Blogbejegyzés, egy év múltán

Pár hete kaptam itt egy nagyon szíves felszólítást: írjak már ide megint valamit, legalább valami évfordulósat. Elhatároztam, hogy engedelmeskedek. De nem volt rá sehogy időm. A téma adott volt ugyanakkor: a mit és a miért körbeírása kicsikét. Hogy is maradt ez a blog abba, például. Ezt meg kéne magyarázni. De igazából nem nagyon tudom. Egy reggel úgy ébredtem. Meg hogy mi volt azóta. Mesélni valamennyit. Hiszen szégyentelen mesélő voltam világéletemben. Hát, sűrű halálesetek voltak, nem unatkoztam.

Írtam menet közben pár beszámoló levelet magamról, kényszerűségből: azt gondoltam, az egyiket szépen idemásolom, teszek még hozzá kis utóiratot, és azzal kész, az életjelezés megtörténtnek lesz tekinthető. Szóval itt egy levél. (Imádom a csajt, akinek; remélem, azért ennyi kihallatszik.)


„Szia. Megtaláltál, csak keveset tudok írni, az se mind örömteli, sőt általában nem, de a levelednek örülök.

Mi már nem lakunk a Kacsa utcában, tavaly augusztusban elköltöztünk, méghozzá épp a sulival szembe. 2003-ban muszáj volt venni egy lakást az adózási kötöttségek miatt, mert Mária örökölt viszonylag szép summát az édesanyja után, és akkor pont a sulinál találtunk megfelelőt, szépet. De sokáig bérlők laktak benne. Tavaly aztán Dalma megelégelte, egyedül akart már lakni, illetve a barátjával, az a lakás az övé eleve az apja miatt. Mindegy. Átköltöztünk, előtte egész nyáron festettünk, mázoltunk, meg minden egyebet műveltünk. Vicces persze, mert időközben teljesen kiszerettem az iskolámból, és most meg átlátok az ablakaira meg a teraszra, hát ezt valaki megtervezte nekem, de nem volt jóindulatú. Mindegy, reggelente átvánszorgok, teljesen beteg vagyok már az egésztől, egy depressziós ürge, lenyomom a napi 5-6-7 órámat, mert annyi van, meg még a készülés meg a dogák, rámenne, ha hagynám, az egész nap, szóval ez szerelem nélkül tényleg nehezen bírható. Márpedig nem szeretem már a sulit, mindegy, miért. Így alakult. Csak nem tudtam elmenni sehova, ilyen vénen meg már nem is nagyon lehet. Már 54 éves vagyok.

Közben 2006-ban volt egy elég különös évem, úgy tűnt, hogy tüdőrákom van, ami nem lett volna csoda a harminc évi szenvedélyes bagózás mián. De atipikus volt minden, vizsgálgattak meg ijesztgettek összevissza, de nem volt ijesztő valahogy, inkább szórakoztató. Megismertem a magyar egészségügy varázslatos oldalát, lehet, hogy én egyedül az egész országban: mindenki rendes volt, figyelmes, lelkiismeretes, megmagyarázhatatlan csodák történtek velem, és mindemellé kívánatos fiatal doktornők jöttek-mentek. Azt hiszem, beleszerettem akkor a halálba, mégiscsak romantikus költőféle vagyok. Végül aztán szétszedtek darabokra, de nem találtak semmi rákot. Helyette teljesen furcsa, jóindulatú dolgokat. Na és akkor ijedtem meg, hogy élni kell tovább. Úgy látszik, felkészültem a visszavonulásra. Hát én már megcsináltam mindent, a többi már igazán csak szerencsétlenkedés, nincs benne semmi igazi. Már a gyerekek is felnőttek nagyjából. Olyan depressziós lettem, hogy azóta se tértem magamhoz. Olyan árnyékféle vagyok, komolyan.

Hogy legyen valami elfoglaltságom, önkínzás, amivel elvacakolhatok, amit én magam okozok magamnak, leszoktam a dohányzásról, négy éve nem gyújtottam rá. Önkínzásnak méretes. De nem volt elég. Úgyhogy három éve leszoktam a piáról is, alkoholistának minősítettem magam (az is voltam), és ezért abbahagytam, azóta is borospoharakkal álmodok, de nem ittam semmit három éve. De ezek nem csökkentik az elkeseredettségemet, pedig fel lehetne őket fogni nagy hőstetteknek is, csak hát nem azok. Nem tudom, mik. Őrültségek.

A tanítás már nem nagyon érdekel, amiket kitaláltam, és még sok egyebet is, mint amiket te ismersz, azok befulladtak szép csendesen, meg hát persze sorba kiutálták azokat, akikkel együtt csináltam őket, nem érem már el egyedül a kritikus tömeget. Egyedül maradtam, nincs többé atomrobbanás. Sebaj, csinálják mások. De semmi se történik, persze nem is hiányzik senkinek. Nem minősítem a dolgot, minek.

Mária persze megvan, ő nagyon klassz, és vele jobban rendben vannak a dolgok, sőt, ő aztán halad előre. Kínomban én lettem az ő háttérembere, segítője. Olyan sokáig volt fordítva! De nem tudok meghatódni magamtól sehogyse.

Volt egy nagyszerű barátunk, idén nyáron elvitte a rák, volt a cicánk, a Lóci, egy év kínlódás után a múlt héten feladta ő is. 17 éves volt, szép macskakor. Mit írjak még? Csőd az egész vonalon.

De lesz jobb. Ezt mostanában kezdem így érezni. Csak még talán kell jönni valami még ezeknél is szarabbnak, mit tudom én. Aztán majd kidolgozom magam mindezekből. Teljesen biztos.

Hát ennyit most. Alighanem elég egy időre. Majd írok még, ha te is írsz. Csak kérlek, ne írj vígasztaló dolgokat, nincs rájuk szükség. Szeretek szembenézni azzal, ami van. (No, ez túlnagy mondat lett!) De most tényleg ez van. A veled történő dolgok mindenesetre pozítívabbak sokkal, koncentráljunk azokra.

És majd össze is jöhetünk. Egyébként szoktunk benneteket emlegetni, Máriának is jó emlékei vannak. Szia, sziasztok.
b

UI: A blogot nem érdemes olvasni, nagyon keserű dolgok vannak ott leírva, meg gonoszságok. Egyébként meg persze minden szó igaz, ami ott áll. De már abba is hagytam azt is, talán három hónapja. Egyszer csak eszembe jutott, hogy: minek? És tényleg minek.

(Algács Esztinek, 2010. okt. 25.)

Szóval ennyi volt akkor a tudósítás. Aztán folytatódott persze még sok minden. Mert volt tovább is élet, már ha élet ez. November végén meghalt anyám, decemberben a sógorom. Anyám halálával egészen szörnyű viszonyok maradtak odahaza, a húgom és a három gyereke nagyjából pénztelenül, elmesélhetetlen csapdákban ragadtak bent: azóta is a kimenekítés zajlik, de nem nagyon sikeredik. Az iskoláról most nem mondanék sokat, valamennyire normalizálódtam, nem olyan fájdalmas már, pedig , laboratóriumból gályapad, az nem olyan jó irányú átalakulás. De legalább már nem kell hánynom minden délután. És van más jó is, egyik volt blogtársam, Gergő megnyerte az alfabéta díjat a Blosszával, és elég jól vív az egyetemmel is, és Dinivel is majd csak lesz már végre valami nekilendülés. Nagyon várjuk. Ennyit tehát. Újabban irkálok egy kulturális portálra, ajánlókat, titokban szinte, bélai béla néven, nem az én világom, nem is jól megy, de a semminél több, meg hát segíteni akarok valakiknek. Sokra nem mennek velem. Most majd jön a nyár, nem lesz jó nyár, ez tudható, de sokat fogok dolgozni, hogy valahogy elteljen. Üdvözlöm azokat, akik még rám kíváncsiak, viszont szokjanak le erről.

Az előző bejegyzéshez részlegesen kapcsolódóan

Fater előző bejegyzése miatt jutott eszembe lefordítani ezt a rövid interjúrészletet, amit először a kommentek közé akartam helyezni, de végül mégis inkább ide rakom, hátha kialakul általa valami beszélgetés vagy vita.

