Költőbarátom a közelmúltban szülővárosában, Pécsen (kulturális-főváros-képzővel: -tt) időzött, és ott, mint utóbb mesélte nekem, beleütközött egy szórólapba. Megemlékezés-sorozatot tartanak most valamiért a városban Hamvas Béláról, és az egyik este, épp amikor ezt a tájékoztatást találta, Popper Péter Hamvas Béláról szóló előadása volt soron. Barátomat, velem ellentétben, nem foglalkoztatja különösebben PP életműve és személyisége, Hamvas Béláé azonban annál inkább, így aztán elment az előadásra, ahol (egyértelműen Popper- és nem Hamvas-rajongó) tömegeket talált, és csak nagyon nehezen jutott be. És ezt írta erről az eseményről nekem:
„képzeld, hétfő este elkaptam egy hamvas-előadást, és nem találnád ki, ki követte el: popper péter. hatalmas tömeg volt, alig jutottam be. popper ügyesen adta elő önmagát, néhány látványos mondatot el is helyezett hamvasról 100 perces monológjában. majd mesélek.”
Azt hitte, engem ezzel a pár szóval majd jól Popper ellen hangol, de tévedett. Nekem ugyanis nem mondott semmi újat. Popper nem mindig arról beszél, amiről kérdezik, és ezen csak a gyerekek és a tájékozatlanok ütődnek meg. Én sem a következetes tématartásáért szeretem. Ezért ezt válaszoltam neki, megvilágosító-békülékenyen:
„Popper: hát persze, bármire képes, és még jól is áll neki. Ilyen életművész szeretnék én is lenni, részben vagyok is, és mivel kurva sokat kell érte dolgozni, sokkal többet, mint egy normális karrierért, tehát abszolút tisztességes is szerintem a dolog. Én is mindig szerettem semmikért, látszatokért halálra gürizni magam, csak azt nem szeretem, amikor más akarja nekem megmondani, mit, hogyan és mennyit.
Egyébként hidd el, hogy Popper valamennyire még ismeri is Hamvast, és sokkal többet szedett ki belőle, mint egy átlagolvasó. Hamvasnak a pszichológiáról való lesújtó véleményét pl. pontosan érti, és egyet tud vele érteni. És még cifrázza is.”
No erre ő:
„azért a popperre én hamvas miatt mentem el. túl sok volt popperben az életművész. mondjuk ingyen jutottam be 1000ft helyett, úgyhogy a pénzemnél vagyok.”
Hát ez történt az elmúlt hetekben, és ez az eset alkalmat adott nekem arra, hogy megint csak eltűnődhessek különféle témákon. Popperen, Hamvason, barátom makacsságán, az életművészeten, szóval mindenek fölött és mindenek előtt megint csak: önmagamon. De sok dolgom támadt hirtelen, futások, betegségek, váratlan aggodalmak, kórházbajárás, tanulmányt is írtam épp valahova, és még ott volt az iskola is, úgyhogy nem született az esetből semmi különös. Írás semmiképpen sem. Na de majd most.
Mert most pénteken megint együtt ültem barátommal az iskolai könyvtárban. Egy végzős osztály tavaly elmaradt vizsgáját pótoltuk éppen, elég sok meló volt a felkészítéssel eddig is, lassú és nehézkes menet volt, és az egész tulajdonképpen l’art pour l’art történik: oly semmiért, hogy épp azért. No, vártuk, hogy felkészüljenek. Mivel beszélgetni se lehetett, unalmunkban a könyveket nézegettük, és nekem kezembe akadt
Hegedüs Géza Vergilius ifjúsága című regénye. Gondoltam, ezt most lenyúlom. Azonnal olvasni is kezdtem, és noha le kellett tennem gyorsan, mert jött az első felelő, addig az észrevételig csak eljutottam, hogy
de gyatra ez a szöveg.
