2009. november 27., péntek

Partihattyú-pecsenye Tyutyu módra

Hát ezt most hogy meséljem el?

Napok óta ez a legfőbb élményem. Elhanyagolom miatta a kötelességeimet, nem vagyok se kedves, se figyelmes az emberekhez, nem érdekel különösebben semmi más: ha akad egy kis lecsíphető időm, elbújok valahova vagy csak kicsapok az utcára, fülemben fülhallgatóval, mint egy idióta, és ezt hallgatom. Tizenhárom rövid mese, öt perc körüliek általában, a leghosszabb is csak tíz perces. Cserhalmi Parti Nagyot mond, na de hogy!

Parti Nagy maga is csodálatosan mond Parti Nagyot, tudhatja ezt mindenki, aki egyszer is elvetődött valamelyik beszélgetésére vagy könyvbemutatójára, vagyis a nem ritka Parti Nagy-turnék bármelyik állomására. A Magvető, legújabb kiadója kifejezetten sztároló politikát folytat, a sikerért keményen megdolgoztatja a szerzőit, és Parti Nagy remekül be szokott válni ebben a funkcióban is. Bedöcög a tetthelyre a kurta lábain, kérdeznek tőle hatot-hetet, azokra mosolygósan-mesélősen megfelel, aztán amikor már ennek vége, és végre felolvashat, akkor azzal meg is ragadja a jelenlevő embertömeg idegvégződéseit teljesen, akármekkora is az a tömeg. Mondjuk azért a Kossuth teret nem töltik meg sose, de ötvenen mindig vannak. Irodalom.

A fagyott kutya lába felolvasókörútjának több állomásán leellenőriztem annak idején, jól olvas-e még vagy elkutyulódott, és bizony mindig jól olvasott. Semmi különös pedig, a művelet egyáltalán nem tettenérhető: istennek hála sosem magyartanárkodik, se nem művészkedik, sőt még csak nem is értelmez különösebben; viszont élvezetessé teszi a szöveget. Kihozza mindenféle finomságait. A fene érti.

A murmutéros könyve (A vak murmutér) bemutatójából elszomorodottan nem kértem. Megvettem, elolvastam becsületesen azt a könyvet is (korábbról nem ismertem); láttam, hogy mivel játszadozik benne. A nyelvet zabáltatta fel éppen önmagával. Megvalósított kétszáz oldalnyi mű-késő-középkori nyelvet, teljesítménynek hihetetlen, és megnézte, van-e határa ennek a nyelvénckedésnek valahol. De nem volt, és a bekezdések tűzről, vízről, földről, levegőről, tehát a négy elemről gyűltek csak, gyarapodtak, de nem lett az egész igazából olvasható sem, hát még felolvasható. Szép semmi lett mindössze. Egyszer, ha lesz egy olyan lista, amelyen a tartalom nélküli nyelvi csodatételeket kell majd rangsorolni, előkelő helyen fog ez a szöveg végezni; de annyi. Olyan ez a szöveg, mint amikor százlábúak masíroznak, vég nélkül, és simára tapicskolják még az ember szemfenekét is, hogy egyszer csak már semmit se lát; és érzéketlenné masszírozzák a hallójáratait is, míg a befogadó végül kimerül és elalél.

Ugyanezt a nyelvjátékot játszotta később PNL A testaranyozóban is (mert igazából az a későbbi, a murmutér a korábbi); csak abban mesélt is valamiről; az rendben volt nagyon, mert volt kápráztató, elegánsan morbid tartalom. Százlábaikon masíroztak pedig ott is az evethangyák, végig az asszonyi bársingon, lukon be, lukon ki; fénylett az arany; volt kacagás, rémület. Na, azt sose hallottam, hogy felolvasta volna, pedig de meghallgatnám! Olyan elképesztőt nem írt se előtte, se utána soha, pedig szédítőeket írt már. (Szerintem, persze.)

Tavaly meglett ez a legújabb könyv, ez a remek, mellesleg eléggé visszafogott mese-valami, A pecsenyehattyú és más mesék, méghozzá Banga Ferenccel, aki már az Esterházy-féle Termelési regénynek is illusztrátora, mi több: némileg hőse is volt. Banga remek grafikus. Ahogy elnézem, legfőképp firkálgatni szeret, még pontosabban elrajzolni; azt hiszem, igazából karikaturista alkat. De csak meglevő tartalmakból tud kiindulni: szövegíró, ötletadó kell neki. Pontosabban: szöveg, ötlet, amit aztán vég nélkül variálhat. Vagyis Esterházy kell neki meg Parti Nagy, ezek a nyelvbuzik a fantázialöketeikkel. Már a murmutéros könyvet is ő rajzolta tele valahogy; igaz, azok a rajzok maguk is afféle százláb-állatok voltak, súroló kefék, maguk is csak mászkáltak, tébláboltak a papíron összevissza. Jó, hogy le nem estek onnan. Vagy kár inkább, nem tudom. Sok közük nem volt az alapszöveghez.

