2010. március 13., szombat

Szép remények

Ma vettem egy Playboyt. Nem állítom, hogy ilyesmi nem fordult még velem elő, mert dehogynem, nem is egyszer. De pusztán a csajok miatt mostanság már nem veszek, mert drága bizony ez az újság; és ruhátlan nőkkel ingyen is tele az internet. Viszont ma mégis vettem; és már néhány napja tudtam, hogy fogok majd venni. Bereményivel van ugyanis benne nagyinterjú, és ez tudomásomra jutott; azt pedig én sehogy máshogy el nem olvashatom, csak a lapra beruházva. Mániás vagyok: beruháztam. A neten van persze a beszélgetésből mutatvány; mint ahogy a fő árucikkből, a pucérkákból is. De csak mutatvány. Én is így csinálnám.

Bereményi mindig mond meglepőket; sőt mulatságosakat is. Olvasom, és néha nem győzök hüledezni. Előfordul, hogy enyhén idiótának érzem őt; máskor meg nagy-nagy megérzőnek. Néha meg nem is tudom, hogy minek. A dalokban, ha jól rendeződnek össze, ugyanezek a furcsaságok gyakran bizonyulnak meggyőzőnek. Ezt tapasztalatból tudom, és ezért különösen figyelek a furcsaságainál; merthogy hátha: sőt valószínűleg. (Egyébként meg még azért is nagyon érdekes vele készült beszélgetéseket olvasni, mert mindig tud újat mondani régmúltakról is. Folyton dolgozik benne az élete, sőt a mások élete is. Értelmeződik, és ettől persze át is értelmeződik. És ez nagyon jó. Elevenség.)




A mostani interjút Wisinger István, egy eléggé tűrhető újságíró készítette; azonban elég ügyetlenül. Élek a gyanúperrel, hogy mivel Bereményi sokszor viselkedik esetlenül, az őt jól ismerő interjúkészítő kedvességből (szolidaritásból) mutatja magát még nála is bumfordibbnak; de azért ez nem túl valószínű. Másfelől meg így is elég sok dolog elhangzik, illetve kiprovokálódik. Még Bereményi legújabb, negyedik házasságáról, sőt a két friss kisfiáról is szó esik, pedig ez egy ilyen zárkózott embertől nem is volt várható. Ezek a részletek azonban nem tartoznak ide.

Most csak egy ilyen furcsaságot hozok szóba. Valamit, amiről még sosem beszélt, ezúttal viszont igen; és engem, talán nem véletlenül, nagyon szíven ütött.

Bereményinek nagy család-történetei vannak; gyakran építkezik is ezekből. Aki ismeri a dalokat, a filmeket, a Legendáriumot, az tudja. (Minimumként elég az Eldorádót ismerni ehhez.) Most ezt mondja:

Kérdés: Ha a gyerekeid sorsát összeveted a saját gyerekkoroddal, akkor hogyan magyarázod meg nekik azt a merőben más világot? Felidézhető egyáltalán, mint egy „családi legendárium”?

Válasz: Magamtól soha nem magyarázok semmit nekik, csak válaszolok a kérdéseikre. Nem tanítok nekik például történelmet, hanem hagyom, hogy maguktól fedezzék fel, ami nekik fontos. Egy dolog viszont nagyon foglalkoztat. Észrevettem, hogy egy családon belül generációkon keresztül szokott ismétlődni egy életmodell; hogy más díszletek között, de valamilyen vízjel szerint a sorsok másolják egymást. Viszont én nagyon nem szerettem volna, hogy életemnek bizonyos fordulatai megismétlődjenek a gyerekeim sorsában.

Kérdés: Ezt lehet befolyásolni?

Válasz: Hát persze! Mert életünk azon problémái, amelyeket nem tudunk megoldani, az utódainkra hárulnak. Amit pedig megoldunk, az alól felmentjük az utódainkat. Ezt tudatosan figyeltem. És amint a rossz minta jelét észrevettem, azonnal megszüntettem még a lehetőségét is a másolásnak. Így meg tudom változtatni a sorsvonalamat, hogy az utódaimat felmentsem. Jobb apa akarok lenni, mint az elődöm.

Ennyi. Erősen felkavart. És nem is részletezem, miért. Csak az jutott eszembe, ezt én is megpróbálhatnám. Még akkor is, ha az ilyen öröklődő karma-cuccokban én nem is hiszek. Attól még meg lehetne próbálni. Hiszen az ellenkezőjében sem vagyok biztos: abban, hogy ilyesmi nem lehetséges.

Dehogynem. Egyébként még sokkal egyszerűbben, mint kulturális mintázat is lehetséges. Átöröklődik az ember, hiszen látják. De mondok viccesebbet, remélem, meg is szívlelem majd:

Pascal írta kora hitetlenjeinek címezve, hogy az egy dolog, ha nem hisznek Istenben; lehetséges ilyen hozzáállás. De mi van, ha nagy felvilágosultságukban tévednek? Hiszen az értelem nem csalhatatlan eszköz. És azt ajánlja nekik (cinikusnak tűnik a javaslata, pedig csak az ő nyelvükön próbál beszélni), hogy fogják fel az egészet úgy, mint egy fogadást. Lehet fogadni Isten létére; nemlétére is. Ha a nemlétére fogadok, viszont mégis létezik, nagyon megszívtam: jön az örök kárhozat. Ha a létére fogadok és mégsem létezik, hát mi van akkor? Megyek a semmibe és ennyi. Jóval értelmesebb hát a létezésére fogadni.

