2010. március 18., csütörtök

A digitális albatrosz, ahogy kétszer botlik

Nincs ennél a történetnél köznapibb: feladtam egy osztálynak néhány verset, tanulják meg, mondják vissza, illetve, mivel arra sincs idő, írják le papírra a kibaszott csigatempójukkal (úgy se sokkal időkímélőbb, de valamennyire mégis), aztán értékelés és felőlem azonnali felejtés; tényleg nincs ennél semmi közhelyesebb. Így megy az iskolagép. Meg is tanulták, viszonylag szép számban (bár némi gyanakvás most már van azért bennem, de tény, hogy nem vettem észre semmi csalást). Ezt a verset is kértem, mert még legalább át tudják fogni valamennyire: megbotlik a hülye költő, naná, helyes, taknyoljon csak jó nagyot. Egyszóval kértem tőlük megtanulásra ezt:

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)

Tegnap nekiültem végignézni, volt fél órám, az az ilyesmire elég, a verset magát nagyjából tudom, vagyis puska se kell; pirosoztam, de nem is nagyon kellett egy darabig. Ám a negyediknél egyszer csak ilyen sorra bukkantam a 12. sor helyett: „Egy másik sántikál: hé, így röpülsz te, nézd!”

Furcsa volt, hogy így tanulta meg a gyerek, hogy fordulhatott ez elő?, a többi rész nagyjából rendben működött, két apróbb szöveghiba volt még talán. De az egyik úgyszintén fura volt még, az, hogy a „herceg” helyett meg „princ” állt. Odaraktam a sok pirost, csóváltam a fejem, nem nagyon értettem, de hát annyi sok hülyeség van! Vettem magam elé a következőt, és abban is ugyanígy volt. Aztán a harmadikban is. Akkor már végigszaladtam az összesen, és láttam, hogy a többség ilyen szövegezésű.

Ej, az anyátok ne sirasson, mi a franc ez? Arra gondoltam első értetlenségemben, hogy talán valamelyik így tanulta meg, illetve ilyenné változott valahogy a fejében. És hogy talán így adta tovább. Összetartó kis osztály, megtörténhetett éppen. De azért valószínűtlennek tűnt. Így tehát ugyanennek a hipotézisnek egy másik változatát dolgoztam ki magamnak hirtelen. Ez abból állt, hogy valamelyikük rosszul tanulta meg, és talán segítségképpen begépelte a többieknek e-mailbe. Mert ezek a drága kölykök már nem cipekednek ám feleslegesen, amit helyeslek is más oldalról, egészségügyileg: a szöveggyűjtemény az iskolai szekrényben lakik nekik, ha tehát hirtelen otthon kell valami, tuti, hogy egynek sincs. Legfeljebb (húszból egynek) véletlenül, kötetben, a nagyapó könyvespolcán. Nyilván egymástól kértek segítséget kínjukban.

És ha már így eszembe jutott az internet, gondoltam, megnézem, hátha találok ott külsérelmi nyomokat. Begépeltem tehát a furcsa verssort. És hoppá, egyszerre bejött a vers teljes szövege. Tárhely: Wikiforrás, az meg továbbmutatott még máshova, azt hiszem, a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz. És ott is ugyanez a szöveg volt, vagyis ez a princes.

És a szükséges információt is megtaláltam: mégpedig, hogy ez a Nyugatban 1818-ban megjelent első fordításváltozat szövege. A Magyar Elektronikus Könyvtár ezt a verset talán azért tárolja ebben a változatban, mert ők a teljes Nyugatot felvitték a hálóra, tényleg minden sort, mindent: ahogy az helyes is. A Wikiforrás meg agyatlanul leemelte onnan, és a magáévá tette. Hát remek.

Íme az 1918-as változat, ez hozott létre bennem kognitív disszonanciát:

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Az sehol se derül ki, hogy nem ez a kanonizált szöveg. A szöveggyűjtemény nélküli gyerek megtalálta a neten, örvendezett, letöltötte, megtanulta. (És tényleg ez a változat jön be elsőnek.) Mint mondtam, szöveggyűjtemény a szekrényben, hogy gyanakodna otthon, éjjel egykor bármire is? De nem is dolga. Ő hiteles szöveget talált tényleg, csak éppen egy másikat. Részben primitívebbet, persze. Amelyet maga a fordító javított ki öt év múlva, a teljes Baudelaire-fordításkötet készítésekor. Amikor feleszmélt.