Alan Moore: "A műveltségem nem az iskolából ered. Az egyetlen "hely", ahol bármi olyan információt találtam, ami tényleg érdekelt, az akkoriban ellenkultúraként emlegetett valami volt. Az egész pszichedelikus-hippi színtér, ami akkoriban létezett, és hihetetlen zenét, hihetetlen kultúrát, hihetetlen irodalmat állított elő, és az egész arra ösztönzött, hogy tágítsd ki a tudatod, mint mondták. Szóval miután kirúgtak az iskolából, rá voltam kényszerítve, hogy saját magamat oktassam, ami egy nagyon szórakoztató és könnyű folyamatnak bizonyult. Pár évtized alatt sokkal több információt szívtam magamba, mint amennyit egy akadémikus intézmény hallgatójaként sikerült volna.
Nagyon gyakran az oktatás valójában afféle irtózat-terápiaként működik, vagyis hogy amit igazából tanítunk a gyerekeinknek, az az, hogy a fejükben a tanulást kapcsolják össze a munkával, a munkát pedig a robotolással, aminek eredményképp az életük hátralevő részében talán sosem merészkednek közel egyetlen könyvhöz sem, mert a könyveket a tanulással, a tanulást a munkával, a munkát pedig a robotolással társítják. Így aztán egy nehéz és fárasztó nap után ahelyett, hogy egy könyv olvasásával próbálnának kikapcsolódni, valószínűleg inkább egy igénytelen szappanopera elé ülnek le, mert az nyilvánvalóan nem akar tanítani nekik semmit, vagyis az nem tanulás, vagyis nem munka, vagyis nem robotolás, tehát bizonyosan szórakoztató. Szóval azt hiszem, ez az a séma, amit az oktatási folyamattal sikerült egyre inkább magunkba kódolnunk."

Heller "elitelmélete"

Ez egy interjúkönyv részlete. Szerintem több, mint érdekes. Gondoltam, megosztom, egyelőre különösebb kommentár nélkül.

RE: Akárhonnan is nézzük, az értelmiség politikai szerepvállalása és kulturális feladata érzékeny pontja a demokratikus mentalitás kialakításának. Egyebek között azért is, mert nehéz a konkrét feladatot, a játékteret és a helyes mértéket felismerni és meghatározni az érdekek sűrűjében.

HÁ: Érdekes változások történnek ezen a téren. Azt nem hiszem, hogy a magyar értelmiség rosszabb, mint a német vagy az osztrák. Ne felejtsd el, hogy a régi értelmiség, amelyik osztályértelmiség volt, alapjában véve megszűnt a II. világháborúval. A II. világháború utáni értelmiség új értelmiség volt. Jöttek alulról olyanok, akik korábban sosem lehettek volna értelmiség. Szinte megszűnt az átörökölt értelmiség: nem a szülőktől és a nagyszülőktől kapták a tudást, mint a korábbi értelmiség. Az új értelmiség a self-made-man értelmiség, ami nem csak Magyarországra, hanem Ausztriára, Németországra és minden európai országra vonatkozik. Talán legkevésbé Franciaországra. Ott van valami kontinuitás. Amerikában sose volt: ott minden ember self-made-man. Pénzt lehet örökölni, de kultúrát nem nagyon: az iskoláztatással leszel értelmiségi. Azzal, hogy melyik egyetemre jársz. És ez rajtad múlik, meg rajtam. Meg a szülőkön múlik az, hogy melyik egyetemre jársz. Persze mondhatnád, hogy a gazdag szülő jobb egyetemre küldi a gyerekét. Ez így van, de attól nem biztos, hogy értelmiségi lesz, mert ma nem értelmiségi szakmákra küldik ezeket a gyerekeket. Úgyhogy az értelmiségi reprodukcióban már nem játszik olyan nagy szerepet a hagyomány és az öröklődés. Magyarországon is ez a helyzet. Nem rosszabb itt az értelmiség, mint általában az európai értelmiség. A fiatalokra is azt mondom, hogy se nem job¬bak, se nem rosszabbak, mint másutt. Nagyon nagy a tudatlanság, történelemről, irodalomról, de nem csak a magyar fiatalok körében. Igen nagy a tudatlanság szerte Európában. Amikor megkérdezik akár a francia, akár a német gimnazistákat, hogy mit tudnak valamely történelmi eseményről, történelmi alakokról, abszurd válaszokat kapnak, mert fogalmuk sincs ezekről. Egy generációval följebb még más válaszokat kaptak volna. A mostaniaknak egyszerűen fogalmuk sincs. Tehát a kulturális input a fiatal generációban nagyon-nagyon halvány. Amikor a televíziót nézik, nem azokat a csatornákat nézik, amelyek információval szolgálhatnak, hanem játékprogramokkal játszanak. Tehát romlik az értelmiség kulturális színvonala. Nem azért, mert ezek a fiatalok rosszabbak lennének. Miért is lennének rosszabbak? Nem is erkölcstelenebbek, mint ahogy az öreg bácsik meg nénik mondják. Arról van szó, hogy a kulturális begyakorlottságuk nincs azon a szinten, amit az értelmiségtől általában itt Európában régen elvártunk. És ez nem magyar kérdés.

RE: Változóban van a kultúra helyzete és az értelmiség helyzete.

HÁ: Magyarul: megszűnik az értelmiség mint olyan. Lesznek tanult emberek, mindig vannak tanult emberek, és mindig vannak emberek, akit izgat az élet értelme meg az irodalom meg hogy mi volt a mútban, a történelemben. Mindig is lesznek ilyenek. A mostani fiatalok között is vannak ilyen halálosan érdeklődő emberek. De ez nem mint értelmiség van és lesz, hanem mint egyedek, akiket ez az érdeklődés tart, mondjuk így, emberileg életben.

RE: Ez azt jelenti, hogy a társadalmi rétegződés átalaku¬lóban van Európában, az európai típusú civilizációban.

HÁ: Ez mind középréteg. Csak a középréteggel kapcsolatban vetsz fel ilyen kérdéseket. A kultúra, az irodalom vagy a zene iránt érdeklődők és a rájuk vonatkozó kérdések a középrétegeket érintik. A felső réteg számára megvannak azok a szociális csatornák és követelmények, amelyek összetartják őket. Megvannak a klubjaik, az öltözködési szokásaik, a divatházak, amelyekben vásárolnak, meg a bálok, amelyeket látogatnak. Sokkal rendezettebb itt az élet. És amennyiben kultúráról van szó a felső rétegeknél, annak is megvannak a módjai. Ahogy aukciókra járnak és megveszik a festményeket; kitűnő festményeket, s dollármilliókat érő festményekkel díszítik a szobáikat, a villáikat. Ez egy meghatározott réteg. És amit alsó rétegnek nevezel, ők azok, akik a szegénységi szinten, vagy alatta élnek. New Yorkban ez mint mobilitási kérdés merül fel, úgy, hogy a gyerekek felkerüljenek a középosztály szintjére. Hogy ne legyen intergenerációs szegénység. Ez a legnagyobb probléma. Intergenerációs szegénység az, hogy mindig van szegény réteg, s attól nem is várhatod el, hogy ilyesmi iránt érdeklődjön. De ha a gyerekei fölkerülnek a középosztályba, akkor saját ízlésük, erejük, képességeik révén és elveiknél fogva fognak a kultúra iránt érdeklődni vagy nem érdeklődni. Mert ez egyéni kérdés, és nem szociális réteghez tartozás kérdése. Ebből az egyéni magatartásból aztán kinő, vagy kinőhet egy kulturális elit, ami új jelenség. Kinőhet egy olyan kulturális elit, amelyik nem azonos az értelmiséggel, mint réteggel.

RE: Nagy változások kellős közepén lennénk?