A diákok eléggé vegyesen feleltek, nagyjából a szerencséjük függvényében. Legtöbbjük jól érzékelhetően a kettes és a négyes közötti sávba lőtte be magát. (Értsd: kettestől felfele nekik már bármi jó. Ha szerencséjük van, és jót húznak, akkor négyesig is fel tudnak talán menni, gondolták. Elképzelésük amúgy működött is. Értelmes gyerekek, jól meg is vagyunk, de se az eredmény, se a tárgy, se a leendő érettségi nem izgatja őket különösebben, értem én. Nem sok hajszáluk hull ki az irodalmakért, és nem igazán tudok ezen változtatni. De hát volt már ilyen és lesz ilyen még.) — Hazaindultunk aztán, és én, amint időm engedte, vegyes érzésekkel, de roppant kíváncsian olvastam tovább a Vergilius-életrajzot. És összeállt előttem lassan a másik életművész, a csodálatos Hegedüs Géza hozzávetőleges portréja.
Ennek a portrénak sok eleme eleve adott volt már számomra. Hegedüst ugyanis némiképp ismertem személyesen is. Párszor előadásain találkoztam vele és akkor eldiskuráltunk picikét, de az ilyen alkalmak nem komolyak, hiszen ő folyton és mindenfelé előadásokat tartott. Embersűrűs, gigászi vadon lehetett neki az élet. De komolyabb találkozónk is volt egyszer. (Számomra komolyabb.) Még a kilencvenes évek elején összeraktam egy nagyjából 600 oldalas filozófiai szöveggyűjteményt, elég érdekes volt a struktúrája, rengeteg akkor új dolgot sikerült belecsatornáznom, és sok kis filozófus- és korszakportrét is fogalmaztam bele. Szép időszak volt. Akkoriban még lehetett hinni, hogy az iskola majd szakmai dolgokról is fog némileg szólni, amibe bele lehet innoválni a magunk dolgait is: én pedig nem kérdeztem akkoriban már senkit se, hanem amit tudtam, gátlástalanul bele is innováltam. Napi tíz ötletem volt akkoriban, és tizennyolc órákat bírtam dolgozni. (Természetesen, mint máshol már írtam, párhuzamosan az alkohollal. Na meg a gyerekneveléssel, meg egy nagy-nagy szerelemmel.) — Ezt a szöveggyűjteményt tehát megcsináltam, és — ha már, akkor — szerettem volna beküldeni egy épp futó pályázatra is. Ez volt a harmadik pályázatom akkor, már úgy értem, párhuzamosan. 1993-at írhattunk szerintem. Hiába, életművész voltam már nagyon. Két ajánló kellett mindenhez, én mozgósítottam minden erőmet, Horváth Ivántól és másoktól gyűjtöttem be ajánlásokat, színház, irodalom, adták is szívesen, jó nyomokat hagytam ugyanis akkoriban magam után. A filozófia szöveggyűjteményhez Bence Györgyöt és Hegedüs Gézát szerettem volna becserkészni.
Bence Györgyhöz, aki Lukács-óvodistaként akkoriban tért vissza a tiltásból, és rögtön a legmagasabb csúcsokra, beajánlott valaki, őt nem ismertem, de nem is nagyon foglalkozott velem, számára mindössze egy pancser lehettem. A pedagógiai oldalt nem is igazán nézhette, nem volt őneki soha semmi köze a középiskolákhoz. Szakfilozófiai szempontból pedig nyilván dilettánsnak tartott, nem is kifogásolhatom a véleményét, hiszen hozzá képest az is voltam. Hegedüs más tészta volt, hozzá eleve azért fordultam, mert vérbeli pedagógus volt, aki óvodától egyetemig bárkit tévedhetetlenül meg tudott