2009. június 30., kedd

Koszorú, koszorú, mért vagy ilyen

Megígértem valakinek, hogy még ebben a hónapban felhelyezek valamit ide a világperemére. Ígéretem beváltására körülbelül másfél órám maradt. Valamire elég lesz, topomfasza írásra persze már aligha. Úgy döntöttem, egyszerűsítek, és néhány kép köré építem beszámolómat. Mert affélét tervezek, beszámolót.

A múlt héten érettségivel fejeződött be számomra az iskola. A saját osztályomat érettségiztettem. Erről magáról túl sok mondanivalóm nincs. A gyerekek készülgettek, inkább kevésbé, mint jobban, a kollégáim halálrendesen végigülték, sőt végigkérdezték a három napot, az elnöknő csendben somolygott, mint aki mást úgysem tehet, végül lett valami eredmény is, azt végképp nem minősítem. Elszarakodtunk. Ezt a semmiről nem szóló dagonyázást hívják ma az életbe való kilépésnek.

Fontosabb a bankett. Az jó volt kicsit.

Majdnem úgy lett, hogy nem is lett. Kidurrantak szervezési-leg ezek a tündibündik év végére, már a tablót alig bírták összehozni, pénzünk sem maradt, úgy kellett kalapozni. Végül egyikük, egy remek leány állt az ügyek élére, megszerezte az újbudai Trófea éttermet, és akkor én is rákapcsoltam meg még a szülők is, lett hely, pénz, paripa, posztó, volt tehát miből hova menni a harminchét prosztónak, akik mi voltunk.

Nekem ez volt a harmadik osztályom, az első még az Adyban, odavoltam értük, rengeteg mindent csináltunk együtt, aztán olyan gyűlölködés lett az egészből a végére, hogy a bankettjükre sem mentem el, azóta sem láttam közülük szinte senkit. Bánom is nagyon, de már késő. A másik osztályom már itt volt a Lászlóban, iszonyúan erős B osztály, 35 kőkemény, versengő individualista, modern korunk hősei, hihetetlen, milyen aljas ember lett a többségükből, ma is rémülten gondolok vissza rájuk: mit eredményezhet okos, tehetséges emberek számára az általam akkor őrajtuk kipróbált szélső liberalizmus, az „élni hagyni”-hozzáállás. Ezeket nem lett volna szabad élni hagyni: ennyi és nem több a tanulság. Fűkaszát rájuk. Közülük öt-hat pl. azóta sem köszön nekem, ha véletlenül összefutunk az utcán; ők azok, akik nem tudják feldolgozni, hogy nem rúgattam ki őket, ahogy az helyénvaló lett volna, mondjuk már pusztán a hiányzásaik okán.

És most végre volt egy rendes osztályom. Jó képességűek, de nem vetette őket szét a gőz; jó gyerekek, de nem aludt meg szájukban a tej; tudtak tanulni is, ha kellett, lazulni is, ha arra volt szükség; szerettek szervezni, dolgokba belevágni; kellően sokszínűek voltak, mivel volt köztük táncos és manöken, fifikás erdélyi és mosoly-harcmodoros távol-keleti, aprócska kosaras és musical-énekes, bábos és sakkbajnok. Jó fejek voltak, okosak, kedvesek, és mintha a delphoi jósda feliratához igazodtak volna, hogy ugyanis: semmit se túlságosan, a szolid mértéktartás emberei voltak, legalábbis így összességükben. Ez az a keverék amúgy, amitől menekülőre szoktam fogni, de bennük még ez is bájjá változott valamiképp.

Szerettem is őket, már amennyire én, érzelmi fogyatékkal élő egyáltalán szeretni tudok. Ezért úgy gondoltam, elbúcsúzom majd tőlük rendesen. De hogy?

