Ez itt egy régi-régi írásom. Legalább nyolc éves. Egy különös táborban született, afféle elő-Heptameron volt, egy nagyszerű tanítvány-cimborám, Fábián Laci szervezte, és egy (különös módon nem saját zsebre dolgozó) politikus, Antalóczy Attila hordta rá össze a pénzt; ki is söpörték azóta a politikából, mint alkalmatlant. Rózsa Peti, Szasza, Dalma, Gergő és Dini tudnának a táborról mesélni, csuda dolgok történtek ott. Akkor és ott kezdődött az, hogy az ezerféle napi pörgésből reggelre, a száraz zsemlye mellé (dehogy volt száraz, csak jól lehetett az ilyenekkel szívatni fogadósékat) napi újság is járt, éjjel írtuk, nyomtattuk. Baromi jó dolog volt. Évekig nem tudtam aztán leszokni erről. Nos, a Léon, a profit néztük meg egyik nap, aztán megírtam ezt a cikket, kicsit hülye a hangja, kicsit hamis, mesterkélt és szépelgő, valahogy rosszul-hamvasos, ezt a vonását nem is szeretem, de hát öt napja nem aludtam már akkor, és az egész őrületet viszont szépen felidézi nekem a szöveg. Talán másnak is ad valamit; mert maga az, amit leírok, az azért szerintem vállalható. Biztos voltam benne, hogy rég elveszett az egész — többször veszett már el több évnyi anyagom. De valahogy mégis megmaradt, és tegnap megtaláltam és talán indokolatlanul is nagyon örültem neki. Felteszem most ide, hadd lássátok. Valami akkorról, amikor még előtte voltam mindazoknak, amiknek most utána vagyok.
LEON, AZ AMATŐR
Búcsúzóul, nektek
Itt, Füzérradványon, önkéntesen beszorulva élek: tábor van, újság, filmek meg gyerekek, reggel nyolctól éjjel háromig, ez most már elég stabil napirendnek látszik. A tájból még mindig keveset láttam, az emberekből, bár elvileg velük foglalkozom, annyit, amennyi felvillan egy-egy munkafázisban. Nagyon különös, kicsit másvilági az egész. Így, kialvatlanul, én is egyre másvilágibb vagyok.
Valamelyik délelőtt volt egy kis időm, felbattyogtam a faluba. Nemesfenyő-fasor között vezet az út, hosszan, felfelé. Van idő bámulni. Feltűnt, milyen sok fenyőnek van errefelé személyisége. Zegzugos kanyarjai, kinövései, csonkoltságai. Az egyik fába villám csaphatott, szinte a fél oldala leégett, a másik, ép fele mégis tele tomboló életerővel. A sebeken kezdek gondolkodni.
Egy nagy seb a világ, és seb benne a két szemem is, amivel nézem. Ez jut eszembe először. Így, ilyen irodalmiasan. El is szégyellem magam rögtön. Moliere-idézet ez. Gondolkodás címén már megint készből élek. Különben is, minek most moralizálni? A táj szép. Ezeknek a fáknak még a sebeik is szépek.
Leon jut eszembe, a profi. Nem véletlenül. Sebek. Előző nap fecsegtem erről valamit a gyerekeknek. Hogy az ő története a kiszolgáltatottság története. Ő, a bérgyilkos, a nagy sebosztó, a sebezhetetlen profi egy végképpen védtelen kislánnyal megismerkedve jut el lélekben oda, ahol már sebeket kapni is érdemes. Leon főképp a saját lelkének van kiszolgáltatva, valaminek, amiről eddig nem is igen tudta, hogy létezik. Szívébe a virág mellé beköltözik a kislány, és ez olyan különös, bódító, új dolog, amitől a profiból kibújik az amatőr, a készületlen, kóválygó, elbódult ember, aki csak nézi a világot, amiben most minden új.
Leon profi. Tisztelem a profikat. Kell, hogy legyen bennünk valami profi, valami készrecsiszolt, üzembiztos kiműveltség, ami megtart, ami visz minket a világban. De félek a csak-profiktól.
Leonról kiderül, hogy amatőr. És ez jó, nagyon jó, mert biztos vagyok benne, hogy van, amiben csak amatőrnek szabad lenni. Miben, hol? Abban, ott, ahol a másik ember kezdődik. Az „emberismerő”, emberrel-bánni-tudó, üzembiztos profikban sosem hittem. Ha látok egy ilyen „szakértőt”, kínomban vonyítanék, mint egy kutya.
A másik emberrel egy másik világ kezdődik. Nincs is ennél otthonosabb, hiszen ő is én vagyok valamiképp. És nincs riasztóbb, idegenebb, talán ugyanezért.
Jön a nagy emberismerő, ő aztán baromira tudja ezt az egész másik ember-dolgot. Kezes bárány neki mindenki más. Aztán kiderül, hogy ez csak a hatalom. A pénz. A pozíció. A manipulációs technika. Menjen a francba minden idomár, cirkuszigazgató.
Az olyanokat szeretem, akik tudják, hogy nem térkép a másik ember, akinek-aminek frankón fölébe lehet szállni a géppel, hanem alig-ismert táj, beméretlen magassági pontokkal. Azokat szeretem, akik ettől beindulnak, kíváncsiak lesznek rá (rám, rád). Előveszik hát a maguk primitív műszereit: beszélgetnek, figyelnek, ámulnak, dühöngenek, kockázatot vállalnak a másikért, és várják, őértük vállal-e kockázatot az a másik.
Az olyanokat szeretem, akik tudják, hogy kóstolgatni kell a másikat, és az a normális, ha őket is kóstolgatják. Ettől persze tele leszünk harapásnyomokkal, sebekkel. De ezek között nagyon sok a jóféle seb. Az olyan, amit érdemes volt megkapni. Elszenesedett a fél oldalam, de a maradék elvarázsoltan vigyorog. Megérte.
Leon profi. És kiderül, hogy amatőr. Eddig osztogatta az ocsmány sebeket, most kezdi megszeretni melléjük a jóféléket, amiket ad és kap. Embertörténet az ő története, és attól olyan szép, hogy félálomban történik. Dehogy tudja Leon, mi ez az egész! De nem is fogja rá, hogy tudja. Csak teszi, éli. Kiszolgáltatott. Amit nem tud, azt nem is lehet tudni, és főképp nem is szabad tudni.
Végigmentem ezen a gondolatmeneten, mire visszaértem a villámsújtotta fához. Tudom, nincs az egészben semmi új. Mégis biccentek. Igen, a kiszolgáltatottság sebei a szépek. Köszönöm, fa. Köszönöm, Leon.
LEON, AZ AMATŐR
Búcsúzóul, nektek
Itt, Füzérradványon, önkéntesen beszorulva élek: tábor van, újság, filmek meg gyerekek, reggel nyolctól éjjel háromig, ez most már elég stabil napirendnek látszik. A tájból még mindig keveset láttam, az emberekből, bár elvileg velük foglalkozom, annyit, amennyi felvillan egy-egy munkafázisban. Nagyon különös, kicsit másvilági az egész. Így, kialvatlanul, én is egyre másvilágibb vagyok.
Valamelyik délelőtt volt egy kis időm, felbattyogtam a faluba. Nemesfenyő-fasor között vezet az út, hosszan, felfelé. Van idő bámulni. Feltűnt, milyen sok fenyőnek van errefelé személyisége. Zegzugos kanyarjai, kinövései, csonkoltságai. Az egyik fába villám csaphatott, szinte a fél oldala leégett, a másik, ép fele mégis tele tomboló életerővel. A sebeken kezdek gondolkodni.
Egy nagy seb a világ, és seb benne a két szemem is, amivel nézem. Ez jut eszembe először. Így, ilyen irodalmiasan. El is szégyellem magam rögtön. Moliere-idézet ez. Gondolkodás címén már megint készből élek. Különben is, minek most moralizálni? A táj szép. Ezeknek a fáknak még a sebeik is szépek.
Leon jut eszembe, a profi. Nem véletlenül. Sebek. Előző nap fecsegtem erről valamit a gyerekeknek. Hogy az ő története a kiszolgáltatottság története. Ő, a bérgyilkos, a nagy sebosztó, a sebezhetetlen profi egy végképpen védtelen kislánnyal megismerkedve jut el lélekben oda, ahol már sebeket kapni is érdemes. Leon főképp a saját lelkének van kiszolgáltatva, valaminek, amiről eddig nem is igen tudta, hogy létezik. Szívébe a virág mellé beköltözik a kislány, és ez olyan különös, bódító, új dolog, amitől a profiból kibújik az amatőr, a készületlen, kóválygó, elbódult ember, aki csak nézi a világot, amiben most minden új.
Leon profi. Tisztelem a profikat. Kell, hogy legyen bennünk valami profi, valami készrecsiszolt, üzembiztos kiműveltség, ami megtart, ami visz minket a világban. De félek a csak-profiktól.
Leonról kiderül, hogy amatőr. És ez jó, nagyon jó, mert biztos vagyok benne, hogy van, amiben csak amatőrnek szabad lenni. Miben, hol? Abban, ott, ahol a másik ember kezdődik. Az „emberismerő”, emberrel-bánni-tudó, üzembiztos profikban sosem hittem. Ha látok egy ilyen „szakértőt”, kínomban vonyítanék, mint egy kutya.
A másik emberrel egy másik világ kezdődik. Nincs is ennél otthonosabb, hiszen ő is én vagyok valamiképp. És nincs riasztóbb, idegenebb, talán ugyanezért.
Jön a nagy emberismerő, ő aztán baromira tudja ezt az egész másik ember-dolgot. Kezes bárány neki mindenki más. Aztán kiderül, hogy ez csak a hatalom. A pénz. A pozíció. A manipulációs technika. Menjen a francba minden idomár, cirkuszigazgató.
Az olyanokat szeretem, akik tudják, hogy nem térkép a másik ember, akinek-aminek frankón fölébe lehet szállni a géppel, hanem alig-ismert táj, beméretlen magassági pontokkal. Azokat szeretem, akik ettől beindulnak, kíváncsiak lesznek rá (rám, rád). Előveszik hát a maguk primitív műszereit: beszélgetnek, figyelnek, ámulnak, dühöngenek, kockázatot vállalnak a másikért, és várják, őértük vállal-e kockázatot az a másik.
Az olyanokat szeretem, akik tudják, hogy kóstolgatni kell a másikat, és az a normális, ha őket is kóstolgatják. Ettől persze tele leszünk harapásnyomokkal, sebekkel. De ezek között nagyon sok a jóféle seb. Az olyan, amit érdemes volt megkapni. Elszenesedett a fél oldalam, de a maradék elvarázsoltan vigyorog. Megérte.
Leon profi. És kiderül, hogy amatőr. Eddig osztogatta az ocsmány sebeket, most kezdi megszeretni melléjük a jóféléket, amiket ad és kap. Embertörténet az ő története, és attól olyan szép, hogy félálomban történik. Dehogy tudja Leon, mi ez az egész! De nem is fogja rá, hogy tudja. Csak teszi, éli. Kiszolgáltatott. Amit nem tud, azt nem is lehet tudni, és főképp nem is szabad tudni.
Végigmentem ezen a gondolatmeneten, mire visszaértem a villámsújtotta fához. Tudom, nincs az egészben semmi új. Mégis biccentek. Igen, a kiszolgáltatottság sebei a szépek. Köszönöm, fa. Köszönöm, Leon.
.
2 megjegyzés:
helló,
lehet, hogy hamvasos, de szép ez az írás. és nekem fontos. sokszor kéne olvasnom, mert elég sokszor elbízom magam.
lala
Én is nagyon régen olvastam utoljára, és most, hogy megint igen, arra döbbentem rá, hogy nagyon elromlottam azóta, tele vagyok gyűlölettel, frusztráltsággal. Nem kóstolgatom én már a másikat, hanem leginkább szétharapdálnám, hogy fájjon neki nagyon. Ezt vettem észre, és elkeserítő volt, mert másképp gondoltam magamra. (Azt hittem, szépen javulgatok, ha már napi 24 órában beszélgetek magammal és mint egy apuci, nevelgetem a hülyébb felemet.) Na mindegy, illetve nem. Csak a rádöbbenések miatt mondom.
És mindehhez képest meg tényleg mindegy is, hogy nyálas szöveg-e. (Kicsit tagadhatatlanul az.)
Megjegyzés küldése