2009. szeptember 27., vasárnap

The Fate of the Librarian 2

Woland hajdani kérésének eleget téve, illetve csak úgy, mert miért ne:
To be continued... - talán.

2009. szeptember 26., szombat

PDzs Vol. 1

Ide is kiteszem, hátha valaki még nem értesült a dologról:

(Klikk a képre)

Bizony, lesz új saját képregény, ráadásul Mráz "Space" Istvánnal közösen előadva!
A 24 oldalas füzet 18 oldal színtiszta képregényt tartalmaz, melyet körülbelül egy év alatt sikerült összehozni a legnagyobb titokban és frusztrációban. Folytatásos történet lévén az első szám még csak amolyan bevezető. Azonban, ha minden jól megy, még jópár részt megér a buli, mire eljut a végkifejletig (ez előre láthatólag több évet jelent).
Aki nem akar lemaradni róla, vegye föl a kapcsolatot velem vagy Istvánnal, vagy írjon a blogon található e-mail címre.

2009. szeptember 18., péntek

Tesz-Vesz Könyvtár

Beérett a soron következő bejegyzésem témája.
A nyár elején a könyvtárban felmerült az ötlet, hogy kéne egy afféle rajzos útmutatót csinálni a könyvtárlátogatók számára, amolyan illemkódexet, azaz hogy civilizált emberekként mit nem teszünk ebben a csodálatos intézményben. Záporoztak az ötletek: képeslap méretű rajz, hátoldalán részletes útmutatóval - legyen színes, legyen humoros, satöbbi. Az lenne a legjobb, ha egyszerre több cselekvést tudnánk ábrázolni a rajzon, olyan Tesz-Vesz Várososan.
Énrám hárult ez a szórakoztató feladat. Persze van nekem egy ősrégi elhatározásom, vagy ha úgy tetszik, beidegződésem, hogy én reklámgrafikusi funkciót nem vagyok hajlandó betölteni, mert az lelketlen munka és csak a pénzről szól. Ám mivel pénzt nem kaptam a rajzért, csak pár alkotói szabadnapot, elhessegettem a gondolatát annak, hogy bűnt követek el, és a végére egészen izgalmi állapotba kerültem. Mert bár tény, hogy olyan szabályokhoz kellett illusztrációkat gyártanom, amelyek nagy része engem a legkevésbé sem tud érdekelni (például nem ülünk fel az asztal tetejére - ugyan már!), azért a kreatív részét a dolognak maradéktalanul kiélveztem.
Onnantól kezdve, hogy a Tesz-Vesz Város címet megemlítették, már sehogy máshogy nem tudtam elképzelni a rajzot, csak Richard Scarry rajzainak stílusában. Ezért hát az ő könyveit vettem alapul, azokból szedtem össze a szükséges figurákat. Ez első hangzásra ótvaros lopásnak tűnik, de én inkább csak inspirációnak hívnám, mert egy az egyben semmit sem kopíroztam le. Viszont komoly tanulmányozásnak vetettem alá a szóban forgó könyveket, hogy a lehető leghűségesebben tudjam utánozni a vonalvezetést meg a színezést (ami nagyjából össze is jött), és mindeközben rá kellett jönnöm, hogy a Tesz-Vesz Város fasza, és hogy Scarry rajzai bár látszatra amatőrök, mégis felsejlik mögöttük egyfajta profizmus. Nem sok gyerekkönyvről tudnám ugyanis elmondani, hogy annak idején megragadott, de ezekről igen - értette a dolgát a csávó.
Szóval augusztus elejére kérték a rajzot, és ezt teljesítettem is. De aztán kiderült, hogy nincs hozzá szöveg. Hát pár hét alatt valaki írt egyet. De az meg nem volt elég jó. Ezek után többen elkezdtek dolgozni az ügyön, például én is. De aztán egy sörözés alkalmával az a csodálatos ötletünk támadt, hogy szövegre nincs is szükség, mert a rajz önmagában is elég beszédes - a szöveg kerüljön a honlapra (azt végül nem én írtam). Ekkor kitaláltuk, hogy legyen teljesen képeslap formátumú, irányítószám-rubrikákkal meg mindennel. Megcsináltam, szóval így is lett. És azóta (szeptember eleje óta) már csak a nyomdára várt a cucc. És ma végre el is készült.
Így néz ki darabokban:
Tehát mindent összevetve: szerintem jó lett, a céljának megfelel, plusz még humorosnak is nevezhető, én pedig szerettem csinálni.

(Ja és remélem nem perelnek be a különféle jogdíjak miatt, mert le vagyok égve.)

(Ezt meg a neten találtam. Ez mindent überel...)

