A világ peremén

Tegnap délután az Örsön jártam. Az aluljárón nagy embertömeg hömpölygött végig. Ahogy leértem, hangokat hallottam: valaki beszélt egy mikrofonba. Hogy mit, azt nem értettem, messziről meg csak annyi látszott, hogy az alagutak kereszteződésénél egy stand van. Először azt hittem, valami hittérítő duma, de közel érve már láttam, hogy itt másról lesz szó. Egy negyven év körüli férfi szónokolt az elhaladó tömegnek, tőle néhány méterre pedig egy öregember állt és hátratett kézzel, szúrós szemmel fürkészte az arcokat, mindhiába. Mikor közel értem, a következő mondattöredéket hallottam: „(…) akinek elege van a mai bűnös magyar államigazgatásból, az jöjjön, írja alá!” –valószínűleg valami petíciót. Lassítottam, hogy jobban megfigyelhessem a történéseket. A standjuk melletti tábláról a következő felirat ugrott a képembe: Együtt a magyar rendszerváltásért (nem szó szerint ez volt rajta). Mindent megértettem. Ezek az emberek itt egy új kor hajnalát hirdetik, és persze a mostani bukását, szorosan egymást követően. Azalatt az idő alatt, amíg elhaladtam, senki se lassított, senki se nézett rájuk egy pillanatnál tovább rajtam kívül. Nem szerettem volna, ha jobb híján nekem kezd el beszélni, úgyhogy leléptem.
Az IKEA előtti parkban végül megtaláltam a célközönséget. Néhány tucat velem egyidős kopasz meg rokker gyerek ült a fák alatt (mindenki kinn ült, mert az IKEÁban bombariadó volt), ráérősen itták a sörüket. Ritkán látni ennyi szép embert egyszerre, gondoltam (függetlenül a stílusuktól — én is bakancsban voltam). Ahogy ott ültem a füvön (volt osztálytársakkal találkoztam), eszembe jutott, hogy ott lenn valószínűleg a fél kezüket odaadnák néhány ilyen derék ifjú aláírásáért. Elkezdtem mosolyogni magamban, hogy szegény rendszerváltók hogy elkerülték egymást, de most utólag van egy sejtésem, hogy mégse így történt; gyakran ugyanis csapatostul felkerekedtek az aluljáró irányába, mindig mások, majdhogynem mindannyian, úgyhogy nem valószínű, hogy tényleg elmaradt a nagy találkozás.
Kb. ¾ óra múlva ismét összefutottam az igehirdetővel, aki, talán az emberek közönyének okán (már a bácsi is eltűnt mellőle) hangnemet váltott (amennyire ezt futó benyomásaim alapján meg tudom ítélni). Haragosan a következőket mondta: „Akit nem érdekel Magyarország sorsa, aki nem akarja megvédeni hazáját, az nyugodtan elmehet ebből az országból”. Először azt hittem, hogy idézetet mond, de miután felfogtam üzenetének valódi lényegét, elgondolkodtam, hogy vajon az én generációmból, akik mind az amerikai akciófilmekből tanultuk meg a világot, vajon kinek lenne több oka nálam, hogy megvédje az országát, és ha lenne, mi lenne az. Sajnos hamar a felszínre jutottam és elfelejtettem az egészet, úgyhogy a válasz az olvasóra vár.

***

Még ugyanezen történések leforgása alatt a hittérítés is megtörtént. Mikor az IKEA felé mentem, a lépcsőfeljárónál egy öreg nő szórólapokat osztogatott, és, ahogy általában, mindenki nagy ívben kerülte. Eszembe jutott erről, hányszor hallottam már, hogy milyen rossz, ha az embert utálják, netalántán le se szarják, amint szórólapokat látnak a kezében (akiktől ezt hallottam, azok jómaguk is végigjárták ezt a nehéz utat).
Gondoltam, rendes leszek, és ha ad egyet, elveszem. De valami véletlen folytán nem vett észre, én meg már szinte megálltam előtte, csak hogy örömöt okozhassak neki. Mikor végül meglátott, félénken megkérdezte, hogy elfogadok-e egyet, ha ad. Mondtam, hogy miért is ne, erre hálás arccal a kezembe nyomott egy kék papírt. Miközben mentem tovább, megnéztem, mit is szereztem. Az első, amit olvastam rajta, az a ’Jézus Krisztus’ volt. Itt már épp kezdtem összegyűrni, de közben továbbolvastam, és hirtelen rájöttem, micsoda kincs is került a kezembe.
A hirdetésben nem volt semmi különös, meghívást kaptam egy rendezvényre, ahol a vakok láthatnak, a süketek hallhatnak, stb. Amit azonban ezután találtam, az túltett mindenen, amit csak várni lehet egy ilyen szórólaptól: a lap alján egy nagy felirat hirdette, hogy Jézus él. Ez persze nem újdonság, de fölötte, mintegy bizonyítékképp, egy fényképet találtam, melyen maga a Megváltó volt látható, a tipikus ábrázolási módjában (szakáll, hosszú haj, stb.). Egyszeriben hinni kezdtem a csodákban.
Mivel én se hinném el, ha nem a saját szememmel láttam volna, íme, itt a bizonyíték:

.

.

.

.

.

.

.

.
.

.
.
.

De ahogy Pajor Tamás mondta, mielőtt megtért: "A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló".