Helyzetjelentés

2006 májusában a Bárka színházban egy kisebb társasággal megnéztük A véletlen szavai című műsorát. Nem volt hiánytalan est, de utána az lett, mivel — látható ember- és ingerhiányában — odaült hozzánk, és hajnali 3-ig nagyon jól elvoltunk. (Mi legalábbis, a nem-ők.) Elég sok bor is fogyott, ez kétségtelen, egymásnakfeszülések is történtek; de végre összeismerkedtünk. Sőt úgy tűnt, lesz a dolognak néminemű folytatása is. Akkor készültünk egy újabb Heptameronra, és én reméltem, hogy le tudom őt és Bereményit csábítani; de nem jött össze. Bereményi a Régimódi történetet forgatta egész nyáron, CsT meg egyedül nem akart jönni: kihátrált a dologból. Beszéltem vele telefonon, mondta, hogy inkább nem, mert egyre nehezebben bírja a rákészüléseket, de „ölellek, Barnám”. (Ilyenek a fordulatai, én meg akkor épp friss voltam neki, még emlékezett. — Egyébként azt hiszem, hosszabb távon csíptük volna egymást.) 2006 nyarán aztán szinte hajszálnyira egyszerre betegedtünk meg. Én május végén nem tudtam kijönni egy hirtelen támadt lázas állapotból, a tüdőgyógyászaton gyanús foltokat, árnyékokat találtak a tüdőmön. Nem folytatom, sikertörténet. Vele meg ugye, tudjuk, hogy mi történt: nyár végére (mikorra engem némileg már fel is trancsíroztak), egyértelművé vált, hogy tüdőrákja van, na de hogy neki tényleg.
Én aztán eléggé szégyelltem is magam, hogy a háromnegyed év után végül vaklármának bizonyult „halálos” betegségemet is képtelen voltam feldolgozni, és sokat ámultam, amikor megértettem, hogy az elpatkolást is sokkal inkább el tudtam volna fogadni, mint azt, hogy élni kell tovább. Nem akartam én azt már valamiért, megléptem volna inkább. Ő meg harcolt és meg is harcolta, és élni akart, a benne dolgozó brutális erő most is átvitte a lehetetlenen, legalábbis ezidáig; és van, és könyvek vannak róla meg tőle, és hangoskönyvek, és ráadásul valami egészen elképesztő módon létezik ő az emberek valahány százaléka számára: benne, az ő szívükben.
Nem akarom tovább a hülyeségeket trillázni, hogy hát persze, ez tartja őt életben, ez a kétségtelen, érzékelhető és manapság egészen hihetetlen anakronisztikus szeretet; pedig biztosan óriási szerepet játszhat a dologban. Na de ő az, aki ki tudja váltani az emberekben ezt az érzést, még ezt is ő csinálja, és ezzel is ő tesz jót az emberekkel: szerethetnek valakit (a környezetünkben valahogy alig akad olyan, akit igazán, élethazugságok nélkül lehetne), tisztán, feltétel nélkül. Valakit, aki tényleg szerethetőnek gondolható.
Hát így ő.
Én meg az elmúlt két évben levagdaltam magamról szinte mindenkit, kivonultam minden sűrűsödési pontból, kiálltam minden útkereszteződésből: vállalják csak mások az útjelző tábla szerepét, ha nincs jobb dolguk, előre is gratulálok — és most itt állok, szinte egyedül, és ami kapcsolatom megmaradt, az kivétel nélkül általam is vállalt feladat. (A fontosságnak valamilyen pontosan meghatározható szintjén. Elsődleges, másodlagos és olykor harmadlagos frissességű halak.) És akit meg nem akarok vállalni, azt nem is vállalom. És a kísérlet sikerülni fog, nem hittem volna, de most már biztos, mert érzem: tisztulnak a dolgok. És kezd egészen friss lenni megint minden. Elsődleges frissességű.
Brutalizálódva tisztulok. De tisztulok. A vége ugyanis nem az embertelenség lesz. A vége — szép lesz. Csak most még nem az.
Nagyon más utak. A közös (vicces, nem?) egyedül az, hogy én tudom, ki ő (szerintem a lényeget tekintve is tudom). Meg hogy ő nekem referenciapont. Fordítva nincs semmi kapcsolat, nem is lesz, nem is kell. Ő nem is kedvelné azt a figurát, aki én épp most vagyok. És ezt én helyeslem. Én se igazán kedvelem. De átmeneti alak. Lárva.
Viszont rendben leszünk. Ő például élni fog. Sőt most már azt is el tudom képzelni, hogy még énekelni is valamikor. A könyvhéten (tegnap!) dedikált, ott álltam a sorban én is, hallottam, amikor azt mondta valakinek nevetve: „A fene akar meghalni”. Odaültem aztán én is néhány könyvvel, pár percet beszélgettünk az indiánregényéről, amit most majd újra kiadnak. (Mindenkivel elbeszélget kicsit.) Kérdezte, valóban olvastam-e, és hogy mit gondolok róla, mert ő nem tudja, mit gondoljon. Huszonöt évesen írta, és attól fél: nagyon gyerekes könyv. Meg hogy ez nem irodalom. — Akik szeretik ezt az indiános másféle világot, meg akik nem tudnak felnőni, azoknak ez jó nagyon, mondtam: meg hogy nincs benne semmi szégyellnivaló.
Tényleg nincs. Szép kis könyvecske a Hadiösvény kis és nagy gyerekeknek. Azoknak, akik nem lettek teljesen olyanok, mint a világ, amiben élnek.
Mintha kicsit megkönnyebbült volna. Jólesett neki ezt hallani. Nem tudom. Kizárt, hogy emlékezett volna arra a két évvel ezelőtti bárkás éjszakára, volt őneki ilyen sok, ilyenebbek is, nyilván. De volt közöttünk áramlás egy pillanatra. Persze az is egyértelmű, hogy a mifajtánk, CsT-érzékenyek közül a legbaromabb is ezt érzi, amikor feláll attól az asztaltól, és elvonul a frissen dedikált könyveivel. És ezt is ő csinálja.

Hát — itt tart most az ügyünk.
Párhuzamos helyzetjelentéseimet olvastátok.