2009. szeptember 2., szerda

Könyörgés középszerért

Volt egyszer egy halk, bánatos erdélyi költő, mosolytalan volt és lelki sérült, mivelhogy túl nagy súlyokat cipelt, legfőképpen Trianont, a szülőföld-hűséget, ilyesmiket, szóval tényleg nem akármiket. Úgy hívták, Reményik Sándor, élt 1890-től 1941-ig, Kolozsváron, amelyet sosem volt hajlandó másra felcserélni. Pedig tódulhatott volna ő is hazulról haza, a megmaradt anyaországba. Végvári néven, vagyis beszédes jelképesség mögé bújva írta nagyrészt a verseit. Csendes, tiszta, tompa, vegytiszta verseket. Borzalmas, de tovább szaródni maximálisan alkalmas időkben, ugye. Voltak ilyen figurák többen és többfelé akkoriban magyar földön, és nagyrészt hasonló kismesterek voltak. Velük szemben azonban Reményiknek mostanság (vagyis az utóbbi tizenöt évben) enyhe reneszánsza van, amit meg is érdemel: mondom, szép, monoton versek, isten, haza, katekizmus, ötöt lehet egyszerre elolvasni ezekből, a hatodiktól már úgy maradsz. És úgy hiszed onnantól magad is, hogy az a költő, aki soronként új képet, metaforát, de minimum szép jelzős szerkezetet talál. Na hát ő lenne az, akinek kapcsán most itt egy kicsikét.

Nem azért, hogy bántsam, dehogy.

Csak épp tanévnyitón jártam tegnap, ami középiskolai tanárként nem nagy teljesítmény. Hazai pálya. Le kellett hozzá ballagni az udvarra. — A dolog maga rövid volt és tárgyszerű, szóval a szokásos jeles, de kötelező elemként megesett azért benne egy úgynevezett szavalat: kivonult a mikrofonhoz egy tizennyolc körüli matrózblúzos leányka, torokköszörülés, kis izgatottság, és elkezdte mondani EZT.

Reményik Sándor
Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.


Tudomásul lehet éppen venni. Hogy jó, hát akkor ő ezt akarta. De kicsoda is pontosan? Ja, persze, a Reményik. A legelső kötetében (Fagyöngyök, 1918) jelent meg ez ez a verse, relatíve korai hang ez nála tehát; háborúvégi, Trianon-előtti hang még, de máris fáradt, tompa, öreges. Persze olyan sorsvállalós is. Ezt-azt tényleg lehet belőle látni, és kifejezetten szimpatikus dolgokat. Hogy a költőnek elege van a nagyhangúságból, a fogadkozásokból, a középpontba-tolakodásból, az üvöltő-dervis-költészetből, az „állat-hős igékből”; mondom, mindez érthető, sőt rokonszenves. Csak hát… Huszonnyolc éves volt akkor, és még vagy két évtizedig írta tovább az ehhez hasonló verseket. Maga is úgy maradt tehát természetesen: egy fájvirág, egy felpuffadt könnyzacskó. De ez végtére azért mégis egyéni probléma. Sőt, probléma se. Hiszen ilyesfélét akart csinálni magából nagyjából, ezt akarta ő, torokhang, sírásközelség, nem bírom, nem bírom; nos, hát mindez nagyjából sikerült is neki, és nem lett dühöngő állat a végső, kétségbeesett időkben sem, sőt, derék ember: szóval sajnálom őt, de ugyanakkor nem tudok mit mondani, ilyen egy önbeteljesített élet.

Viszont azt felfogni borzasztóan nem tudom, mit keres egy ilyen sugallatú vers egy tanévnyitón, amely, bármilyen formális izé is persze valóságosan, valamiképpen mégis életnyitó funkciókat töltene be inkább egy gimnáziumban (az utolsó évüket kezdő végzősök esetében mindenképpen, amilyen történetesen a szavaló is volt). És ki lehet az, aki ezt a dumát (mert bizony csak dumának hangzott ott, másnak nem tudott) ma diákként komolyan veszi? Hogy „nem akarok lenni, nem akarok semmit magamnak, ne is lássanak, legyek csavar, gépalkatrész, nyomógomb, elmúlásba pottyanó végtermék.” — És ha van ilyen, vajon idejében orvoshoz viszik majd? Mert az öngyilkosságnak egy hatékony formája ám azzal a képzetkörrel kezdeni egy felnőtt életet, ami ebben a versben áll. No ne. Ezt ne, ha kérhetem. Tizenévesen ne. Még akarjanak élni, és lenni valakik. (Ráérnek később belátni, hogy legtöbbször úgyse megy.)

