2010. január 19., kedd

Munkaverseny 5-6

És most a következő kör: az összes még nagyon sok lenne egyszerre.

(Hiánybetegség) Egy neves magyar költő prózaverse, de nem mint vers érdekes ez se. Istennel, létével, hiányával, egyebekkel foglalkozik, na meg valami felfoghatatlannal: azzal, hogy értelmünk van, s talán csak azért, hogy ne érthessünk meg vele semmit. A szöveg maga is tanakodó jellegű; lehet folytatni a tanácstalankodást.

(Nos: a szikár-szigorú költőnő viszonylag kései és kevéssé ismert költeményéről van szó. Különös hitetlen hit-viszonyban mindennel, kérdőjelesen, ahogy tehát fontos dolgokhoz kell: úgy nyúl ebben a versben Nemes Nagy Ágnes a jóistenhez. Mindig szerettem ezt az alkotást. Nem tudom pontosan, miért. Boxkesztyűs simogatás. Mellesleg, noha meg kell érte dolgozni, de nagyon jól is mondható. Még a régi Versdallam-szériában Osgyáni Kinga választotta ki magának: és nagyon jól szólt. Igaz, egy hónapot vacakoltunk vele. Talán akkor szerettem meg. Nagyon tetszett nekem a Kinga.)



Nemes Nagy Ágnes
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.


(Ideológiák, ideológusok) Ez valójában két kis szöveg. Nem feltétlenül kell összekapcsolni, lehet bármelyiket külön is értelmezgetni. Ismert és fontos szabadgondolkodó gondolatgyűjteményének darabjai; az első az ideológiák (a hangzatos, nagy tömegdumák) természetéről mond érdekes dolgokat, főképp óvatosságot ajánl velük kapcsolatban. Az ideológiahiányosnak beállított blöffideológiák korszakában, vagyis ma, ez különösen megszívlelendő szerintem. A másik gondolatmenet a megszállott észosztókról mond izgalmasakat; iskolákban ebből a speciesből mindig akad néhány, de sajnos nem csak ott, mert az ő hatásukat és ténykedésüket még kinőhetnénk idővel.

(A 80-as évek első felében nagyon sok időt töltöttem otthon a szüleimnél nyaranta, különböző okokból: és ott állandóan szólt a rádió, persze az a két-három adó, ami volt és fogható volt. Jóebédhez szólt a nóta főképp, de legfőképpen az szólt, ami éppen volt. És ott hallottam egyszer, hogy beszámoltak — valami elítélő glosszában természetesen — egy könyvről, ami külföldön jelent meg magyarul, és az itthon tiltott, külföldről sugárzott Szabad Európa Rádió is megdícsérte. A Szabad Európát pedig nagyon sokan hallgatták már akkortájt titokban Magyarországon, és egyre jobban is lehetett fogni, ugyanis egyre kevésbé tudták a magyar hatóságok zavarni; így hát kényszerűségből a hivatalos magyar rádió állást foglalt Konrád György betiltott könyve ellen, amit ehhez a művelethez természetesen valamennyire azért ismertetniük is kellett.

Amit akkor hallottam, azt utólag elég korrektnek tudom nevezni tartalmilag. Érdekes volt és kíváncsivá is tett. Persze engem könnyű volt. Akkorra már jó régen sikerült elolvasnom Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szuperszamizdat Konrád-Szelényi könyvet is: egy éjszakára adták kölcsön nekem a legnagyobb titokban. Erősen megrázott. De ehhez a rádióban bántalmazott-ismertetett Konrád-esszékönyvhöz aztán már nem tudtam hozzájutni. A rendszerváltás környékén jutottam aztán hozzá először. Akkor nagyon gyorsan kiadták hivatalosan is. Egyébként meg azóta se. Elolvastam; két könyv tulajdonképpen. Az autonómia dícsérete nem annyira politikai, mint inkább irodalmi, ideológiai és életmódbeli aforizmákat tartalmazott, nagyon megszerettem. Maradt benne sok dolog, ami még 1990 után sem avult el. Sőt máig sem! És hát a derűje, a humora, a magától értetődősége, a szabadsága! Kortárstól nem tapasztaltam addig sok ilyet. A kedvenceimben persze sok volt a szabadság-dózis mindig, azért voltak a kedvenceim: Cserhalmiban ott volt a dühös, izgága, falnakmenős szabadság, Cseh Tamásban az elszomorított, de még így is elemien erős szabadság, Jancsóban a futkosós, meztelennős szabadság, és voltak még vagy tízen különféle szabadságokkal. Hamvas. Spiró. Juhász Ferenc. Szabó István. Bódy Gábor. De ilyen szabadság, amilyennel jó lett volna könnyedén kisétálni a kapun a világba és beszédbe elegyedni az első jobb arcú szembejövővel, hogy hát akkor mihez is lesz most itt miáltalunk fogva, épp ilyen nem volt másban.

Nincs is azóta se. (És nem is lesz.) Ezért hát én ezt a könyvet állandóan elő-elővettem és jobbra-balra mutogattam. Hogy hátha. De nem. A vele egybekötött másik sosem volt annyira érdekes, az mindössze Jaltáról szólt: és akkor olvastam el, amikor annak a világrendnek épp vége lett. Az tehát nekem érdektelenebb. De ez az autonómiás, ez fontos könyv nekem. És ezek itt meg fontos passzusok benne. Kíváncsi voltam megint, mit okoznak a mai ifjakban. És hát, ahogy gondoltam: nem túl sokat. Kevesen írtak ezekről, azok se túl izgalmasakat.)

No szóval:

Konrád György: Az autonómia dícsérete (részlet)

Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki a bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.

*
Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Emlékszem, volt egy irásod tavaly 12 könyvről, az is nagyon tetszett, a 12-ből ismertem kb a felét, és olvastam hármat, és most újra azt látom, hogy a szövegeid közül nagyon sokat nem olvastam, szóval gratula, mert ezeket nem vettem volna elő, pl. Konrádtól is csak későbbi dolgok vannak meg, és azok nem is tetszenek annyira...Vajon hány ilyen van még a tarsolyodban?... Kuli

barna írta...

Mindig szerettem olvasni, mint tudod, ezért persze, hogy sok van, nincs ebben semmi különös. Nagyon sokhoz kapcsolódik valamiféle történet is, hol jobb, hol rosszabb. Ez se rendkívüli.

Amikor valami eszembe jut, akkor azt néha megírom. Szeretek az olvasmányaimról beszélni. És mivel az iskolában nagyjából értelmetlen ezt tennem, hát ideszorulnak az ilyenek. De nem helyezek már az egészre különösebb hangsúlyt.

Szomorúbb, hogy mostanában már olvasni nem szeretek annyira. Azt érzem, hogy minek? Persze olyan nagyon nincs is mit, de egyébként is. A végén úgy járok, mint Uri a Fogságban. Ja, te azt nem bírtad végigolvasni.

Névtelen írta...

Jajj Barna,
ez itt a vegen olyan, mintha azt mondanad: mi ertelme dugni, ha az ember ugysem akar gyereket...

CC