Ez a legújabb könyv egyébként eredendően nem is PNL-szövegekre készült, hanem még lököttebb módon. Banga volt az ötletgazda, ugyanis sajátfejűleg kiválasztott tizenhárom népmesét a legkülönfélébb népek meséiből, majd azokat rajzolta el meg szét. Mindez nagyjából húsz éve történt, talán a friss szabadság édes mámorában. És aztán el is feledkezett az egészről, így mesélik, és pár éve jutott csak eszébe; és akkor elment egykomájához, hogy írna ezekből a mesékből valami furmányosabb szöveget, mert meséknek ugyan mesék, de nem szólnak sehogy, vagy inkább nem szólalnak meg; csak úgy vannak. Vénecskék, ráncosak, végig kéne rajtuk nyalni kicsit, olyan partinagyos nyalintásokkal. Hogy az illusztrálásuknak, a rég-kész illusztrációk közzétételének legyen valami értelme.

Parti Nagyot ilyen nyelvezésekre kérik mostanában a leggyakrabban: adott egy szöveg, mert valahogy megszületett kínjában, mert megcsinálta valaki, száz éve élt búsongó félkészmagyar vagy egy mai fordító, édesmindegy: a lényeg, hogy az a szöveg gyárilag csúnyácska, semmilyenke, kellene rajta kissé ráncfelvarrni, de nem csak azt, mert ortopédizálni, ramatyítani is ugyanakkor. Szövege válogatja. És ő meg, ha kedve tartja, nekiesik. És abból lesz a Tartuffe (az újfajta, az övé) vagy a Fekete tej vagy a Tisztújítás, vagy, tavaly éppen, ez A pecsenyehattyúk.

Amúgy nem ráncosította most ezt a tizenhárom mesét PNL agyon, csak rakott bele mesénként néhány neologizmust, egy-két megbolondított maiságot, vagyis anakronizált kicsinykét (faszenes tévét meg ilyeneket emleget), 1-2 talált szót is elhelyez a régiségből, amilyen például az ageb Heltaitól; de minden érthető maradt. Csak épp feszes lett: ötévestől százig érthető és érdekes, faszorgányos szöveg nagyon. De nem különösebben tűzijáték-szerű. Nem agyonturbózott. Parti Nagyot gyakran szidják (sőt ő is szidja magát sűrűn), hogy sok már a bűvészkedéseiből, hogy kevesebb több lenne. Hát itt nincs is túlzásba vive semmi. Megnézhetünk egy mesekezdetet, ilyen, a legtöbb ilyen:

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy japánus vénember. Bement egy szép nap a városba, vett az ócskásnál egy ütött-kopott vasvájdlingot, s a fejibe csapta, mint valami kalapot. Az emberek nevették a megállóban, kérdezték, mire való a fejfedője. Hát csak arra, hogy befoltozzam a likat a házacskám tetején, felelte a vénember, és fölbillegett a buszra.”
*