De hát nincs is ilyen diák, aki így indulna neki, ebben a kultúrkörben ez nem is elképzelhető. Ez a vers ebben a szituációban, a tanév első torokköszörüléseként a szokásos élethazugságaink egyike volt mindössze, és azt szeretném csak tudni, hogy pontosan kié. Hogy kitől az ötlet! — Mi maiak mindenesetre épp hogy önérvényesítők vagyunk, versengők, individualisták, sőt legtöbbször a túlzásig azok. Persze, helyes, ne legyünk olyanok se, főleg ne zsigerileg, és főleg ne folyamatosan, a nap huszonnégy órájában; egy ilyen intelmet szeptember elsején még meg is hallgatunk mi szívesen, főleg, ha jó versben hangzik el, ami most épp nem történt meg annyira. De főképp: nem is erről szólt ez a vers abban a szituációban, ott az udvaron, hanem egy kor- és életkorbeli képtelenségről. Arról, hogy fiatal emberek belső elhatározásból lakjanak csak el szerényen egy csigaházban, miképpen magáról mondotta Hamlet, persze ő is főképp a jóhangzás mián.

Ennek az élethelyzetnek („nem akarok kivételes lenni, kicsike akarok lenni, olyan, mint mások”) egyébként van nagy költője és van nagy verse. Évnyitón szerencsére elmondhatatlan. Költőjének a közérdekű magánpanasza van benne mindössze: ugyanis a nem-átlagosság elviselhetetlensége ábrázolódik benne éppen. Megmutathatom, nem fogjátok szeretni különösebben, nem is azért íródott. (Nem is földi olvasónak íródott, csak éppen nem tudott nem íródni.) Juhász Ferenc verse, 1955-ből, szar időszak volt az is, az a címe, hogy

Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten, légy velem,
hadd éljem le kis életem,
csak egyszerűen, józanúl,
napokat számlálatlanúl.

Csak úgy, akár a többiek,
akár a földi emberek:
ágyamat asszony vesse meg,
ágam okos kéz nyesse meg.

Termő legyek halálomig,
alvó, ki sosem álmodik,
ki estéig úgy fárad el,
hogy mosolya nem szárad el.

Add meg nekem e nagy kegyet:
vedd el tőlem e vad szívet!
Ha ki jégszirtet rakna rá,
azt is gőzzé lobbantaná.

Hisz te-szíved körűl suhan,
benne a poklok vára van,
lángtornyot az ha fellövell
a tejút fényét veszti el.

Köröd, hogy súroltam, kisült,
s húsomba eged érce sült,
s mint olvadt gyertya, ha buzog,
a fém a csípőmre csurog.

Szenes bordám, féloldalam,
szárnyamnak üszkös csonkja van
és így is csak feléd ütök,
mint légbe féllábú tücsök.

Mért hordom kormos csókodat,
érces nyomorúságomat?
Magához szív a sugarad,
mint áram zsenge ujjakat.

Te boldog isten add nekem,
csak legyen krumplim, kenyerem,
örömömet ne vedd zokon,
legyek jó testvér, jó rokon.

Legyek csak hallgatag, szerény,
mint a kiserkedt vetemény.
Így is díszítem kertedet,
hasznod így is növekedett.

Földembe ne vess több magot,
több aranylombú csillagot.
Nyakamra ne küldj több esőt:
látomást, poklot, temetőt.

Hallgasd meg végre panaszom:
e terhet én már nem birom.
Bennem a mindenség delel,
az űr, csöndjével, fényivel.

És én már úgy érzem magam,
mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom
és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.

No, ezt viszont én hihetetlenül erős versnek gyanítom, kivéve persze a közepét, ahol ő is idétlen képmonstrumokat használ óriásinak, szakácsnő-valagnyinak mutatott nyugtalansága érzékeltetésére. (És ott jönnek is rögvest a jégszirtek, csorgó fémek, tücskök, bogarak. De aztán észhez tér megint.) — Juhász Ferenc épp akkortájt írta A tékozló országot, vagyis valóban egy nagy-nagy époszt: véget érni nem tudó rettenetes víziókat egy vérben úszó, szó szerint szétkaszabolt országról, megnevezetten Dózsa népéről, vagyis persze a nagyurak által legyilkoltakról, vagyis hát persze, hogy Rákosiék áldozatairól… Ő, a volt kommunista, azzal találkozott, hogy immár és tagadhatatlanul minden remény reménytelen, hogy iszonyatokat művelnek iszonyatos vadállatok, és hogy ő nem tudja mindezeket nem látni, sőt továbbgondolni, és a szörnyű látomásaitól szabadulni meg pláne nem tud. És hogy nem tudja őket nem írni sem.

Nos, ilyen az, amikor középszerűségért könyörögnek. Nem épp évnyitóra való jelenség. De a Reményik verse se az. Noha persze szolidabb, szordínósabb, jóemberesebb: látszólag csak az aranyjánosost mondja. De gyerekekkel mégse akarjuk még megetetni az ilyesmit. Nem korrekt, egyáltalán. Még mindenki újakra készül, mindegyikük, és ez így helyes.