szólítani. (Ezt én megtapasztaltam.) Ő írt már akkorra több, mint száz könyvet, rádiósorozatai voltak, és ma már hihetetlen, de az átlagos tévénézők is falták a kulturális csevegéseit. És ez az ember sok egyéb mellett a filozófiában is jártas volt, hiszen tanított is filozófiatörténetet a Színművészeti Főiskolán, és Az európai gondolkodás évezredei címmel akkortájt jelent meg épp a filozófiatörténete. Ami épp olyan volt, mint ő maga: nem sznob és nem szakbarbár. Hanem akkor? Olvasgattam ezt az élvezetes, persze roppant átfedéses és egyenetlen könyvet, és azt gondoltam, hogy pontosan így kellene középiskolában filozófiáról beszélni! És hogy én ezt mindig is tudtam. Nem úgy kell, ahogy a szakma akarná, ahogy a Steiger meg is csinálta, a filológiai hivatkozások és az egzaktság abszolút igényével, mert az úgysem sikerülhet gimnáziumban! Évente százezer végzőssel? Az ilyen könyv meg húsz embernek szól, annak a húsznak, akit filozófia szakon szeretnének látni a szerzők. A többi meg le van szarva, nyilván. Szóval nem úgy kell. Hanem így, szélesen merítve, mesélve, színesen. Akkoriban még tudtam is így tanítani: én nagyon jó és nagyon szabálytalan tanár voltam mintegy en passant valamikor. (Mint Piszkos Fred mondaná, és pontosan mondaná: onnan küzdöttem le magam idáig.) Nos, mindehhez volt még egy friss, saját szöveggyűjteményem is, elég ütős felépítésű, rengeteg szöveg és érdekesség volt benne. Hát akkor elviszem Hegedüshöz, gondoltam, ő biztosan meg fogja benne látni, amit meg kell szerintem.
Felhívtam, nagyjából ismeretlenül, hiszen dehogy is emlékezhetett ő rám; és persze nem csak kértem tőle, hogy segítsen, de még sürgettem is, naná, pofátlan alak. És, noha nagyon beteg volt éppen, elvihettem neki a kéziratot, és egy hét múlva ott ültem a Ditrói Mór utcában, a lakásán, és elég felemásan éreztem magam.
A Hegedüs, szóval ő a Hegedüs volt. Nagyon művelt volt, nagyon szellemes, nagyon kedves, nagyon eredeti. Vagy tíz nyelven olvasott, és eszébe sem jutott, hogy én talán nem annyira. Ez a rész volt az együttlétben a szorongós, mert nagyon kínos volt, mellette nyelvtahónak éreztem magam, az is voltam. Viszont másfelől meg nagyon sikerült a beszélgetésünk, mert rengeteg dolog eszébe jutott a munkám kapcsán, amiből láttam, hogy legalábbis végiglapozta. És mindenféléket mondott, asszociállt, ötletelt, és én elég jól álltam tulajdonképpen a sarat. Nem vallottam szégyent. Össztahónak semmiképp sem bizonyultam. Úgyhogy írt is nekem ajánlást, és én azt elvittem, és mindent sorban beadtam. És természetesen egyik beadott pályázatunkra sem írtak aztán egyetlen sornyi választ sem a minisztériumból. ELUTASÍTÓ VÁLASZT SEM! SEMMIT! És akkor úgy döntöttem, hogy a hivatalos emberek, bármilyen szinten is hivataloskodnak éppen, le vannak szarva, de egyszer és mindenkorra és véglegesen. Beírtam nekik magamban a banyát, mint Petri az SZDSZ-nek. Onnantól én ezekkel az emberekkel nem foglalkoztam, se a kéréseikkel, se a tanfolyamaikkal, se a megbízásaikkal, semmivel. Szabadúszó lettem: jó, időnként szabadfulladó.