Emlékszem, milyen csalódás volt nekem, amikor a tablójukat tervezték, Minden lehetőségből a kommerszebbik tetszett inkább a többségnek, akkor gondoltam először nagyon határozottan, hogy ebből lassan már elég lesz ennyi. És eszembe jutott, hogy ebben a zsúfolt iskolában a leghelyesebb lenne már a mennyezetre erősíteni a tablókat, és pillanatok alatt, még az órán kidolgoztam egy olyan tablótervet, amelynek a lényege annyi volt, hogy metrófogantyúk lógnának le, és minden fogantyúban egy-egy diák meg tanár képe, bele lehet kapaszkodni, lógni rajta, ilyenek. De persze gyorsan felfogtam, hogy egy ilyen tablót, bármennyire príma is az ötlet, egyetlen nap leforgása alatt ellopnának, tehát értelme nincs. Csak zárható helyen lenne biztonságban, úgy viszont nem lenne értelme. Ezért hát nem is mondtam nekik, nehogy belelovallják magukat. (Biztos voltam benne, hogy tetszene nekik nagyon.)

Más kérdés, hogy merném a cuccot tömeggyártásra ajánlani valami cégnek: nagy jövője lenne egy lopásbiztos kivitelnek, legalábbis egy-két évig, amíg unalmassá nem válna ez is.

Mindegy. Ebből nőtt ki az ajándékom. Harminchat metrófogantyú, benne két fotó, egyrészt ők, illetve mindegyik fogantyúban valamelyikük: a másik oldalon én, a lehetőségekhez képest elegánsan, fehér sálban, vagyis ahogy a szalagavatón kipattantam a nevezetes doboz-autóból. És ráírva, amit rá kellett írni, hogy a móka teljes legyen.

Nos, átugrom most a részleteket. A múlt pénteken este háromnegyed hétre megérkeztem a Trófeába, egy elég nagy fekete táskával felballagtam a lépcsőn a garázsból az étterembe, ők már ott voltak, és nem különösebben törődtek velem. Ezt rendjén levőnek találtam. Ettünk-ittunk, eldumálgattunk azért, néhány diákkal bensőségesebb beszélgetést is folytattam, azokkal ugyanis, akik ezt kezdeményezték. Torta is volt, azt fél kilencre kértem, és a diákoknak azt mondtam, előtte pár percnyi mondanivalóm lesz majd, ami igaz is volt.

Az idő elérkeztével nagyjából a következőket mondtam el:

Először is azt részleteztem, hogy miért voltak ők az én számomra különösen jó, sőt kivételes osztály. Ilyesmit én egyébként nem szoktam mondani, undorom az efféle nyáltengertől eléggé ismert; viszont most visszafogottan el tudtam mondani anélkül, hogy elhánytam volna magamat, mivel hogy megfelelt az igazságnak. Közöltem tehát velük, hogy nekem ők akkora örömet jelentettek, hogy az efféle kísérletezést, osztályfőnökösködést nem is fogom megismételni, ha rajtam múlik, márpedig rajtam fog múlni.

Ekkor tapsoltak először, és máris meg voltak hatva. A verbális hűséget mindig díjazzák az emberek, simán meg lehet őket etetni effélékkel. Én pedig még csak nem is etettem őket, hanem mondtam, ami van. (És igazat mondani könnyű és kellemes, mondja Jesua Bulgakovnál.)

Utána elmondtam, hogy most viszont vége van ennek a mi dolgunknak. És be is kell fejezni határozottan. Nem fogunk többé találkozni, legalábbis nem nagyon. Most még itt vagyunk, úgy, ahogy szoktunk, ám ez a kör, amely belőlünk áll, és amelynek én egyik centruma voltam, legalábbis mint forgalmi rendőr, szétszakad majd hirtelen. És ezt meg kell tanulni kezelni, és a dolog azzal kezdődik, hogy először is felfogjuk. És ebben próbálok most segíteni.

Ekkor már nagyon kíváncsiak voltak.

Elmondtam, hogy hamarosan át fogok nekik adni valamit, mindenkinek személyesen, az pedig egyforma is lesz, meg különböző, személyre szabott is, és hogy csak egyetlen módon vehetik majd át tőlem: úgy, hogy megtesznek egy gesztust, ami végérvényessé tesz valamit, mégpedig magát a kiválást, az elkülönülést.

Ezt ott elég hatásosan és erőteljesen sikerült elmondanom, aminek következtében már végleg nem értettek semmit és rendkívül kíváncsi, ugyanakkor végtelenül bamba képet vágtak, ami a Karnevál Márkusa szerint persze az intelligenciához tartozik.

