"Jel vagyunk"

Ma mondták be: ez a terv nyerte a Cseh-Bereményi-pályázatot, tehát előreláthatólag ez a mű díszeleg majd az Iskola utcai ház falán. Milyennek találom? Nem jónak és nem rossznak. Megfelelőnek, mondjuk így. Hiszen majd kopnak és egyszerűsödnek a dolgok, és amennyiben őbelőlük marad egy gitár meg egy kalap a falon, ezek azért elég erős (ma még persze közhelyes) attribútumok lesznek, két csavargószerű, furcsa szavakat susogó ember attribútumai. Foszlányok, hát persze. De mindegy, működni fog ez még egy ideig.

Egyébként láttam egy hete magát a kiállítást is, a 69 pályaművet, felballagtam a várnegyedbe, meg is írtam Misinek a benyomásaimat, csatolom:

„Más. Voltam tegnap a Várnegyed Galériában, sok közepesen érdekes dolgot láttam, de telitalálattal nem találkoztam. Sok volt a presszózás, a telefonfülke, a gitár, az ócska cipő meg a kalap meg persze annyi Budapest, hogy be se férne Budapestre. Végül szavaztam, rád, mert a te ötleted a sok látvány közt nem a legkiugróbb, de nagyon működne viszont. Aztán mit tudom én. Úgyis szétvernék semmi perc alatt. Meg már szakmailag úgyis eldőlt, gondolom.”

Szerelem-kereső

A Google képkeresője tényleg nagyszerű találmány. A múltkorában egy olasz reneszánsz szerző, egy nagy neoplatonista szövegeit olvasgattam. Számomra eléggé új, és nagyon érdekes írások voltak – amúgy persze majd hatszáz évesek, de magyar nyelvű hozzáférés nem nagyon volt korábban hozzájuk. Szerzőjét különbféle ínyencségek miatt máig emlegetjük — Marsiglio Ficinónak hívták, ő volt a firenzei neoplatonikus kör vezetője, a Mediciek védence, Janus Pannonius levelezőcimborája, ilyenek. Ő és nem Platón találta ki a „plátói szerelem” néven később lebutított elgondolás eredetijét is. Okos enthuziaszta volt.

Kíváncsi lettem, milyen képeket találni róla a neten. És hát van is ott pár dolog. De aztán kiadta a kereső ezt a képet — és onnantól nem volt már több kérdésem arra vonatkozólag, miért találni fent annyi hibásan megadott portrét, főleg kevéssé ismert emberekről. A rendszer simán adja tovább a hibákat: hiszen alighanem csak a kép környezetében lévő neveket tudja „olvasni”. A használók meg pörgetik tovább a furcsaságokat. És aztán érkeznek a házidolgozatok, amelyeket a derék diák buzgóságában még képekkel is illusztrál, csak Radnóti Szabó Lőrincnek néz ki valahogy. (Kérdezem erről, zavartan vállat von. Tényleg, honnan is tudná, ki kicsoda? A Google-ból? Hát íme. A tankönyvből? Elhagyta régen.)

Hát itt van a Google-féle Ficino, gyönyörködjetek velem: szerelem ez, ha nem is filozófia, és még kevésbé „plátói”. De annál jobb. Ezzel a Ficinóval én is szívesen megismerkedtem volna. Szem-élyesen, szív-éjesen. Sőt lejjebb, leginkább.

Ki kicsoda

Variáció, ezúttal egy Nietzsche-témára,

avagy: Isten gyengélkedik

Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találtak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés sem volt, ami így elcsigázta, leg­alábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fe­jét.
„Kicsoda vagy hát?” - kérdezték tőle végül.
„Egy nagy generális” - felelte, fel sem nézve.
„Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.”
„Nem - mondta az öreg -, valóban az vagyok.”
„No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehet­nél?”
„Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő -, megbocsátom nektek.”
„De hát nem is nevetünk- így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.” „Az is vagyok - felelte az öreg -, főgenerális vagyok.”
„Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem ér­dekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éj­szaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.”
„Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.”
„Miért, talán nem tudsz járni?”
„Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék seregem körében.”
„Kihajítottak talán?”
„Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.”
„Honnan?”
„Az égből.”
„Onnét föntről?”
„Igen.”
„Odafönt van a sereged?”
„Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.”

Kafka-land

Két szöveget szeretnék most mindössze iderakni: és mivel szeretném, ide is rakom. Két parafrázist az Átváltozás témájára. Remélem, érdekesek.

Az első kívülről néz, a „túlélők” felől:

Szörnyeteget szeretni nem lehet,
ha mégúgy esdekelne is
szeretetért. Mit ér neki, ha szánjuk?
Százlábúvá változni nem muszáj,
elég, ha túl vén lesz az ember,
béna és magatehetetlen.
Senki sem emelkedhetik
tartósan felül önmagán.
Végül a szörnyeteg kiszenved,
kirándul a megkönnyebbült család,
s elégedetten falatozva
pihen a természet ölén.