Hegedüssel sajnos akkor találkoztam utoljára. Nem sokkal később kapott egy agyérgörcsöt, részlegesen megbénult, nem tudott beszélni sem. De még ebből is kihozta magát pár évre, és megint erősen aktív lett: gondolkodás-, előadás- és írásképes. A Népszabadság tévémagazinjába irkálta például a kis színeseit még sokáig, haláláig, hétről hétre (félre is tettem őket), és azok épkézláb életművész-írások voltak a legkülönfélébb, természetesen általa már korábban is agyonírt témákról. Arról a százezerről. Hegedüs polihisztor volt. Nagy mesélő, nagyon széles tudású, szinte mindenhez értő, ráadásul elragadó valaki. — Nem mondom, hogy az utolsó ilyen, mert úgy hangozna, mintha katasztrófa lenne, hogy most nincs ilyesféle emberünk, noha persze tényleg nincs. És hogy ez is a magyar nemzet összeroskadását mutatná. Dehogy, a polihisztorok per definitionem ritkák. Nagyobb sűrűségben mindössze a reneszánsz korban jelentkeztek, talán mert akkor nagy volt rájuk a fizetőképes kereslet is, úgyhogy megérte. De ma? És mit is keresne köztünk egy polihisztor? Mérhetné a mérőónjával „enciklopédikus tudatlanságunk” feneketlen mélységeit? Mi a pöcsnek? Jó lenne az neki? Vakok között százszeműnek lenni? Ez a típusú karma errefelé egyelőre nemigen esedékes.
Hegedüs mindig jól, szellemesen, könnyedén írt. Nem mindig igazán igényesen és kimunkáltan, ez sajnos tény: időnként sietős slendriánsággal, sőt hányavetien. De népszerűsítő írásai kivétel nélkül tele voltak ötlettel, eredetiséggel: messze túlmentek a már ismert dolgok újramesélésén. Mert ő nem szaktudós akart lenni, aki akadémiai karriert óhajt magának, hanem hasznos ember, aki még a saját felismeréseit is számolatlanul beleöntözgeti a nagy közösbe. Nem nagyon érdekelte a saját eredményeinek a sorsa. Megengedhette persze magának. Mindemellett szépirodalmi munkája is sok volt, versek, verses regények, de legfőképp ifjúsági művek, zömmel történelmi regények, kultúrtörténetiek. Lubickolt a témáiban. A Vergilius ifjúsága is ilyen regény. Fél év alatt dobta össze, nyilván sok más egyéb tennivalója mellett; 1957-ben.
Hegedüs az a fajta ember volt, aki mindenben és mindenkiben talált méltánylandót. Mindent megértett, és valahogy minden tetszett is neki. Ma ezt elvtelenségnek tartanák, nyilván akkor is annak tartották, de őt ez nem érdekelte: ő tényleg sose tudta megérteni, miért kellene neki Ady és Babits, Kossuth és Széchenyi, Kafka és Thomas Mann között választania. Ezek ilyen időleges fontosságú döntési helyzetek, gondolhatta; és bőszítő, de lehet, hogy igaza is volt. A Vergilius-regény például Vergiliusról szólt, de leginkább arról, hogy Vergilius nem tud választani először Julius Caesar és Brutus, később Octavius és Antonius között. (Hohó, Nagy Imre és Kádár lehet talán a háttérben? Vigyázat! 1957! Hadak vonulása!) — Hogy tudna, amikor számára megfoghatatlan szempontok alapján cselekednek az emberek, és mennek egymás ellen még a barátai is! Hegedüs láthatólag szerelmes volt ebbe a sokáig döntésképtelen figurába. Aki legvégül azért mégis, épkézláb módon dönt. — Az már nem is meglepő, hogy a regény felénél aztán behozta a nagyon másmilyen Horatiust is, és íme, látszik, hogy őbelé is szerelmes volt. (Még szerencse, hogy ezek ketten is szerelmesek voltak egymásba.)
Csak sajnos nem jó a regény. Semmilyen ez a szöveg, ennél bármikor tudott jobbat; ennek a műnek nincs ereje. Nagyon mérsékelt a korfelidéző jellege is. Pedig minden stimmel benne, aminek stimmelnie kell, csak a plaszticitás nem jön össze. Az egyetlen kivétel:
Horatius.
Hegedüs apró, vékony, mosolygós ember volt, Horatius apró, kövérkés, mosolygós. Hegedüs a nagy darab, komoly, éteri, gyomorbajos, tisztességes Vergiliust láthatólag csodálta. De Horatiussal lehet, hogy belsőleg azonos volt. Ez korábban eszembe se jutott volna, most is csak a regény miatt gondolom. Az bizonyos, hogy Horatiust nagyon belülről látta, azért tudta őt — őt egyedül — tökéletes-közelien megírni. Gondolom, ő is ilyen akart lenni. De lehet, hogy nem is csak akart.
