A freudi elhárító mechanizmusok közt létezik egy olyan, amit úgy neveznek: szublimáció. Nem mást jelent ez, mint hogy az embernek valami olyasféle érdeklődése van, ami a társadalom számára egész egyszerűen tolerálhatatlan lenne, ha nem elfogadható munkaként végezné. És tényleg. A sebész, a kórboncnok és a hentes legbelsőbb perverzióját hivatásszerűen éli ki magából, méghozzá legtöbbje oly frenetikus örömmel, amilyet még nem láttam, ha munkáról volt szó. Azt a hentest, akinél én vásárolok, sikerült már megfigyelnem tevékenysége közben, és egy pillanatra jeges borzongás futott végig a gerincemen. Nem találkoznék szembe vele az utcán. Úgy aprította a nyers húst a csonkoló késsel, hogy majdnem szétzúzta a pultot. Termetre és alkatra pedig hajszálra egyezik a hentes megszokott ábrázolásmódjával: nagy darab, kopasz, erős testalkatú, alkarja mint a combom, vagyis ember méretű grizzly medvére hasonlít leginkább.
Szerintem a fogorvos is ebbe a kategóriába tartozik. Mármint hogy ő is szublimál. Isten tudja, talán úgy próbál feldolgozni egy mély traumát, hogy emberi szájakban turkál. Vagy egyszerűen így született.
Az egyik fogam már régóta lyukas volt, és a tetejébe még el is kezdett széttöredezni. Bementem hát az Egészségházba, vártam néhány órát, hogy sorra kerüljek, aztán mikor ez megtörtént, lehuppantam a fogorvosi székbe. Hatalmas lámpa világított a pofámba, és én, mint akit vallatnak, közöltem, hogy az egyik fogam nem az igazi. A doktor megnézte, majd kijelentette: Lyukas a foga. Hát, mondtam, tudom, többek közt ezért jöttem. Kérdezte, hogy fáj-e. Mondtam, hogy csak ha azzal a kampós végű, hegyes cuccal bökögeti. Erre fogott egy fecskendőt, beleszúrta pár helyen az ínyembe, majd kitessékelt a váróba, azzal, hogy hagyjam zsibbadni. Na, itt már kezdtem gyanakodni. Én csak egy sima tömés reményében érkeztem, és tessék, már nem érzem az arcom. Érdekes módon a fogamat még mindig éreztem. Így volt ez akkor is, amikor (körülbelül húsz perc múlva) ismét a székben ültem, és a doki rezzenéstelen arckifejezéssel elkezdte fúrni a fogam, utána meg az ínyem. Az ablakon túl helyes kis bárányfelhők úsztak az égen, azokat fürkésztem, hogy mégis mifélék, milyen alakot formálnak, egyszóval hipnotizálni próbáltam magam, ahogy egy filmben láttam: ott az egyik fickónak sikerült eljutnia egy olyan tudatállapotba, ahol már semmilyen testi fájdalmat nem érzett. Én meg legszívesebben szétüvöltöttem volna az agyam, annyira baszottul fájt. Mikor készen voltunk, kérdésemre, hogy mi történt velem, a doktor egykedvűen közölte, hogy kiszedte az ideget.
Még vagy hatszor vissza kellett mennem kezelésre, hogy végül tömésképes állapotba kerüljön a fogam. Ez idő alatt komoly tanulmányozásnak vetettem alá fogorvosomat, és a végeredményt most megosztom mindenkivel: kellemesen őrült ábrázatú, szűkszavú ember, aki legalább annyira utálja, hogy ott kell ülnöm a székben, mint én magam. De amikor fúrhat, az neki maga a mennyország. Amúgy pedig nem sok minden tudja felbolygatni a lelkivilágát. Az utolsó előtti kezelésen, mikor már úgy éreztem, célegyenesben vagyunk, és mindjárt itt a tömés ideje, mindenféle figyelmeztetés és érzéstelenítés nélkül rövid kis drótocskákat döfött több helyen az ínyembe, ami, hogy úgy mondjam, nem volt éppen kellemes. Így hát rángások és halk üvöltések segítségével igyekeztem ezt megfelelően kommunikálni.
Akkor, nagyjából először és utoljára, megszólalt: Ezt érezheti, de azért nem kéne ennyire túlreagálni.