De hogy a net ilyen tudatlan legyen és ilyen félreorientáló, az, noha nem lepett meg, mégis izgalomba hozott. Begépeltem hát a „helyes”, a kanonizált változatot is: az megvan-e vajon odafent? Reméltem azért. Meg is volt, persze; de csak mert valaki kedvenc verseként begépelte magának úgy is.

Nem oda futtatom ki ezt a bejegyzésemet, ahova talán várnátok. Ennél barokkosabb leszek. Nem a netet fogom most ostorozni. A netet is emberek csinálják, tudatlanul, féltudással, rohanvást, kapkodva, nagypofájú magabiztossággal, frusztráltan: ki mikor hogy. Épp úgy, mint minden egyebet. Miü vogymuk. Ez az eset azt kétségtelenül mutatja, hogy bárkit bármikor meg tud így vezetni az Internet, akár akaratlanul is. Ez tény. Figyelni kell. De ezt eddig is tudtam. És azt is, hogy én se fogok észrevenni mindent, mert lehetetlen, tehát meg is fognak vezetni. Sokszor még szándékosan is. Meg fogom szívni, sőt nyilván eufemizmus itt a jövő idő. Sőt, hogy én is félrevezethetek másokat, mint ahogy meg is tettem már egyszer régebben, véletlenül, a Rilke-ügyben, csak szerencsére időben az orromra koppintottak.

De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy én se ismertem tegnap estig ezt a most már inkább vigyorgásra, mit kétségbeesésre késztető szövegvariánst, pedig azt gondoltam, én ezekről a szövegekről minden lényegeset tudok. A romlás virágai kötet minden versét olvastam, nem is egyszer, az összes hozzájuk tartozó jegyzetet úgyszintén, azokat is többször, búvároltam háttértanulmányokat dögivel, volt a kezemben Tóth Árpád-kötet is, versek, novellák, fordítások. És semmi: ezt a változatot mégsem ismertem. Nagyon sokat nézegettem a Nyugatot magát is, elektronikusan is, reprintben is (bár az megszakadt 1913-mal, úgy emlékszem). Nyilvánvaló most már, hogy épp az adott lapszámmal nem találkoztam eddig. Kritikai kiadás sem volt a kezemben, de hát olyan Tóth Árpád esetében nincs is. Ennyi.

És most — épp az Internetről — tanulhattam. Semmit, apróságot, jelentősége nulla, de mibe fogadunk, hogy olyasmi ez, amit max. 20 ember tud rajtam kívül e pillanatban. Ez is semmilyen érzés persze, de jó is azért. És ezeknek a kedves, elektronizált, könyvnélküli barmocskáknak köszönhetem. Rengeteg ember rengeteg apró tudatlansága kellett hozzá, hogy ez az aprócska kis tudás most összeálljon. Enyém, övék, Wikiforrásé, stb. Összehoztuk. Egyébként is csak a véletlenben bízhatunk.

Ha tehát az embernek szerencséje van, ha úgy vezeti a kezét a nem-tudom-micsoda (fátum vagy jóistenke), akkor tanulhat az elektronikus forrásokból épp úgy, mint bármi másból. Nem fog persze korrekt adatokkal találkozni: az nagyjából kizárt. Minden forrást gyanakodva érdemes odafönt fogadni, sőt úgy mondanám, hogy kötelező: nem Vezér Erzsébet dolgozik oda, nem is Stoll Béla: lelkes kis innen-onnan-másolók, szerepzavaros figurák, Guglizó Jankák és Jánosok. De ez nem baj ebben az összefüggésben. Nézelődni kell. Lám, érdekességekbe futhat bele az ember.

A bármely témában teljesen készületlen mindigtöbbség persze nem fog, az nézheti a képernyőt akármeddig, nem fogja tudni még azt se, hogy mit nem vesz éppen észre. (Azok is miü vogymuk.) Hermann István filozófus emlegette folyton, hogy neki azt mondta a mestere, amikor végre külföldre utazhatott (az a szoc. időkben nem volt épp gyakori), hogy aki hülyén megy ki, hülyén is jön vissza — és ez épp így igaz Internetországra is. De azért lehet találni dolgokat. Egy magyar irodalomtörténész, aki a középkorral foglalkozik, így talált nemrégen egy fél Janus Pannonius-panegyricust. Fent volt az régóta, csak nem esett le senkinek, mi is az; ő meg egy álmatlan éjszakán rákattintott véletlenül, és elkerekedett a szeme. Ismerem őt, elég ellenszenves figura; de az örömét nem vitatom el tőle. Jó lehet most neki. Talált vagy 300 új sort, állítólag szépeket, azóta le is fordította őket, meg is jelentek. Már csak meg kellene szereznem, hogy elolvashassam, de hátha a neten is fent van már, a Jelenkor vagy az Alföld februári számába ígérték, mindjárt megnézem a Google-on. Ezúttal véletlenül tudom, mit keresek.