HÁ: Igen. Amikor kulturális elitről beszélek, és nem értelmiségről, arra gondolok, hogy ez különböző csoportokból kerülhet ki. Bekerülhet ebbe az elitbe gondolkodó közgazdász, lehet benne orvos, művész, a legkülönbözőbb foglalkozású emberek, akiket ezek a dolgok érdekelnek. De nem a foglalkozás a lényeges. A kulturális elit nem azonos okvetlenül az értelmiséggel, mert tartozhatsz a kulturális elithez akkor is, ha farmer vagy.
Ha korábban tanár voltál, vagy akár orvos, vagy egyetemi ember, akkor a foglalkozásodhoz hozzá tartozott, hogy operába meg koncertre jársz, meg a képzőművészet iránt érdeklődő vagy, regényeket olvasol, és erről beszélsz azokkal, akik olyan foglalkozási ágban vannak, mint te. Most ez meg fog szűnni. Nem a foglalkozáshoz fog tartozni, hogy valakinek mi a kulturális érdeklődése, s hol keresi élete értelmét, hanem ezt bárki megteheti. Ebből nő ki a kulturális elit. Nem lesznek kevesebben, csak nem hiszem, hogy a foglalkozás determinálja azt, hogy valaki operába vagy hangversenyre jár. Amerikában már nincs így. Egyetemi tanárok nagyon sok egyetemről életükben nem láttak operát. És nagyon sok üzletember állandóan jár hangversenyre, olvassa az operáról szóló újságot. Nem csak fogyasztója ennek a kultúrának, hanem az élete értelmét is ebben keresi.

A bánat? egy nagy képhiány

Hétfőn volt Mária nagydoktori védése a Magyar Tudományos Akadémia kistermében. Nyolc fős bizottság, három opponens; mind nagydoktor maga is, jó részük akadémikus. Sok érdeklődő: kollégák, barátok, családtagok. A jelölt komoly, higgadt és gyönyörű volt, és mindezeken túl: rendkívül ügyesen védte meg a könyvét. Az eredmény: 92%, ennél erősebb elfogadás a tudományos életben már nehezen elképzelhető.

Az eseményre nagy erőkkel, beélesített fényképezőgépekkel vonultunk ki. Fényképezett Dini, Dalma, én. Remekül teljesítettünk. Elég jó képek születtek nagy számú emberi hátról,


















Diniről,








Dalmáról,









rólam







és még sok mindenki másról.

Csak az ünnepeltről nem készült egyetlen közeli fotó sem. Nyilván minden fényképező úgy gondolta: majd a másik, az közelebb van. Vagy még inkább: hogy biztos sok képet csináltak már róla a többiek.

Hát szóval: így járt. Igaz, szerénynek kell lenni, még ha százszor nagydoktor is valaki. Bástya elvtárs fő erényére mindenesetre most ügyesen megtanítottuk.

Így jutottunk el az epilátorig

Van nekünk párunknak egy körünk: mi vagyunk a BÁLANYÁK. Néha összejövünk, és Mária hagymás-zsíros kenyerén megpróbáljuk megváltani a világot. Néha jó, néha még jobb, de azért valami még hiányzik az egészből. Talán a lélek, az odaadás. Mindenesetre variálunk. Időnként felmerülnek újabb témák, amikről lehetne majd beszélgetni. Az alábbi levélváltás is ilyen: valaki javaslattal élt (Kata), másvalaki közbekérdezett (Pepe), egy helyen egész véleményözön volt, azt kihagyom; de zömmel én mondtam a hülyeségeimet. Azért nem olyan nagy hülyeségek. Én olvastam (múlt) század eleji műveket, amelyekből süt a szándék, hogy a nő-hernyókból nő-bábokat kellene végre csinálni, hogy kiröpülhessenek végül-végre a nő-pillangók: mert erotikus légkör, nőstényszag nélkül nem lehet élni. Krúdy. Móricz. Ady: Margita élni akar. Csáth. Füst Milán. Szóval csupa író, persze. De akkor ők hatottak: szépen, lassacskán, fű (és e témában: bugyi) alatt. Nő-kergető szép hazugságaik egybeértek a minőségi nők ezirányú, hasonló vágyaival. Most ennek a valaminek a proletár reneszánszát éljük. Képzavarral: a csapból is epilált vaginák folynak. (Ez már annyira nem érdekes.)

Szóval:

„Bocs, még 1 dolog, amit meg akartam írni, mielőtt elolvastam a levélözönt. Nekem is van egy új, hosszú távra (mondjuk őszre-télre) szóló témafelvetésem. A feminizmus. Nos?”


„Engem a nőkből nem az önérzetük érdekel elsősorban. Különben is, a feminizmust is a férfiak csinálták: kellettek nekik olyan minőségi nők, akiket anélkül is meg lehetett izélni, hogy feleségül kelljen venni őket. Ezért hát felbátorították őket, hogy jöjjenek ki a családok fennhatósága alól. Ez számottevőbb mértékben úgy száz éve kezdődött, Magyarországon pl.
Ady nemzedékével. (Örök hála nekik!) Korábban hozzáférhető minőségi nők csak színpadon meg kupiban voltak. - Az meg, hogy ettől a nők elkezdtek mindenféléket összegondolni magukról, természetesen együtt jár az egésszel.

A nők természetesen csodálatosak (ez legalábbis előfordul), de attól még ez a történet ezen a nyomvonalon futott.

Szóval jó téma, sokat fogunk gúnyolódni meg önérzeteskedni.
b”


„És akkor a férfiak "csináltak" több leszbikust, hogy legyen miről fantaziálniuk? :P”


„Nem, ezt nem hiszem. Szerintem ami történt, az a bűvészinas esete: kiszabadították a palackból a női identitást, és most már nem bírnak vele... A férfiaknak az a rétege, amiről én beszélek, az 10% volt eredetileg maximum. Viszonylag belevaló, bevállalós hímek. Viszont a dolog következménye az egész férfinemre zúdult: és nem bírnak vele, beszartak, elpucoltak... Nem csak leszbikusok vannak meg homokosok a korábbinál nagyobb tömegben, hanem szinglik, magányosok is, meg hát rengeteg ember, aki identitászavaros lett... A régi családmodellben lehet, hogy elég jól ellennének. De az már nincs. A férfiak nagy része láthatóan zsugorított hernyóval él most, nem is tudja már magáról, hogy férfi, megélni pedig a legkevésbé tudja... Szóval ez a történet ezidáig számunkra kedvezőtlenül alakult, na de a nők se boldogok! És ha anyuci nem boldog, senki se boldog! Hát persze, hogy kínjukban egymásban turkálnak sokszor! Mit csinálnának? A nemiség nagy dolog!

Na jó. Akkor ezt megoldottam, kérem a következő témát.
b”

(Itt több levél volt, kicsit dorgáltak engem.)

„Sziasztok. Hozzászólásaimat fogjátok fel hülyéskedésnek, bár a lényegük komoly. De hát ha ez téma lesz majd esetleg, valamikor, akkor úgyis fogunk még ezekről beszélgetni. Meg foglak hallgatni benneteket, jó hallgató vagyok. Az, hogy a szakirodalom mindezekről (ahogy én gondolom) nem tud semmit, nem számít, sosem bíztam a tudósok ösztöneiben. Ők csak úgy bóklásznak mindenféle nyomvonalakon, és ennek örvendeznek. - Ez nem tudományellenes megjegyzés volt.

A modern kor mindenesetre százszor frusztráltabb a korábbiaknál, és ebben azért elég nagy szorzóval lehet benne a nemi viszonyok átrendeződése is. Végső soron se a férfiak nem voltak rá felkészülve, se a nők. Hogy lettek volna? És egy mindentudó korban ráeszmélni, hogy semmit sem tudunk magunkról és egymásról, az elég riasztó. Én is kiáltványok mögé bújnék kínomban, bele a csorda seggébe. Sőt bújtam is sokáig, de azért büdös van ott.

Nekem (mondok egy utolsó valamit) a feminizmus különféle programjai, kiáltványai és vitái elsősorban az avantgárd művészi idétlenkedések meghosszabbításának tűnnek, als ob, és körülbelül annyi hozamot is várok tőlük. Hosszú távon az avantgárd fel tudott mutatni pár festőt, egy-két költőt, és kész, unalmasabb bárminél, pedig a többi is unalmas. A feminizmus mindehhez tudóskodó képet vág néha, máskor meg mozgalmárkodik, próbál politikumként megjelenni, vagy életformaként. Hát persze, valamit kell csinálni ezzel a dologgal tényleg, és egészében a nők azért tízszer annyit érnek, mint mi, akik történelmi harcokban már rég lekonyultunk. Sertepertélniük kell, elismerem, sőt várom. De azért vihogni is lehet az egészen. Nekem dadaista kavargás az egész nagy részben, és ebben a kavargásban mi férfiak is ott vagyunk természetesen, én is, aki ezt írom. ’A pácban mindenki benne van.’

Mindegy, Hamvas pl. irtózatos dolgokat tudott leírni a nőkről, megteremtette Lala és Angela figuráját (Karnevál), nála elementárisabban talán senki nem röhögött a feministákon, miközben tökéletesen nőimádó volt és a nőiség igézetében élt. Csak rejtegette. Én nem is rejtegetem. Nekem ennyi épp elég is, pillanatnyilag - a részletekről pedig majd nyilván felokosítotok. Már ha a téma kiválasztódik, mi pedig elbálozunk addig, de mindkettőre látok esélyt.
b”

*
Hát ez ilyen volt. Azért löktem most ide ezt a levélváltást, mert viszonylag kis munkával össze tudtam rakni, hogy legyen megint valami. És egészében szórakoztatónak gondolom a dolgot. Érdekesnek, kicsit provokatívnak, de fontosnak is. És hát híradás is: így bálanyázunk ebben a zárt világban, ebben a kis társaságban, ami, ahogy a Hősöm terében áll, dehogy is titkos vagy zárt. Csak nem nyitott. Mindegy. Mindenkinek kell játszani valamit. Kell, hogy minden ember teret kapjon a kis fontoskodásaihoz. Mi ezt találtuk ki.

Blosszéria

Gergő fiam második hete rajzolja naponta a különös kis képcsíkjait BLOSSZA elnevezésű legújabb (ki tudja, hányadik) blogján, és amit ott csinál, annak már biztosan van értelme: van a dolognak hangulata, van benne kreativitás, önismeret, és sokféleség is, nem önismétlők a rajzok; és még közönség is támadt valahonnan. Szóval egy sereg dolog máris megvalósult ott. Márpedig valamiféle működés ELEVE kell ahhoz, hogy bárki elkezdjen működni, ez a dologban a csapda: előbb van a cselekvés, és abból teremtődik meg a cselekvés lehetősége. Elméletileg ezt nem is lehet megoldani, a valóságban viszont hálistennek elég gyakran összejön mégis. Ő (Gergő) most váratlanul, szinte érthetetlenül rövid idő alatt előjött a majdnem-semmiből, így máris csinált magának annyi lendületet, amennyi ahhoz kell, hogy mostantól istenigazából működni is tudjon. Ünnepi pillanat az ilyen. (Javaslom más barátainknak is, hogy makacsul, reménytelenül próbálkozzanak ugyanezzel: csinálni, amire vágynak, amivé lenni akarnak, legyenek csak ebben nyugodtan görcsösek. Üvöltsenek, dühöngjenek, ha csődnek és sikertelenségnek, fals bénázásnak érzik az egészet: minden ilyesmi jogos és indokolt. Csak az istenért, abba ne hagyják a vitustáncot: egyszer elkezdhet gördülni a szerelvény.

Talán nem is jellem, karakter, a legkevésbé akaraterő kell bárminek az elindításához, hanem pusztán kétségbeesés és makacsság. Csak a reménytelenek kedvéért adatott a remény, írta egyszer Kafka. Én már nem is hiszek az akaraterőben: a pánik megfeszítő erejében annál inkább. És mivel pánikra mindig lesz okunk, előbb-utóbb mindannyian baszottul tehetségesek lehetünk.

Még valami idevágót. Mostanában sokat gondolkodom színészsztorikon, sok effélét olvasok is, nosztalgia, és eszembe jutott egy régi történet. Latinovits Veszprémben dekkolt éppen, Cserhalmi pedig, fiatal, izgága színész, épp kirúgatta magát Debrecenből, ült otthon eléggé remény nélkül, és Latinovits akkor valami ösztönből Veszprémbe hívta. (Így lettek később barátok.) Egy darabban, amit Latinovits rendezett ott, Cserhalminak be kellett volna jönnie egy ajtón, mint parasztfiú – és nem tudott. És akkor egész nap ezt az egyetlen gesztust próbálták, mesteriskola: Latinovits megmutatta így, úgy, valami negyvenféleképpen. És azt mondta Cserhalminak, aki azon az egyetlen napon (alighanem tényleg akkor!) igazi színésszé érett: na, ha a mesterséget egy lepedőnek képzeljük, akkor most már fogod a csücskét. A lényeg, hogy többet el ne ereszd!

Hát talán így. Aminek a szélét elkaptad, az, noha már fogod, még nem a tiéd: a rémült makacsságot nem lehet ám egyszerre csak abbahagyni. De valami biztonság mégis társul a dologhoz, legalábbis egy idő után (így történik ez, becsszóra): és ez a "biztos bizonytalanság" aztán egy időre elég is szokott lenni. Örökké nem tart ki, ebben ne is reménykedjetek: időről időre újra kell kezdeni, sajnos általában már a mínuszponton, így van ez. És aztán vagy összejön megint valami, vagy nem. De van csücske a lepedőnek, ha egyszer van lepedő; és ha azt valaki szerencsésen elcsípi, onnantól némileg más lesz az egész. Könnyebb: a picike kis biztonság miatt. Nehezebb: mert azonnal jön a félelem is, hogy elveszítem. Sőt: hogy már megint elveszítem. Nem baj. Gergő, tessék kapaszkodni: vedd észre, egy ideje nem szendereg már az a vacak robogás. Elindultál, fiú. Ünnepi pillanat.

Egyszer volt, hol nem lesz

Egyszer mi ezt már Wolanddal eljátszottuk Versdallamon.

Lehet, hogy kétszer is, már nem emlékszem.

Elég jól nyomtuk, úgy rémlik nekem.

Most mások próbálják előadni, itt, ott, amott. Jól fogják vajon? Mert eddig elég vegyes.

*


„Mit szólna ön ahhoz, ha Mandarru királya lenne?

Tudtommal Mandarru köztársaság –

Mr. Pen a húst indulatosan kettévágta, és a felét szájába gyűrte.

Vegye tudomásul, szólt aztán, tőlünk függ, hogy Mandarrunak milyen alkotmánya van –

Elismerem, mondom én –

Van önnek kedve ahhoz, hogy Mandarru királya legyen? Huszonnégymillió lakos, ezüst- és aranybányák, erdők, városok, trachit, tudja, a trachit az én gyengém, érthetetlen vonzalom –

Azért, mert ön szerelmes a trachitba, én Mandarru királya legyek? Nem szép öntől, Mr. Pen –

Pen a negyedik bécsi szeletbe vágott.

Értem, hogy ez az ön számára –

Bármilyen vigasztalhatatlan vagyok, kénytelen leszek önnel az ismeretséget megszakítani –

Fájdalmas –

Azt hiszi, hogy két ilyen emberre van szükség, ha ilyen modern állam meghódításáról –

Ne oktasson engem, szólt, és mereven rám nézett.

De igen, én oktatom önt. Egy modern állam –

Bordély. A kifejezés megfelel önnek?

Pontos –

Huszonnégymillió lakos –

Mr. Pen, az ön statisztikai szenvedélyét nem tudom méltányolni -

Pen felállt, és kését a földhöz vágta. (A pincér odajött, parancsol, señor – semmi, ezzel az úrral világnézeti vitám van.)

Üljön le, Mr. Pen, mert sültje kihűl. Ön tehát azt az indítványt teszi nekem, hogy mi ketten Mandarrut foglaljuk el, alapítsunk királyságot, és koronáztassam meg magam –

Yes. Indítványozom –

Holott ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ez, mint teljesítmény, csaknem értéktelen és veszélytelen, csak farce, mert ilyen modern államot meghódítani, különösen két olyan embernek, mint ön meg én, nem valami különleges –

Tudom. De az időt valamivel csak el kell tölteni –

Ön ezt a kollektív életformát bordélynak nevezte. Ez a definíció tetszésemet megnyerte, ezenkívül tudományosan is helyesnek tartom. De mondja, micsoda öröm van abban, ha valaki a bordély királya –

Mr. Winemaster –

Ön huszonnégymillió lakosról beszél és megszédül –

Mr. Pen a villát felém irányítja. Hibát követtem el, szólt, amikor e számot említettem, és ön ezzel most visszaél –

Ön megszédült –

A sorochón már átestem. Szédületről szó sincs. A szám tetszett, mint egy automobil rendszáma –

Tudtam, hogy ön okos ember –

Megtisztel –

Ön tehát elhatározta, hogy mi időnket itt most azzal töltjük –

Úgy van. Elfoglaljuk. Királyok leszünk –

Miért akar engem a vízbe mártani?

Ne higgye, hogy részemről különös tisztelet jele –

Tudom. Kívül akart maradni, hogy jobban röhöghessen –

Eltalálta. Ha óhajtja, leszek én –

Jó. Én majd az ön uralmát megdöntöm, a köztársaságot helyreállítom, és önt örökre száműzöm. Helyes? Micsoda világtörténet!

Hogyan? Ön ezt ilyen szigorúan veszi? Ön itt tényleg történetet akar kreálni? Én úgy gondoltam, hogy a királyságot megcsináljuk, az illő pénzeket fölvesszük, Friscóba utaltatjuk, aztán szépen elutazunk és röhögünk –

Nem bánom. De az erőviszonyokat mégis egyenlőtleneknek tartom. Van benne valami tisztességtelen. Nézze, ön, Josiah Pen és én, mi ketten épelméjű, komoly és értelmes emberek huszonnégymillió ilyen idiótával szemben –

Ne részletezze –

Nem is óhajtom. Olyan ez, mintha páncélos tankkal menne a trójai háborúba. Mi ketten a mi élettechnikánkkal ilyen csürhe ellen –

Úgy látom, morális aggályai vannak –

Emésztésem rendben van. S így morálom is –

Ön ezt a sok hülyét szánja?

E pillanatban a föld kerekségén nem ismerek államot, amit két olyan ember, mint ön meg én, három hónap alatt ne tudna tökéletesen kiforgatni. És nem szélhámosságból. Nem, itt, mondom, egy bizonyos magas fokú élettechnika áll szemben a bennszülöttekkel. A feladatunk könnyebb, mint Cortezé volt –

Önből, szólt Mr. Pen, ragyogó egyetemi előadó lenne. Azt hiszem, állást kellene vállalnia a Harward Universityn –

Meg akar sérteni? Párbajt akar?

Majd később, modern párbaj, repülőgépen, háromezer méter magasságban, tízszeri golyóváltás, ha sebesülés nem történik, tengeralattjárón folytatjuk –

Szóval ön olyan cortezi farce-ot ajánl. Fogadjunk, hogy három hónap alatt Mandarrut megesszük –

A fogadást állom. Nekem a trachit gyengém –

Tisztelem érte –

Szép nők is vannak. Ezek a kreolok –

Kreol nő és trachit –

És a bécsi szelet –

Ön túlságosan ismeri saját magát –

El vagyok ragadtatva attól, ahogy ön ezt a szót, túlságosan, hangsúlyozza –

Szóval Mandarru királyság e pillanattól fogva, de még csak mi ketten tudjuk –

Én leszek a király –

Bravó! Ön régi inka uralkodócsalád leszármazottja. Külsejét tekintve tényleg összetévesztésig olyan. Ilyen kétméteres pózna, sárga, ritka hajjal, fülig érő szájjal, gombócfejjel, az inkák mind ilyenek voltak –

Éppen ezért mindenki azonnal annak fog tartani –

Nem. Nem inka. Preinka. Huruchi, érti? Őslakos –

Hogyne érteném –

Titkos barlangban jóslat szól arról, hogy a huruchi dinasztia huszonkettedik leszármazottja, Berendo Huari-Manasco, királyi nevén, Totomana, a Világszaró Sárkánysegg ősei hatalmát –

Éljen –

Az ősi vallást helyreállítja, hatszáz válogatott kreol nő –

Trachitvárban –

Reggel, délben, este bécsi szelet –

Portóival. Ön a nagyvezír –

Főpap akarok lenni. Megfeledkezik arról, hogy születésemnél fogva –

Úgy van. Egész életében a huruchi vallást tanulmányozta. Nini paratimono srei tarotasi –

Ranka, telfeleo tinti –

Boloto, boloto –

Hiszen ön a preinka nyelvet ragyogóan beszéli –

Első Totomana szelleme a barlangban megtanított –

Remek –

Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket nem ismernek. Mit tegyünk?

Van egy ötletem, dear Mike. Az állambölcsesség legelső pontja szerint –

Óriási, milyen szavakat használ –

Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondoltam, hogy az ellenség legyen karaki –

Tünemény. Fejtse ki. Karaki az az ember, akire én azt mondom, hogy karaki –

Büntetése legenyhébb esetben a halál –

Vagyonelkobzás, fegyház, kényszermunka, feleség és gyermek kiirtása –

Karaki az ősi ellenség –

Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen való szüntelen harcról –

Ezzel szemben mi?

Zeploták vagyunk. Jelvényünk Huitoto Llamanesce, a Vérthugyozó Dögkeselyű –„

Megfújjuk fűzfalantunkat

Úgy látszik, egy kicsikét, lélekben, azért mégis csak magyartanár vagyok még. Egy új irodalomtankönyvet mutatok most meg. Azért, mert Aronsont olvasok, a Columbine-röpiratát, és az ide vezetett engem valahogy. Tankönyvmutogatni ugyan éppen választhattam volna mást is, a Petőné-félét, merthogy abban tényleg remek dolgokat találni: de ez itt (negyedkész voltában is) érdekesebb nekem, mivel hogy még furább, hóbortosabb: tudós-tudatlanabb. Szeretem levenni a polcról. Szeretek röhögni is rajta, na.

A szerző épp olyan minden lében kanál, önmutogató fazon, mint én voltam valaha. Folyton csinálnia kell valamit, de legfőképpen a középpontban lennie. Naná. Hogy épp mivel házal, arról láthatólag igen magas elképzelései vannak. Szóval: Narcissus. Tipikus például, ahogy a jelen tankönyvébe szemrebbenés nélkül beletett egy fotót saját magáról, amin épp a jelen könyve terveit mutatja be valahol. Ezen elég jót tudtam mulatni: otthon voltam teljesen.

Fűzfa Balázs, irodalmár. Átlagos, szakállas arc. Színtelen-szagtalan okostojás, aki persze másfelől meg kis-nagy pepecselő. Egyszóval amolyan valódi kismester. Szombathelyen tanít a főiskolán, onnan forgatja ki sarkaiból a világot. Emlékszem, amikor én a Lászlóból akartam ugyanezt tenni. Sikerült, mit mondjak. Arányérzék, hiába. Fűzfa úr is hasonló mértékben rendelkezik vele, mint én: testvérem ő.

Bár persze mégsem: ő azért nálam lényegesen jobban ismeri a dörgést. Én tényleg olyan hiábavalóságokat találtam ki, amelyek nem nagyon illettek semmilyen pedagógiai trendbe. Az újdonság-élmény elmúltával ezért pont oda is süllyedtek vissza (a semmibe), ahonnan jöttek. És nem is maradt utánuk különösebb hiányérzet. Így van ez egyébként az égvilágon mindennel. A buddhisták ezt régóta és helyesen tudják. Az ő könyvével is így lesz természetesen. De azért az MOST még – jó reklámmal - egy rendesen eladható termék lenne, már amennyiben be tudná persze fejezni. Nem a nemlétezőségre ült rá ugyanis a szerző, hanem egy komplett érettségi struktúrára, a kétszintű érettségi aktuális, „új” rendszerére. Az ilyesmi már eleve legalább hétköznapi jellegű értelmességre vall. És a könyv legnagyobb érdemének azt látom, hogy MAJDNEM bizonyítani tudja, hogy ez az érettségi rendszer tényleg jó; vagy legalábbis, hogy tartalmassá tehető. Sőt, ebben a könyvben ez a tartalmassá-tétel — helyenként elég explicit módon — meg is történik.