Most még meg kellett egy kicsit csavarni a dolgot. Így hát megkérdeztem tőlük, hogy ismerik-e Örkény egypercesét, amely Az élet értelme címet viseli. Az alapórásokról tudtam, hogy nem ismerik, mert órán nem jutott idő a megbeszélésére, maguktól pedig véletlenül sem olvasnának el semmit; úgyhogy Teremy Kriszta faktosaiban bíztam, de ők se, senki; az egész teremben Pató Juli és Boronyai Zoli tették fel a kezüket, hogy ismerik. Dühönghettem volna, de bizonyos tekintetben még jobb is volt így. Kifejthettem.

Ez a novella nem novella, hanem egy kis gondolatfutam, mondtam, amely azt a kérdést járja körül, hogy mi teszi a paprikakoszorút paprikakoszorúvá: a sok paprika? A madzag? Egyik sem, de az ezen való tököléstől vagy megokosodunk, vagy meggárgyulunk. És pont ez a helyzet ezzel a koszorúval is, ami persze nem paprikából van, hanem belőlünk és belőletek.

És ekkor kinyitottam a táskát, és kiemeltem belőle az eléggé méretes metrófogantyú-koszorút; a „madzag” egy biciklihevederből állt, biztonsági láncból, amelyet előző nap kértem kölcsön, és tökönrúgás terhe mellett még aznap vissza kellett szolgáltatnom.

Felzúdultak. A helyükben én is felzúdultam volna.

És most elmondtam a legfontosabbakat: ezt én nekik csináltam, az egyik oldalon ők vannak, a másikon én; 36 darab van a cuccból; ha átveszik, akkor a koszorú meg fog szűnni, nekem meg nem marad semmi, csak az üres madzag, amely már nem koszorú; ha elveszik, megszüntetik a közösséget; ha viszont nem veszik el, akkor nem merik megszüntetni, de attól még ugyanúgy megszűnik, mivel egyszer mindenki hazamegy. A kérdés, hogy kinyilvánítják-e a kiválásukat a körből.

Az ajándékot egyféleképpen vehetik el: ha levágják a saját fogantyújukat. Kulcs nincs (persze nálam volt); a csavart nem lehet szétcsavarni, mert arra is ügyeltem.

És akkor éttermi késekkel, bugylibicskákkal megrohanták a fogantyú-koszorút. És szétszedték pár perc alatt. De voltak ott nevetők is, párás szeműek is, megdermedtek és katatónok, volt ott mindenféle ember. Én is olyan mindenféle lettem, mit tagadjam.

És aztán még sokat beszélgettünk. Tortáztunk, sírdogáltunk, röhögcséltünk. Faggattak, honnan vannak a fogantyúk, nehéz volt-e összelopkodni őket, meg ilyenek. Hát nem volt ez az egész olyan könnyű, mondtam, (egyébként tényleg nem), de részleteket nem árultam el, maradjon valami titkom nekem is.

És aztán tizenegy után beültem az autóba, és akkor részemről is megszűnt a koszorú. Nekem nem maradt semmim, csak pár fényképem. Az is csak azért, hogy most nektek idetehessem.

(Egyébként ez nem csak ennyi. Van még néhány részlet, elég lényegesek; de ezeket már tényleg nem mesélem el.)

Húsz perc múlva éjfél, most még egyszer átnézem ezt a szöveget.

2009. június 20., szombat

The Fate of the Librarian


A tegnapi fárasztó nap eredménye.

2009. június 6., szombat

Filozófia, félúton

Érdekel benneteket, hogy néz ki egy komoly szaktanári érettségi jelentés? Nos, olyat nem tudok mutatni. De tudok magamfajtát — most készültem el a filozófia-jelentésemmel. Ilyenekről kell irkálnunk, mégpedig nagy komolysággal. Ami persze jogos elvárás, természetesen. (Ilyen Köves Gyuri-féle, sorstalanságos mondatvégződések keletkeztek, észrevétlenül, a szövegemben, aztán el is kezdtem őket direkt elhelyezni, jó kis gellereket adnak a mondatoknak. Olcsó játék hülye gyerekeknek. Mármint az én esetemben, persze.)