8 megjegyzés:

Pepe írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Pepe írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Pepe írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Pepe írta...

Fölösleges jeremiád törölve, write-only mód kikapcs.

Azért a Prédikátor 1-3 akkor is ül.

barna írta...

Nekem azért ezek a kommentek megjöttek, olvastam őket, és a többi majdnem néma csend. Igen, ez az írásom egy eléggé rosszul elmesélt történet, és jó sokáig tartotta is megérdemelt nulla kommentjét.

Pepe írta...

Írd meg még egyszer, shakespeare-i szellemben. Az emberi gyarlóság legszebben fogalmazó kritikusa. Lehetnél orosz-ógörög helyett egy kicsit angolosabb. Az orosz (realisták)ból hiányolom a vidámságot, a régi görögökből a visszafogottságot. Az angol irodalom általam szeretett részében megvan az a könnyedség és ünnepélyesség, ami nem fordul önmarcangolásba és középszerbe. Mutass nekem ilyet oroszból, görögből! És ez most egy komoly, irodalmi kíváncsiságomat megmozgató felhívás is!

dini írta...

Azt azért érdemes hozzátenni, hogy kábé ennyire zsákbamacska-szerű a dolog, ha pl. filmfeliratot töltesz le az internetről. Azokat általában nem a szinkronfordítás alapján írják, mert a szinkronoknál főleg az a szempont, hogy jól jöjjön ki a szöveg a szájmozgáshoz képest, de ez azzal is jár, hogy mondatszerkezetileg (és néha kissé tartalmilag is!) át kell írni a szövegeket. Ez viszont feliratnál nem mindig működik, és egyébként is, a fordító elég ritkán van olyan hülye, hogy arra pazarolja az idejét, hogy megnézi angolul (vagy németül/franciául/stb, attól függ), majd szinkronizálva is. Dehogy! Fogja az angol(stb) feliratot, amit a netről töltött le, és átírja. Sorról sorra. Ha az ember ért a film eredeti nyelvén, akkor még nincs akkora baj. Viszont én nemegyszer kétségbeejtő félrefordítások tanúja lehettem, pont azáltal, hogy tudtam, mit kellett volna olvasnom, és láttam, hogy helyette valami egész más van odaírva. Ezek után pedig nem csoda, ha az ember gyanakszik. Másrészt viszont abban is van igazság, hogy manapság, főleg ezek után, már egyik szöveg se szent, legyen szó irodalomról, filmről vagy akár képregényről. Az egyetlen biztos megoldás: meg kell tanulni minden létező és valaha beszélt nyelven, slussz-passz.

barna írta...

Legyek angolosabb? Hát az már nem fog menni. Amúgy van benne valami. Én szívesen lennék inkább csehesebb, az közelebb van, lelkileg is, viszont kocsma nélkül az se fog menni. Mindegy,ez van. Egyébként meg dehogy írom újra! Minek?

Dini meg nagyon életszerű részét vette elő ennek a problémának, ezerszer beszéltünk mi már erről. Az, hogy nincs kánon, meg szent szöveg, azt tudom én is, nincs is teljesen ellenemre. De a hitelesség kérdése akkor is kikerülhetetlennek fog bizonyulni, persze tényleg nem Baudelaire-nél meg a filmeknél. Ott max. bosszantó néha. Két szempont fontos egyébként szerintem mindössze: 1. igenis legyen "hiteles" változat, ne tűnjön el a rétegek alatt, mint Trója, 2. legyenek kritériumok, amik alapján kiválasztható. És akinek arra van szüksége, annak legyen is módja kiválasztani.

Igen, rosszul írtam meg ezt. De elhiheted, hogy a korosztályom 90%-ánál így is jobban felfogom a mostani hipertext-galaxis jelentőségét és előnyeit. Csak hát azt hiszem, a problémáiból is valamennyit.

(Igen, valóban, tényleg annak képzelem magam, amit írtál. De hát a szereptévesztésekről már beszéltünk.)