Ami persze nem fogja megmenteni a tantárgyat még középtávon se. A magyar tantárgyon ugyanis lágyan kiültek már a hullafoltok. Alkonyult neki. Ezt most nem fogom hosszan bizonygatni, pedig bizonyos vagyok benne. Mindössze egy Aronson-részletet iktatok ide. Tulajdonképpen perdöntőnek gondolom.

Elliot Aronson szociálpszichológus a magyarul Columbine után címmel kiadott könyvében hosszan érvel egy többek közt általa felfedezett-kidolgozott módszer mellett, amellyel az előítéletességet mérsékelni lehet, a társas együttműködéseket pedig hatékonyabbá lehet tenni. Döntő fontosságú ez feszült társadalmi terekben, például esetenként az iskolákban is. Ez eddig rendben is van. Könyve utolsó előtti oldalán aztán felteszi a számomra most egyedül döntő kérdést.

„Szociálpszichológusként tudom, tiszteletet nem lehet törvényben előírni. Szinte soha nem vált ki pozitív hatást, ha az embereket önkényes szabályok betartására kényszerítjük. Ha én most csőre töltött pisztolyt tartanék az olvasó halántékához, és azt követelném, hogy valljon szerelmet nekem, akkor valószínűleg ki tudnám csikarni a szerelmi vallomást. Viselkedésemmel azonban feltehetőleg nem vívnám ki olvasóm szeretetét. Lehet, hogy az emberek jobban betartják a szabályokat, ha büntetést helyezünk kilátásba, de ettől nem kapnak késztetést, hogy megértsék és értékeljék azt, amit rájuk kényszerítenek. Mások tiszteletére nem lehet azzal nevelni, hogy kötelezővé tesszük a tisztelettudó megszólítást.

A cselekvést az sem teszi vonzóbbá, ha jutalmat helyezünk kilátásba. A fiunk megfelelő ellentételezés fejében hajlandó lenyírni a pázsitot, de ezzel még nem szerettetjük meg vele a fűnyírást. A jutalmazás hasonlóképpen jól működik, ha Steve nevű tanulónkat a szorzótábla megtanulására akarjuk ösztökélni. Ösztönzőleg hat, ha piros pontot, dícséretet, jó érdemjegyet és ajándékot adunk neki, ha megtanulja a tananyagot. A jutalom hatására azonban Steve nem fogja szeretni is a szorzást. Pedagógusként /persze/ nemigen érdekel, hogy Steve szereti-e a szorzótáblát, a fontos az, hogy megtanulja.

Akkor meg mit számít az egész? Menjünk egy lépéssel tovább! Tegyük fel, hogy Steve-nek jutalmat ajánlok fel, ha hajlandó Shakepeare-t olvasni. Mi sem egyszerűbb. Ugyanolyan ösztönzőket helyezek kilátásba, mint amikor a szorzótáblát tanulta, és biztosan ráveszem, hogy olvasson Shakespeare-t. És itt van a kutya elásva, mert pedagógusként nekem igenis számít, hogy Steve örömmel és élvezettel olvassa-e Shakespeare műveit, vagy sem. Sőt, az a célom, hogy megszerettessem vele a világirodalom nagymesterét. Vajon Steve a kilátásba helyezett jutalomáradat hatására szeretni fogja Shakespeare-t? Egy tanár számára ez
döntő fontosságú kérdés.

Sajnos a kérdésre a válasz nemleges. Még az olvasásra való hajlandóságot is csökkenthetjük azzal, ha Shakespeare műveinek olvasása fejében jutalmat ajánlunk fel. Edward Deci és
munkatársai számos kísérletben gyönyörűen kimutatták ezt. Ha jutalmat ajánlunk egy kellemes tevékenység elvégzéséért, a tevékenység vonzereje lecsökken.”

Aronson végül erre a problémára (amely az irodalomtanítás szempontjából egyedül lényeges) is mindössze az általa korábban részletezett mozaikmódszert tudja felajánlani megoldásként. Egyértelmű, hogy felfogja a problémát, kínban is van eléggé: de nincs jobb ötlete. Persze az irodalom már végképp nem az ő szakmája: nem baj, ha neki nincs. Nekünk, irodalomtanároknak kellene, hogy legyen. De nekünk sincs: mert a jelenlegi világkorszakban alighanem nincs ebből a csapdából kigázolás egyáltalán. Szerintem legalábbis nincs semmi eszközünk az olvasás tömeges megszerettetésére: a mozaikmódszer pedig ehhez nem alkalmas eszköz. Körbeülhetünk, ringathatjuk magunkat, tanítgathatjuk egymást. De szeretni fogja-e ettől Juliska Kafkát? (A módszer legfőképp azt célozza, hogy Jancsit szeresse, aki szemben ül vele és akit eddig utált.) Persze lehet, hogy meg tudná Kafkát is szeretni, de ahhoz előtte végig kellene olvasnia, és azt nem lehet elérni normálisan éppen! (Jancsi megszeretése ezügyben keveset számít.)

Nem beszélek tehát tovább ezekről a kérdésekről: nincs miért. Sem egy kultúratípus bukásáról. Nem is túl jó érzés beszélni róla. Sem egy jó könyvről, ami csupán a legfontosabbról nem vesz tudomást (és így kapituláció helyett nyomul még kicsit): nem kritikát írok. Jó, vidám könyv. Bukás lesz, természetesen. Sőt máris az: az iskolák egyáltalán nem vettek ennek a műnek a létezéséről tudomást. Nem ismerek magyartanárt, akinek egyáltalán megfordult volna a kezében. Ennek persze egyéb okai is vannak. (Például hogy a magyartanárok sem tájékozódnak, mint ahogy nem is olvasnak ők se, mondván: nincs mikor. Aztán meg bagoly mondja verébnek, de ezerrel…)

És különben sem fogja soha befejezni a szerzője. Hogyan fejezné? És minek? De hát ez látszik amúgy is; úgy értem, látszik eleve. Aki először a 12. évfolyam könyvét írja meg, az reménytelenül a modern kultúra szerelmese, azt meg már agyba-főbe hipertextualizálta úgyis. Legfeljebb még a tizenegyedikes kötet fog nagy nehezen megszületni, Babitsékkal: az még, gondolom, szívügye. A tankönyvíró epilógja. Nyilván most is azt gányolja valahol. De Vergilius legfeljebb sznobságból érdekelheti Fűzfa urat. Aki persze sznob is, úgy, ahogy kell, csak most éppen kreatív periódusában tart. Rokonszenves idióta, drukkolok neki.

*
((Írásom nem arról szól, hogy ne lehetne semmit tenni irodalom-ügyben.Ellenkezőleg: rengeteget lehet tenni, kell is. Csak a tömegoktatásban, a magyartanári alapműködésben zárultak le hosszú időre az utak. Természetesen továbbra is lehet egyes emberekkel foglalkozni, hatást gyakorolni rájuk, lehet fű alatt olvasókat, kultúrembereket nevelni, ezt meg azt a tanítványt akár el is varázsolni; vagy akár tanórákon kívüli közös vállalkozásokat kezdeményezni. Mindezek nagyon fontos dolgok. De ezek egyének közötti interakciók.

„Valószínű, hogy a világot már nem sikerül megmenteni, de az egyes embert mindig meg lehet menteni” – mondta az irodalmi Nobel-díj átvételekor Brodszkij. A „megmentés” persze ebben az esetben túl nagy szó, nem kell használni feleslegesen. Legyen elég annyi: az egyes emberért tényleg mindig van mit tenni. Ebben igaza van Brodszkijnak, és talán igaza is marad. De mit csináljon egy magyartanár, ha belép egy osztályba és behúzza maga után az ajtót? Azt gondolom, ezeket a 45 perceket (őrjöngéseinket, öncsalásainkat, önhipnózisainkat, egyszóval öntudatvesztéseinket ) egyre inkább Örkény Istvánnak kellene megírnia.))