Mintha azt mondaná a mű: ilyen életművésznek kell lenni. Mi a dolgod? Örülj és tégy, amit akarsz. Hiszen úgyis jót akarsz.
A regény mellékkoncepciója az, hogy Vergilius és Horatius a polgárháború éveiben Athénben találkoznak és jól összebarátkoznak. Horatius tényleg Athénba menekült a köztársaságiak bukása után és ott dekkolt: vaskos apai pénzeken gyakorolta a testi és szellemi epikureizmust, várva a jobb időket. Arról azonban nincs adat, hogy Vergilius is Athénba került volna; ez, mint Hegedüs maga is írja, regényírói fikció. Nem azért találta ezt ki az író, hogy a két nagy költőt összebarátkoztassa: barátok lettek ők később a valóságban is. Hanem mert feltételezte, hogy valami hasonló szerelmet, mint Aeneasé és Didoé, Vergiliusnak is meg kellett élnie valamikor. És ezt az athéni utat körítette hozzá. A regényben Vergilius Athénban beleszeret egy pun nőbe, aki gyűlöli a rómaiakat, mert megölték a férjét: és Vergilius meg kívül-belül római. És a nő végül megszereti mégis, és aztán megöli magát, mert Vergilius haza akar menni hasznos embernek és költőzseninek, Elissa pedig megvetett barbár lehetne csak őmellette Rómában.
Lehet, hogy Hegedüs azért írta a regényt, mert azt akarta ábrázolni, hogy azt a politikus-személyiséget kell választani végül még a választani alig tudóknak is, aki a békét hozza. (Ezt az áthallást most nem fejtem ki, átlátható szerintem.) Kinyilvánított célja ennél mindenesetre egyszerűbb: lélektanilag megértetni, hogyan lehetett képes egy szerelmet nem ismerő, félénk és zárkózott férfi ábrázolni egy ilyen elementáris szerelmet. De amitől a regény Hegedüsben picit valóban
életre is kelt, az az ő Horatiussal való belső rokonsága lehetett.
Íme az a jelenet, amelyben Horatius felolvassa verseit Vergiliusnak:
„Horatius hangja rekedtes volt, nem is hangsúlyozott nagyon jól, túlságosan skandálta a sorokat. Hanem amit felolvasott! A hallgató fülét egyszeriben megütötte a merőben új költői hang. Az érzelmességnek és a gúnyolódásnak olyan sajátos keveréke volt ez, amilyet még sem a görög, sem a latin költészet nem ismert. A sorok nyomán alakok bukkantak fel, ismert emberi jellemek: tolakodók, kellemetlenek, ügyefogyottak… és valahogy az volt az ember érzése, hallván a róluk szóló szavakat, hogy mindenki ostoba és rosszindulatú… de azért — és ez volt a legcsodálatosabb az egészben — a világ szép, kellemes és a nők gyönyörűek.
Néhány vers után Horatius úgy nézett barátjára, mint a szorongó diák felelet után a tanítóra, maga sem tudván, hogy amit mondott, azért dicséret jár-e, vagy szidalom.
- Quintus – szólt elképedve Vergilius -, te nagyszerű költő vagy!
Mire az megkönnyebbülten elmosolyodott és bólintott.
- Tudom. Azt hiszem, mi ketten vagyunk Róma legnagyobb élő költői. Csak éppen még nem tudja senki.”
Sajnos ez így túl direkt, túl didaktikus leírás. De azért már működni kezd a szöveg. Ahogy a két költő egymást nézi, érzékeli és értékeli: az mély, pontos emberi kapcsolat. A következő részlet még jobb, pedig csak nyúlfarknyi. Betérnek egy kocsmába, bent nagy római társaság, hőzöngnek, veszekszenek, hangosan értelmezik az otthon épp történő eseményeket.
„Horatius is feléjük tartott, de barátja egy kis sarokasztal felé mutatott.
- Mit akarsz ezektől? Hiszen éppen ez az a világ, amelytől elmenekültünk.
