De közvetlenül a csap fölé pedig az: "nem ivóvíz"
3.Nagyon jól venném, és szerintem senki sem bánná, ha csak Te nem, ha kicsit többet írnál majd arról a hatvanas évekről- a dioptriás nagypapáról, az apukáról, és főleg az anyukáról, és a vidékről. És a feljövésről. És a felnövésről.
Amit az élet vizéről írtál, az fontosabb mindennél, amit itt most összekontárkodtam. Gyönyörű.
Nem hiszem, hogy mesélek majd. De ki tudja.
Tök jó szöveg mind a kettő. És valóban nem lehet, hogy mindez így legyen. Sőt. Erről majd mondok valamit - pár hónap múlva.
Woland
bosszant most
engem spiró, ezért muszáj kommentálnom. pontosabb szövegeket szoktam meg tőle.
1. pechem van, engem pont 68-ban kísértettek meg a kommunizmus jelszavai. és ráadásul azt hittem, épeszű vagyok.
2. nagyon zavar itt valami. aki sztálinistából reformer lesz, az köpönyeget forgat? a megtorlást sunyítva, a magánlírába fordulva élték át? úgymond?? és ráadásul juhász őszintén és mélyen hitt?
3. visszamenőleg is makulátlanná tette a költészetét a velőtrázó verssel és remekművekkel és feledhetetlen könyörgésekkel? azért ez fáj nekem. és mik azok a szép eszmék, illúziók, amiket kozmikusan sirat? a kommunista eszmék? kösz, inkább ne.
4. a született lirikus az egész teremtéssel egyenrangúnak, sőt többnek érzékeli magát stb., stb.... biztos, hogy ezt spiró írta? elképesztő butaságok. lelki és szellemi földrengés: jó.
5. sokallom a siratást. én is voltam komenista, de valahogy eszembe se jut siratni. meg hát voltak néhányan, akik nem ették meg a maszlagot.
6. alkatilag sirató lirikus: ez jó. a puccos síremlékek szobrai megelevenedtek, életerős kriptaszökevényekként járkálnak közöttünk, és szívják a vérünket: nagyon jó.
7. sztem nem a kommunizmusból való kiábrándulás a megrendítő, hanem a kommunizmus. gondolom, a gulágon is inkább így látták.
9. megszűnt magyarország ideája. szegény.
10. kimerült az egzisztencializmus is. borzasztó. szegény. most mi lesz?
11. juhász nem keresett más hitet: ciki.
12. elképesztő megjegyzések. nem a demokrata c. lapból ollózta ki ezeket spiró?
16. a sorok kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülébe, és minduntalan előbukkannak: ez jó.
összefoglaljam? nem éri meg. inkább újraolvasom a fogságot.
egyébként sztem juhász jobb költő lehet annál(csak kicsit ismerem), mint ami spiró laudációjából (és a fülünkből) előbukkan.
lala
Nagyon szigorú vélekedések. Szerintem azért túldimenzionálod. És nem is hiheted, hogy Spiró ennyire elbutult és eldemokratásodott volna, mint az neked tűnik: annál azért jobban ismerjük őt ennél.
Mit csinálhatna egy rövid köszöntőben, ahol lényeges dolgokat próbál azért mondani? Az első bekezdésben megpróbálja pl. jelezni viszonyát a kommunizmushoz. Te meg végig ostoba kommunista dumának, kommunizmussiratásnak érzed a szövegét, pedig nem az. Csak nem veszed a jelzést valamiért.
Az a rész izgalmas, ahol írod, hogy a kommunizmus borzalmasabb volt, mint a kommunizmus bukása. Hát persze. De a kommunista eszmék bukása nem a kommunizmus vonatkozásában a legelkeserítőbb. Nagyon sok mindennek a lehetetlenségét mutatta az, olyanokét, amik nélkül te is, én is fuldoklunk. Meg még mennyien. Hogy lehetetlenek a közösségek, pl. Nem hiszem, hogy Rákosi pajtást siratnánk. Szerintem Spiró se. Szerintem Juhász se siratta Rákosit, nem őt siratta, az biztos. Rákosi őt személy szerint börtönnel fenyegette, őt is, meg az elmebeteg feleségét is. De egy világállapot lehetetlensége azért csak elgondolkodtató, nem?
Mindannyian szeretjük a Tanút, de szerintem a Fényes szelek meg a Szegénylegények többet, gazdagabbat mondanak erről a korról. Pedig a Tanú röhög, ezek meg siratnak. Mit is, miféle nosztalgiákat?
Esti könyörgés a költő előadásában.
Kedves Barna!
Most olvastam bejegyzésed, nem is tudom, hogyan bukkantam rá az internet rengetegében. Mindenesetre nem írásod lényegi részéhez kapcsolódnék, csak pár részinformációval járulnék hozzá a passzushoz.
Fürjes Péter elég jól – ha nem tévedek, nagyjából a ’75 –ös „Add tovább!” antológia idejéből - ismerte JF -et, aki a kérésére írta a hátszöveget az „Arc hátraarc” –hoz. A temetésen JF megjelenése pedig azért volt megdöbbentő, mert – bár kapott meghívót – senki sem gondolta volna, hogy betegen, tüdőgyulladásából való gyógyulgatása elején-közben el tud jönni.
A kötettel kapcsolatban, kérlek, legyél egy kicsit elnézőbb. Apa biztos nem így rakta volna össze, talán a megjelentetett versek fele került volna csak bele, egy másik része átírva, a meg nem írtakról nem is beszélve. Mi határoztunk úgy SL –val (akire még apa bízta a kötet elkészítését), hogy minden vers kerüljön bele, ami akkoriban fellelhető volt – a rosszabbak is, és ugyanúgy JF újbóli megkeresése is a mi ötletünk volt, még a kötet címe is.
Talán valamikor létrejön egy gyűjteményes kötet, amelyben a legjobb versek szerepelhetnek majd. Azóta egy-két régi-új is előkerült. De ez mindenképp egy távoli jövő zenéje.
Üdv,
Ambrus
Megjegyzés küldése