Szerintem a fogorvos is ebbe a kategóriába tartozik. Mármint hogy ő is szublimál. Isten tudja, talán úgy próbál feldolgozni egy mély traumát, hogy emberi szájakban turkál. Vagy egyszerűen így született.
Az egyik fogam már régóta lyukas volt, és a tetejébe még el is kezdett széttöredezni. Bementem hát az Egészségházba, vártam néhány órát, hogy sorra kerüljek, aztán mikor ez megtörtént, lehuppantam a fogorvosi székbe. Hatalmas lámpa világított a pofámba, és én, mint akit vallatnak, közöltem, hogy az egyik fogam nem az igazi. A doktor megnézte, majd kijelentette: Lyukas a foga. Hát, mondtam, tudom, többek közt ezért jöttem. Kérdezte, hogy fáj-e. Mondtam, hogy csak ha azzal a kampós végű, hegyes cuccal bökögeti. Erre fogott egy fecskendőt, beleszúrta pár helyen az ínyembe, majd kitessékelt a váróba, azzal, hogy hagyjam zsibbadni. Na, itt már kezdtem gyanakodni. Én csak egy sima tömés reményében érkeztem, és tessék, már nem érzem az arcom. Érdekes módon a fogamat még mindig éreztem. Így volt ez akkor is, amikor (körülbelül húsz perc múlva) ismét a székben ültem, és a doki rezzenéstelen arckifejezéssel elkezdte fúrni a fogam, utána meg az ínyem. Az ablakon túl helyes kis bárányfelhők úsztak az égen, azokat fürkésztem, hogy mégis mifélék, milyen alakot formálnak, egyszóval hipnotizálni próbáltam magam, ahogy egy filmben láttam: ott az egyik fickónak sikerült eljutnia egy olyan tudatállapotba, ahol már semmilyen testi fájdalmat nem érzett. Én meg legszívesebben szétüvöltöttem volna az agyam, annyira baszottul fájt. Mikor készen voltunk, kérdésemre, hogy mi történt velem, a doktor egykedvűen közölte, hogy kiszedte az ideget.
Még vagy hatszor vissza kellett mennem kezelésre, hogy végül tömésképes állapotba kerüljön a fogam. Ez idő alatt komoly tanulmányozásnak vetettem alá fogorvosomat, és a végeredményt most megosztom mindenkivel: kellemesen őrült ábrázatú, szűkszavú ember, aki legalább annyira utálja, hogy ott kell ülnöm a székben, mint én magam. De amikor fúrhat, az neki maga a mennyország. Amúgy pedig nem sok minden tudja felbolygatni a lelkivilágát. Az utolsó előtti kezelésen, mikor már úgy éreztem, célegyenesben vagyunk, és mindjárt itt a tömés ideje, mindenféle figyelmeztetés és érzéstelenítés nélkül rövid kis drótocskákat döfött több helyen az ínyembe, ami, hogy úgy mondjam, nem volt éppen kellemes. Így hát rángások és halk üvöltések segítségével igyekeztem ezt megfelelően kommunikálni.
Akkor, nagyjából először és utoljára, megszólalt: Ezt érezheti, de azért nem kéne ennyire túlreagálni.
2 megjegyzés:
Ne vedd személyes sértésnek ezt a kis utolsó megjegyzését- nem arról van szó, hogy ő nem tudta, milyen fájdalmas amit csinál, hanem egyszerűen hozzátartozik a perverziójához, hogy ezt is hozzátegye.
Sok perverzió ilyen komplex- igen, legyen kikötözve, de a szája is legyen kipeckelve. Igen, viseljen malacállarcot, de közben hüppögve sírjon is, és könyörögjön, stb.
Neki az volt a heppje, hogy utólag még meg is alázzon. Humiliation fetish- sajnálom, hogy elszenvedő alanyává kellett válnod
Ez az utolsó megjegyzése volt az, amivel belopta magát a szívembe! De komolyan! Lehet, hogy az jön le, hogy utálom a fogorvosomat, de az csak érzéki csalódás. Én bírom az ilyen fazonokat. De attól még az a döfködés tényleg &#@*-ul fájt.
Megjegyzés küldése