És akkor most kellenének a szárnyas szavak, amelyek nincsenek. Eddig nem kellettek feltétlenül, de mostantól kellenének: ugyanis arról kellene még beszélnem, mit tett ezekkel a meseszövegekkel Cserhalmi György. Nem fog sikerülni. Hallgatom őket és szájtátva állok. Tíz emeletet tud ráhúzni mindegyik, földszintesnek azért már eleve nem mondható szövegre. Tele lesz mindegyik általa mondott mese ujjongató váratlanságokkal, ugyanakkor magátólértetődésekkel is. Élőbeszédszerűségekkel meg elemelésekkel. Néhol kifejezett hangjátékot ad elő egyedül. Vacog az egyik mesehőssel, elsírja magát a másikkal. Reszelős lassúsággal, buta jóindulattal adja a felébresztett óriást. Röpül a hangja a tundra fölött, és gyönyörködés van benne, de szaros seggű szégyenkezés is. Persze ez még csak technikázás lenne. De ő sokkal többet művel ennél: mindent. Értelmet ad a meséknek, amiket (mármint a műtípust) bevallom, sose szerettem. A mesék valami primitív hülyeségek, gyereknek meg gyermetegeknek valók: így gondoltam eddig. Lehet belőlük gyűjteményeket meg disszertációkat csinálni. Más hasznuk nincs. Úgy hatottak rám, mint a gyerekkori templomi énekek. A Mari nénik vinnyognak. Jesszus. De Cserhalmi mesemondása megszégyenített. Szánalmassá tette ezt a vélekedésemet. Hallgatom például Az aranyesőt, és senkinek nem hinném el, ami abban megvalósul, egyébként még magának az olvasott szövegnek sem hinném el, tehát még Parti Nagynak se, nála mindössze jópofa; de Cserhalminak elhiszem, hogy nincs magátólértedődőbb, normálisabb viszony, mint a történetbeli vénember viszonya a saját álmához. Ő azt álmodja, hogy a tetőn át zuhog be hozzá az arany. És amikor másnap véletlenül kiás a földből rengeteg aranypénzt, visszatemeti, mert az nem őt illeti, hisz nem felülről jött. És nagyon különös módon megkapja aztán ugyanazt az aranyat felülről, a tetőn át, mert meg kell kapnia. És az már őt illeti. Mert rend van a világban. A három testvér legügyesebbje megnyeri a házat az apjától, mert rend van a világban, és alighanem nyomorog az apjával együtt és hülye értelmetlenségeket csinál aztán, szintén mert rend van a világban. A másik két testvér meg, akik veszítettek, nála jobban járnak aztán, mert még annál is nagyobb rend van a világban. Mert a mérték működik. A mesékben ezek szerint általában működik a rend; PNL-nél valamivel még nagyobb mértékben működik; Cserhalminak meg el is hisszük, hogy működik, és hogy nincs is annál magától értetődőbb. Hiszen ő mondja; és hogy mondja!


Cserhalmi másik, valódibb valóságot helyez elénk: szájtátva hallgathatót. És nincs annál semmi jobb, mint amikor az ember álla leesik, a szeme kikerekedik. Hogy ilyen is van. Szövegmondásban? Nem csak. Ténylegesen. A világban. Rend. Van. Ebben a rendetlen világban rend van, mert Ő, Cserhalmi itt van benne és műveli a rendet. Pedig csak felolvassa másvalaki szavait. Ez mágia. Mindenkinek tudomást kellene szereznie minderről. Be kellene menni a boltba, megvenni a cédét, és aztán hallgatni, hallgatni. Rendet rakni a kiganézott világ után a fejünkben is. Komolyan.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Fura egy szöveget írtál: a PNL-ről szóló résznél úgy éreztem, százlábúak mászkálnak a fülemben és nagyon csábított a piros mezős fehér iksz a sarokban... aztán amikor már a Cserhalmiról írsz, az valóban kedvcsináló. Szombaton (5-én, ugye) majd elkérem tőled.

W

ui.: Szerintem a mesék nagyon is szólnak dolgokról, csak figyelmesen kell olvasni őket - sajnos ennek a témának (se) vagyok a szakértője.

barna írta...

Hát mert szokás szerint nem írtam meg ezt se rendesen. Siettem. Éjjel írtam, félkómában. Mint Petőfi, úgy voltam vele: "Most vagy soha!" És így sikerült. Pedig megérdemelte volna a téma, hogy vonzóbb, szépen olvasódó legyen. Most már viszont mindegy.

gergő írta...

Fura, a mesékről sokan gondolkoznak így. Meg a rajzfilmekről. Meg a könnyűzenéről. Meg a képregényről. Meg a...
Szerintem én is kőcsün kírem majd.

barna írta...

A képregényről sose gondoltam, hogy Mari néni meg a templom. A meséről meg gondoltam kicsi korom óta. Pedig sok mesét olvastam tulajdonképpen. Én se értem teljesen magamat.

A mesével valamilyen formában, persze ironikusan akkor jöttem egyenesbe, amikor először láttam a Csirkefejet. Ott az apa érzéseit mélyen át tudtam érezni, de hát azok zárójeles érzések voltak. "Mer azok szépek, bazmeg!", ez már rendben volt nekem.

De ezek a mesék itt... Ahogy mondja őket... Nem tudom elképzelni, hogy lehetséges olyan hallgató, akit nem varázsolnak el. Pedig nyilván lehetséges, és van is.

gergő írta...

Meghallgattam tegnap a nagy részüket. Ezek tényleg kurvajók! Szerintem ezek a mesék kifejezetten azért születtek meg, hogy a Cserhalmi felmondja őket, csak PNL akkor ezt még nem tudta.