A globális dolgokra (környezetszennyezés, felmelegedés, egyebek) régóta ugyanezt tudnám csak javasolni a döntéshozóknak. Érdemesebb lenne a bizonytalan adatok ellenére is arra fogadni, hogy bajok vannak felnövekedőben; és megpróbálni cselekedni. Értelmesebbnek látom. De persze ez földszintes okoskodás, dollárra úgysem váltható. Pascalnak se jött be.

Na szóval, és itt már a zárás jön: nekem is érdemes lenne talán arra fogadni, hogy tudok tenni valamit a környezetemért, az utánam jövőkért pusztán azzal, hogy pár elrontott dolgot megpróbálok megjavítani a saját életemben. Hiszen mit veszíthetek? Ők meg talán nyerhetnének.

És hogy hova nyúljak? Ezen nem kell sokat tökölnöm: bárhova. El van barmolva már az egész.

Hát akkor most nekikezdek. Első lépésként megpróbálom felvidítani őket. Ideiktatok hát egy régi-régi Playboy-csajszit.

5 megjegyzés:

Gergő írta...

Nagyon vártam, hogy mikor bukkan fel pucér nő a bejegyzésben! Engem sikerült felvidítanod vele!

Amúgy meg jó ez a bejegyzés. De mit gondolsz, ha létezik ez az öröklődős-karmás-dolog, kinek szarabb: az elődnek vagy az utódnak?

barna írta...

Mindenkinek szar. Egyébként, ha csak annyiban létezik, hogy az előd viselkedési- és csődmintát ad át a leszármazottaknak, már akkor is nagyon szar.

De talán az utódnak mégis szarabb. Ha karmaöröklődés van, lenne, akkor neked pl. olyan dolgokon kellene görcsölnöd folyamatosan, amik nem is belőled fakadnak. Így fel sem ismerheted őket igazán, hiszen nem te élted meg. Egyes buddhista iskolák így is gondolják, és ezért többet foglalkoznak az elődök múltjával, mint a sajátjukéval.

Én gyakorlatilag semmit sem tudok az elődeim belső problémáiról, és ez már nem is nagyon fog változni. Vagyis nekem egyenesen reménytelen.

Játszani viszont szoktam egy hasonló a problémával - Bereményi szövege csak ebben a formájában rázott meg engem, egyébként elég régóta foglalkoztat. Én azt gondoltam végig, az előző életeimből milyen elintézetlenségeket hozhattam. (Egyébként ebben se hiszek cseppet se. De: mégis.) És arra jutottam, hogy korábban rettentően gyors észjárású, nagyon határozott, kíméletlen valaki lehettem, egy manipulátor, egy inkvizítor, na. Egy állat-gép. Most nem tudom, ez nagyképűség-e vagy önostorozás megint. És azt kaphattam erre az életre, hogy egyáltalán ne legyen semmi tájékozódási ösztönöm. Én tényleg úgy léptem be az életbe, hogy fogalmam se volt, ki vagyok, hol vagyok, milyen viszonyok és lehetőségek között vagyok. Mint egy radar nélküli denevér. Így kellett repülgetnem, és - érted. Nyilván megérdemeltem. Még repülgetek most is, de hát hova jutottam! Semmi. E szerint az elgondolás szerint ez az életem törlesztés. Ez is a karma.

Mindegy, én próbálom most fogadásból mégis megjavítani kicsit a viselkedésemet, igazából a karakteremet, hogy nektek könyebb legyen. Úgyhogy ti inkább a saját gubancaitokkal foglalkozzatok.

Jó sok hülyeséget írtam most.

Névtelen írta...

Valóban, írtál pár marhaságot (de most jól megaszondom a tutit). Na jó, csak egy apró helyesbítés: karmát nem lehet örökölni. A legkorrektebb - és egyben magyartalanabb - fordítás, amivel találkoztam a Buddhista főiskoláról származik. Karma: tett-következmény. Vagyis magába foglalja a cselekvést is és annak következményét. Mindenki felelős a saját tetteiért, de csak azokért. ez lehet rövid távú karma egy életen belül és hosszú távú karma élete(ke)n át. De aoától nem örökölhető. Jól mondja a mondás: mindenki a maga szerencséjének (vagyis sorsának, tehát karmájának) kovácsa. Egy kivétel van: a mester felelős a tanítvány karmájáért, annak cselekedetei az ő karmáját terhelik. Nem véletlen, hogy régen nagyon megválogatták, kit fogadnak el tanítványnak (10000 fős egyetem, persze!) Ezt viccesen megemlíti a Kill Bill című film is.
Abbafejeztem.
W

Névtelen írta...

jellemzően megint

a felszínen mozogtok, és csak a csajt látjátok a képen. pedig a lényeg a barokk palota, csillárok, tükrök, kandalló. amit egy irodalomtanár összeharácsolt műközpontú magyartanítással.

még az unokáknak is o.b. mérhetetlen önzését, birtoklási szenvedélyét kell majd ledolgozniuk.

sajnálom őket.

lala

Névtelen írta...

lala!

Nem olvastad, amit írtam?
W

(Szidjuk még egymást pár kommenten át, o.b. azt szereti, olyan, mintha lenne itt élet...)