PÁLYÁZAT

Mit gondoltok: mit gondolok erről a versről?

Mit gondoltok: mit gondolok arról az emberről – nem árulom el, hogy valóságosan létező személyről van-e szó -, akinek ez a kedvenc verse? Aki így értelmezi – racionalizálja - magát?

A leginkább közelítő elemzések beküldőit mondjuk Arany Sperma díjjal jutalmazom. Az szerintem nagyon nagy díj.


HA ÉRDEMES - HA NEM

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!

Szoborképpark

Korábban sok mindenről beszéltem, hát íme, itt vannak a szobrok. Valamennyire látszódnak is.

Pieta (1) – 1990
Ez a három Pieta egyike. A halott fiút ölben tartja az anyja, a test elernyedt, a karja viszont él: anyja melle közé fúrja azt. Kapaszkodik? Még csak azt sem. Élőhalott.

Pieta (2) – 1990
A másik Pieta. Az anya nagyjából ugyanúgy, a fiú ül, végtelen gyötrettetésben ejti hátra a fejét. Még élő fej, élő arc. Az anya arca sokkal merevebb, halottszerűbb.

A harmadik Pietát (ugyanebből az évből) nem fényképeztük le. Ott a fiú teste teljesen vízszintes, az anyjáé függőleges, fölötte áll. Ez a legegyszerűbb, legszimbolikusabb ábrázolási mód.
Latinovits Zoltán szárszói síremlékén egy fekvő és egy álló kőtömb látható. Sugallatában az is hasonló.

Uram irgalmazz (távolról) – 1990
A három Krisztusábrázolás egyike. Ez az egybeKrisztus. Írtam róla sokat.

Uram irgalmazz (közelről)
A fej közelről, más szögből. Szerintem nagyon kifejező.

„És kihajtá őket a templomból” – évszám nincs, de valószínűleg 1990 ez is. Hasonló jellegű.

Meg persze egészen más. A megfeszített itt bíborköpenyben van. A kar elernyedt, a láb viszont tart. Rendkívüli feszültség, és ugyanúgy feszültségkeltő a meztelenség – pompa ellentéte is. (Írtam erről.)

Corpus - 1982
Jóval korábbi bronzszobor, de megfeszített-téma ez is. A kereszt nélküli Jézus.

Dózsa – 1952
Ez a legkorábbi az itt szereplő szobrok között. Nagyon hatásos. Valóságos térben elementáris hatású. Valószínűnek tartom, noha nem néztem utána és semmi bizonyítékom sincs: Juhász Ferenc két évvel későbbi A tékozló ország című „époszára” döntő hatással lehetett.

Táncoló lány – évszám nélküli
Talán erre a szoborra mondta Sz. G., hogy a művész „megtanulta a levegőt”.



Cini – 1991
Ez egy "síremlék": a kemény-gyönyörű angyal. Volt róla szó.

Térdelő – 1970 (? én tévesnek gondolom a dátumot, szerintem 90 körüli lehet inkább ez is. De persze ki tudja.)

Imádom. A NŐ.

Szabadba szállhatsz… - dátum nélkül
Bronzszobor.
Nagyon sok fotót készítettünk róla, valahogy egy sem igazi. Életnagyságban rendkívüli ereje volt.

Legyen velünk

Ma van kedvenc Kierkegaard-om születésnapja. Megérdemel magától egy kedvenc idézetet a Vagy-vagyból.

Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél - mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot.'' Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.

Somogyi Szabó

Nemrég volt a Patakyban Somogyi Józsefnek, a 17 éve meghalt szobrásznak egy érdekesen furcsa emlékkiállítása, arról akarok régóta egy hosszabb, fotókkal illusztrált második rajongást írni. A fotók elkészültek, de a kevés fény miatt nem éppen pompásak egyelőre, némi utófényezést igényelnének, ezt Dini el is vállalta, de nem jut hozzá a rengeteg dolga miatt. Ez a probléma persze átugorható: legfeljebb a gyenge minőségű variációkat rakom ide, jelzésnek jó az is, jobbja meg úgysincs senkinek. És végül is ki lehet majd alkalomadtán cserélni.

Hanem a nagyobb baj, hogy fakul azért az élmény. Nagyon erős élmény volt pedig, csak közvetlenül utána pofán vágott három hét intenzív dolgozatjavítás. És pofoneső formájában bizony kivert-kilúgozott belőlem sokat. Tanulság: mégis akkor kellett volna megírni a mondandómat. Lelkesen, azonnaljában.

Két momentumról azonban valószínűleg tudok még most is mesélni. Az egyik: Somogyi és a nők. Azt a roppant erőteljes nőkultuszt, nőimádatot, ami ezeket a szobrokat szinte kivétel nélkül jellemzi, nem lehet nem észrevenni, pláne egy hasonszőrűnek nem. Minden nőalakjának, akkor is, ha állig öltözött parasztasszony, feltétlenül fedetlen minimum a nagybimbós csecse; a bibliai Mária a kései, 1990-ből származó Pietákon mintha megszoptatni készülne a halott fiát; egyszóval mellek, hasak és nemi szőrzetek láthatók és (szinte) tapinthatók végtelen változatosságban. Ezt roppant mód helyeslem. Tisztelni kell a nőket. Van például egy olyan, 10 centis kis bronzszobra (tó mellé raktak ilyenfajta lányaktokat régebben), hogy ül egy lány egy kövön, nagyterpeszben, és ki van munkálva hibátlanul még a pár milliméteres kis szeméremajkacskája is. Miniatűr poén, naná, szó szerint az; és sajnos egyszerűen nem tudtuk rendesen elkapni a fényképezőgéppel, pedig sokat próbálkoztunk, noha nem is fickándozott a kicsike.

Viszont a legbűvöletesebb Somogyi-poént e témában még én sem vettem észre, így hát sajnos megörökítetlen maradt. Volt ott egy kb. egy méteres samott- vagy agyagszobor, egy csellista lány, derékig hosszú szoknyában (de azért a szeméremdomb átsejlik), a melle persze a szokásos módon kibontva; szép az egész, de semmi különös. Maga mellett tartja a csellóját, az is elegánsan, függőlegesen áll, nagyjából akkora, mint ő. Jó, hát ez ilyen, gondoltam, és elmentem mellette. (Először is, sőt másodszor is, amikor fotóztunk.) Harmadszor Máriával mentem, mert meg akartam neki is mutatni ezeket a munkákat: és zárónap volt már, sőt záróra. És ő látta meg a meglátnivalót ezen az alkotáson, és mutatta nevetve: a csellónak formálódó, apró melle volt, kettő természetesen, és ahonnan a húrok indulnak, alul, ott neki is vénuszdomb-formája volt.

Ettől még a szobor maga lehet akár pocsék, nem is a legjobb szerintem se: mégis elragadtatott lettem azonnal. Így kell szeretni az életet! És el is raktároztam magamban a dolgot. Csak hát nem tudom nektek megmutatni.

Somogyi leplezetlen erotomán nőbolondságát egyébként érdemes mindenféle mátrixokba rendezni. A mátrix további mezőibe egyrészt református elkötelezettsége kerülne, amit a kádárizmus évtizedeiben sem tagadott, sőt hangoztatott. Aztán elragadtatottsága saját felesége iránt. (Nőbolond feleségrajongót nem sokat ismerek, az majdnem a lehetetlennel egyenértékű: közvetlen közelről azért egész pontosan egyet igen.) - További elem lenne, hogy Somogyi frekventált művész tudott lenni a Kádár-korban, sokáig a Képzőművészeti Főiskola bálványa és talán rektora is. És egy időben meg az Elnöki Tanács tagja. Nincs matematikus, aki ezt a sokféleséget egységbe tudná rendezni, de az élet valahogy mégis összerendezte őket, csak tudnám, hogyan. Én még kicsiben sem tudom mindezt megcsinálni, egy iskolában. A Somogyi össze tudta, nyilván fontos volt számára minden elem, és hát ő volt a Somogyi. Nagy figura lehetett, ha el tudta érni azt is, hogy megkerülhetetlen legyen.