- Te ettől menekültél, Publius. Én nem, én szeretem ezt a nyüzsgést, ahol ostoba dolgokat mondanak az emberek. Én nem ezektől menekültem, hanem attól a veszélytől, hogy vagy megölnek, mert Brutus katonája voltam, vagy újra elvisznek katonának…”
Horatius költőhöz szinte méltatlan, élni tudó okossága a regény egyik vezérszólama; és szinte az egyetlen szólam, amely élvezhetővé teszi. Mondom, rossz regény, és duplán rossz így, a főszólamot éneklő mellékszereplőjével. De ez a Horatius-figura, ez nagyon hiányzik a magyar irodalomból, a magyar kultúrából, a magyar életből, a mindennapokból… Nagyon hiányzik a kocsmaasztaloktól… Nagy hálával gondolok Hegedüsre, hogy, ha töredékesen is, de felvillantotta: korábban kellett volna ezt az ócska kis munkácskát elolvasnom.
(Kivonatolom a tanulságot. Horatius: életművész, semmi nem komoly, epikureizmus, lányok, irónia, minden vicces, én /Horatius/ is természetesen; mindenki hülye, élni jó. Függetlenség. Semmi görcs. Aki görcsöl, az már értelmetlenségeket csinál. Az élet persze értelmetlen, de ezen nem kell bánkódni, mert közben csoda is. És okosnak lenni meg jó. Csak kívül kell maradni, és nézni a többiek hülyeségét, és élvezni, és az ő nyelvükön beszélni, és ezen kívül még használni kell azt a tehetséget, ami van kinek-kinek. Semmi más nem érdekes. És ennyit kell csinálni mindössze. Ha tudják, hogy mit érünk: jó; ha nem tudják, az is jó. /Persze a siker azért jobb./)
PS.: Világos, hogy az életművészek olykor lebuknak. Csalnak, hasalnak, füllentenek ők sokszor, mások meg nagy ritkán rájönnek erre, és akkor van sok nagy irgumburgum. A komoly emberek haragja határtalan szokott lenni ilyenkor. Horatius életművész elég gyakran lebukik, és akkor vihog: elvtelen, gyáva ember, elfut a csatában, a lányoknak is csak akkor kell, amikor már elhullottak a daliák; de jó ez így is. Popper életművész sokszor azt se tudja, milyen előadást kellene tartania, de azért rá-rátér félóránként pár mondat erejéig mégis, és a többségnek meg jó ez így is. (Költőbarátom szerint meg irgumburgum.) Hegedüs Géza életművész is el-elfelejti néha még a saját ötleteit is. Roppant tanulságos például ennek a regényének az előszava. Ott, mint már említettem, leírta, hogy Vergilius fiatalkori athéni utazását semmilyen adat nem támasztja alá, nála ez mindössze írói fikció. Jóval később aztán írt egy pár oldalas Vergilius-portrét (olvasható pl. a Világirodalmi arcképcsarnok 1. kötetében): hogy, hogy nem, abban már tényként beszél V. athéni útjáról, Horatiussal való találkozásáról. Ténnyé vált közben a fejében a saját ötlete! (És senki sem szólt neki, hogy „figyelj már!”. Vicces, tényleg. Vagy irgumburgum?) És ennek a történetnek a vége, hát az már említésre sem méltó: a wikipedia szócikke, szerzőjét nevezzük Wikipédus életművésznek, egyértelműen Hegedüs Géza portréja alapján, szintén elviszi Vergiliust Athénba. De csak a bevezető, rövid áttekintés. Mert a részletes életrajzban szó sem esik erről: azt más írta, más források alapján. Húsz sornyi távolságban ott van tehát két egymástól lényegesen különböző életrajz, ott van az már nyilván évek óta, és nincs senki, aki kijavítaná. Sebaj, Mózes I. könyve is tartalmaz elohista és jahvista emberteremtés-történetet is, az meg kétezer évig nem tűnt fel senkinek. Az életművészet időtlen és határtalan.
Hát ezt most hogy meséljem el?