A második belülről. Ez tehát a bogár panasza:

Hámló, elkopó kőfalak közt,
egy romló dobozba bent,
a falban szipogó fémcsövekben
piszkos rozsdák között
élünk, élünk, búgó csapok közt,
dobozban rovar:
hámlik, romlik testünk, bőrünk,
korpa közt vagyunk a haj.
Élünk, úgy mozgunk szobáinkban,
mint szemétben rovar,
hályogos, megdagadt két szemünk is
piszkos rozsdák között.
Élünk, élünk búgó csapok közt,
dobozban rovar:
ráül romló, tompult fülünkre,
bántja, sérti a zaj.
Hámló, elkopó száz szobában
pörgünk falak között,
testünk, szemünk is vas ruhába
elbújt, felöltözött.
Fásló, romló száz dobozban
sértett bogár vagyunk,
csúszik-mászik törékeny testünk,
és merre utunk vezet:
fénylő csík marad végül nyomunkban,
hogy tudják, merre vagyunk.

Magánigazság

"Sokkal fontosabb dolgokról akarok írni és rajzolni, mint - ahogy Will Eisner mondta - 'üldözős és bosszúállós fantazmagóriákról'. Na de hol lehet megtalálni az ehhez szükséges emberi témát, alapanyagot? Amit mindenki a legtökéletesebben ismer, az a saját élete. Kimehetsz az utcára embereket interjúvolni, megtalálhatod az 'anyagot' ily módon is - egy grandiózus és rendkívül aprólékos kutatómunka révén. De egyszerűbb az általad ismert embereket és saját magadat felhasználni, az egészet pedig olyan dolgokkal színesebbé tenni, amelyekről olvastál."
Ezt mondja Eddie Campbell, az önéletrajzi képregényeiről híres szerző. Ahogy múlnak az évek, ahogy egyre távolodom a gyerekkortól, fokozatosan kezdek eltávolodni az "üldözős, bosszúállós fantazmagóriáktól" is. Egyre nagyobb szükségem van az emberi témára, a mindenféle pózolást és sablonos megközelítést nélkülöző képregényekre és filmekre, a lélektant a pörgős cselekménynél valamelyest izgalmasabbnak tartó könyvekre, a hétköznapi igazságokra, egyszóval az olyan emberi történetekre, amelyek mind közül a legigazabbul szólnak. Eddie Campbell számára a fikció, akármilyen remekbe szabott és valóságosnak ható fikció is az, már onnantól hamiskás, hogy tudja: fikció.
Persze egy önéletrajzi képregény sem a sziklaszilárd tények gyűjtőhelye. Ahogy egy dokumentumfilm sem. Apám a múltkorában találóan hazugságműfajnak nevezte az önéletrajz írást is. Mert onnantól kezdve, hogy valamit egy bizonyos rendszerbe illesztesz, vagy szerkezetet adsz neki, megszűnik kézzel fogható tény lenni, hiszen alakítgatva lett. A Persepolis is a fikció kategóriájába esik, hiába megtörtént eseményeket és a szerző életét dolgozza fel - már az egyes szám első személyben használt narráció is egyértelművé teszi, hogy egy bizonyos nézőpontból mutatják be nekünk a dolgokat, azaz erősen szubjektív művel van dolgunk.
És hogy akkor mégis miért különbözik ez jobban a tökéletes fikciótól? Mert egyfajta személyes igazság van benne. Marjane Satrapi úgy írta/rajzolta meg képregényét a nyolcvanas évekbeli iráni életről, ahogy azt Ő látta. És bár egy kicsit más műfaj, de ide sorolhatjuk Bérczes László beszélgetőkönyvét Cseh Tamással: noha valóban megtörtént eseményekről és létező emberekről esik szó benne, végeredményben mégis arról szól a könyv, hogy maga Cseh Tamás hogyan látta a világot. Márpedig ettől hat valami igaznak, nem egymásra halmozott tények kupacától.
Ezért aztán, mikor Dini öcsém KT legújabb verseskötetét olvasgatta (mely az eddigiek közül minden kétséget kizáróan a legszemélyesebb), és azt kérdezte, vajon tényleg hajszálpontosan így történt-e meg minden esemény, amit a költő leír, én azt válaszoltam, teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy az ember érzi: ezekben a versekben a költő egészében feltárulkozik, gyakorlatilag odaveti magát az olvasónak, kiszolgáltatottan, védtelenül. A lírai én szinte hajszálpontosan illeszkedik a valódi énre.
Az utóbbi időben KT új kötetében találtam meg a számomra legértékesebb személyes igazságokat. Egyesek nem tudnak mit kezdeni egy ennyire személyes művel - nekem éppen ettől szólalnak meg igazán a versek, ettől gyakorolnak rám lehengerlő hatást. Nem elhanyagolható tényező persze, hogy a költeményekben felbukkanó szereplők közül a legtöbbet közelről ismerem - ám ez számomra csak még átérezhetőbbé teszi KT gondolatait és érzéseit. Mert tudom, hogy ő ugyanazt a világot látja maga körül, aminek én is részese vagyok, csak éppen a saját szemszögéből ír róla - és ez arra késztet, hogy én is körbenézzek, elgondolkozzam, és hogy időnként rá is csodálkozzam a dolgokra.