És most a másik momentum. Úgy egy jó hete beszélgettem erről a kiállításról titkos haverommal, Szabó Gáborral. Ő a Patakyban mindent lát, sőt viszi a tanítványait is, neki tehát ott ki kell elemeznie vegyileg-esztétikailag még a szart is, ami állítása szerint egyébként nem ritka. Kérdeztem, mi a nézete erről a kiállításról. Nagyon érdekeseket mondott. Neki Somogyi tanára volt a Képzőn, fantasztikus ember és szobrász volt, ő volt az isten, imádta a nőket, nagy vagány volt és nagyon korrekt ember; ilyeneket mesélt. Meg hogy állatszobrásznak indult eredetileg (nem gondoltam volna, hogy ilyen „alterület” is van); meg lehet nézni, mit tudott e téren: menjek, nézzem csak meg a Parlamentnél a két oroszlánt, és mindent tudni fogok erről: az egyiket ő csinálta, a másik régebbi, az szerinte semmilyen. Hát jó, majd megnézem, sőt szerintem meg is néztem már régebben, mert ezt a javaslatot elővezette valamiért már korábban is, csak feledésbe merült nekem az egész azóta. Most jön elő a ködből. Nyilván akkor még nem is fogtam fel, kicsoda az a Somogyi József - noha tudtam. Oroszlánt meg csak rajzfilmben szoktam látni közelről.

Amúgy neki ez a kiállítás nem tetszett, szerinte nem kellett volna megcsinálni. Minden szobrász műterme tele van nagyon rossz szobrokkal, és ezek ilyenek, mondta. Kár volt ezeket közszemlére bocsátani. Van vagy három jó köztük, de azok meg a nagyszerű köztéri szobrai kicsiben; meg még egyet dícsért nagyon, már nem tudom, melyiket, mert hogy ott úgy emeli a lányfigura a karját… És hogy akkorra tanulta meg Somogyi a levegőt. Szóval ilyen furcsa, ezoterikus, szakmai dolgokat mondott. Nagyon élveztem, szeretem, amikor valaki a szakmájából beszél kifelé. Általános bölcsességeket bárki tud bármiről mondani, majd én is fogok ilyesmivel mindjárt próbálkozni. A szakma, az más. Nem minden; de ha nem tanultad meg… Meg kell tanulni.

Érezhető volt, hogy Szabó Gábor egy általa tényleg bálványozott emberről, etalon szobrászról beszél. Mindeközben a konkrét művekről szinte kizárólag negatívumokat mondott. Ez – gondolhatjátok – ugyancsak nagyon tetszett nekem. Én is így szeretem ezt, ha szükségesnek látom. Ami rossz, az rossz: akárki művelte is. És azt ki kell mondani. Ráadásul Szabó tényleg hozzáértő, hiszen maga is szobrász. Elhiszem tehát neki a szakvéleményét - és mégse hiszem el.

Azt mondta Szabó Gábor, hogy rengeteg az agyag-samott-kerámiaszobrokon a rutin, egyformaságok, ormótlanságok, miegyéb. Meg hogy azok a szájak! Hát valóban, tényleg sok a modor. Visszaprimitivizálódás zajlik szinte. Elízléstelenedés. Én is láttam mindezt. Csakhogy nekem így is tetszettek. Ezeket a műveket Somogyi jórészt a 90-es évek elején készítette, bronzhoz akkor már nyilván nem is jutott, valószínűleg műhelygyakorlatozott selejt anyagokkal: de attól a próbálkozásai még lehettek komolyak. Szerintem komolyak voltak. Tudható például, hogy1990-ben halt meg a felesége: ő meg csinált neki (vagyis magának, a műtermébe) síremléket: egy barbár, durva angyalt. Aminél finomabb nincs! Tuti, hogy az asszony (nyilván fiatalkori) vonásait viseli. Ez a Cini. Zord, hűvös arc; komoly és gyönyörű. Túlvilági. Átkomolyodott valami örökebb-be. Szerintem ez, vagy talán még ekörüli más élmények is, izgalmas közölnivalókat hoztak létre benne, Somogyiban. Ekkor már nem a fiatal puncikák lehettek az érdekesek számára, talán nem is talált már könnyen alkalmas modelleket. Hiába, a legjobb véső is elkopik egyszer. Jöttek helyettük ezerrel az öreg Máriák. Három Pieta-variáció is volt a kiállításon, ülő, elhanyatló, fekvő Krisztussal (már ha az: inkább csak FIÚ!); fölöttük a rezzenéstelen asszony-anya-szerető. Az egyik szobron a halott fiú az anyja mellei közé fúrja a kezét, szerintem döbbenetes! Itt a Megtartóról is, az Elernyedettről is nagyon sokat tudnak! – És aztán ott vannak a feszületek is. Szintén három ilyen volt kiállítva: az egyik pici, bronz, az még korábbi: a jellegzetes, hosszúnyakú, lecsüngő fejű Áldozat. Annyira a Semmire van felszögezve, hogy még keresztje sincsen. Nem is kell. Aztán a másik: szögletesen ráolvad, beleolvad a test a keresztbe, azonossá válik vele. Korpusz: inkorporálódik. Keresztté válik a test, vagy inkább a kereszt testté. És a harmadik: ezen jelképes bíbor köpenyben van a megfeszített: és lelóg a keresztről, előredől. Az első ábrázolás anatómiai csoda szerintem, pontos, kifejező, gyönyörű; a másik kettő anatómiai abszurditás, mégis döbbenetesek azok is. Az egybeolvadtban az azonossá-válás van jelen: Vagyok, AMI Vagyok, mintha ezt mondaná úr-szava-parafrázissal: én vagyok az örök áldozat, a megfeszített, a levehetetlen, a leválaszthatatlan. Az utolsó pedig az eleve megdicsőült: nem tudták leszedni róla a fejedelemségét, vagy inkább máris megszerezte azt; és noha átadja magát a halálnak, hiszen a karjaival teljesen elengedi magát, közben a lábaival, embertelen erőfeszítéssel, mintha épp hogy tartaná. Halott az élő, él a halott, ilyen egyszerű ez, a fenébe! Szóval roppant feszültségek vannak ezeken a szobrokon: a jelképiség és az akarat és a gondolat erőfeszítései. Ez a szobrász nem megadja magát a pusztulásnak, hanem - újabb és újabb értelmezésekben - megragadja azt. Nem egyszerűen „pöröl az elmúlással”, hanem újra és újra tökön ragadja. Nem tudom ezt finomabban mondani; sajnos pontosabban se.

Ezért jó szobrok ezek, szerintem. Ezért tudom elképzelni, hogy nem is akarta a szobrász a maximális mintázóképességét bevetni hozzájuk. Minimalisták ezek a művek, igen. Odacsapottak, igen. De talán csak azok az elemeik, amelyek nem fontosak.

(Mellékesen: reformátuséknál nem nagy divat feszületeket, felszegezett testeket, pietákat gyártani. A kései időszak ilyetén fordulatát már csak ezért sem látom vallási fordulatnak. Az öregség, a halál, a gyász, a tartás, az őrzés: eredendően vallásfeletti, de még inkább: felekezet feletti dolgok. Ezek a motívumok csak jól tudják képviselni őket. Újabb és újabb értelmezésekre adnak lehetőséget. Ady, Pilinszky jól tudták ezt.)

Még valamit a minimalizmusról. Nézzük meg a Fáradt bohócot (ez is korai szobor). Itt is itt a zsiráfnyak, a lehajló fej. Az arcot (láttam!) ugyan még tökéletesen megmunkálta, de azt úgyse nézi meg alaposan senki; az igazi arc úgyis az álarc, a botra feltűzve. Már itt is különbséget tett Somogyi lényeges és lényegtelen között. Ekkor ugyan még megcsinálta a lényegtelent is, de később már nem fárasztotta vele magát. Talán rájött: vannak fölösleges fáradságok is. És az ÁLDOZAT mindörökre elnémult száját tökéletesre formálni, hát az most az lenne. Más dolog az, mint a kövi kislány beszédes ajkacskája.