Na szóval itt van. Szívem vérével írtam. Természetesen. Szerintem érdekes. És hogy tényleg beadom-e? Naná, mondaná az esőember. Nem olyan nagy dolog.

Szaktanári jelentés
a Szent László Gimnázium
12/B és 12/D osztályos tanulóinak
filozófia érettségijéről

A gimnáziumban évek óta (vagyis mióta az egyáltalán lehetséges) akadnak olyan diákok, akik filozófiából érettségiznek. Nem nagy számban, szerencsére: mert nem tartom ideálisnak, sőt értelmesnek sem, hogy a jogszabályok megengedik egyetlen tanév elvégzése után az érettségizést olyan tantárgyakból, amelyekből egyszerűen nem lehetnek aztán komolyan felkészültek. Márpedig a filozófia ilyen tantárgy.

Az utolsó évben, heti két órában tanulják nálunk a diákok ezt a tárgyat. A dolog ritmusa ez: kezdetben jó néhányan érdeklődést mutatnak, majd az időhiányra hivatkozva (vagy arra ráébredve) elfordulnak a komolyabb filozófia-tanulástól. (A felületes érdeklődés gyakran megmarad.) Érthető. Tényleg másról szól az utolsó tanévük. Minden évben marad azonban néhány diák, aki úgy dönt, hogy ebből a tantárgyból fog érettségizni.

Eddig egyetlen tanévben nyílt mód előrehozott fakultáció beindítására (ami a felkészülést lényegesen komolyabbá tudná tenni). Nem az iskolavezetés zárkózik el a program elől, ellenkezőleg: minden évben meghirdetik ezt a fakultációt is: az önkormányzat nem hajlandó finanszírozni az órát 8-10 jelentkezőnél kevesebb jelentkező esetén, annyi pedig nem szokott összejönni, illetve, mint mondottam, egyszer jött össze eddig. És az önkormányzat álláspontja is érthető teljesen. — Annak az egyetlen fakultációs csoportnak a példája azt mutatta, hogy amennyiben a diákok két évig, heti minimum 2 órában tanulhatják a tárgyat, és a tantárgy be van építve az órarendjükbe, akkor megnyugtatóan fel is tudnak az érettségire készülni. Amennyiben ez nincs így, akkor viszont minden esetlegessé válik. A tárgyat alapórán nem lehet érettségi-szinten megtanulni, ez teljességgel lehetetlen, főleg, mióta (és ez már a második ilyen év) írásbeli is van belőle. A délutáni, szabadidőben tartandó előkészítő órákon pedig vagy megjelennek, vagy nem; ha igen, akkor az sokszor a 8.-9. órájuk aznap, és az órák hatékonysága is éppen ennek megfelelő.

Az idei filozófia érettségi eddigi története a leírtakhoz hasonló volt. Páran november táján jelezték, hogy érettségizni szeretnének filozófiából, én közöltem, hogy nem tehetek ellene semmit, ezt a jogukat a törvény biztosítja. Elmondtam a vizsga rendszerét, a követelményeket, és mindazt, amit a korábbiakban leírtam. Ezek után többen visszaléptek, három tanuló azonban (ketten a 12/B osztályból, egy pedig a saját osztályomból, a 12/D-ből) közölte, hogy vállalja a feltételeket. Én pedig elkezdtem őket, természetesen ingyen, felkészíteni (hiszen a különböző szakkörökre szánt pénzt már rég betervezték a tanév elején beindult programokra). És ez is jogos. — És aztán tényleg, időnként láttam is őket az előkészítőkön, sőt olykor még erőfeszítéseket is próbáltak tenni.

Mindhárom tanuló jó képességű egyébként; rokon tantárgyakból (egyrészt magyarból és történelemből, másrészt matematikából) elfogadható vagy jó teljesítményt nyújtottak a tanulmányaik során. A filozofáláshoz szükséges naiv kíváncsiság is megvan bennük, viszont csak igen csekély mértékben szofisztikált észjárásúak, érvek és vélemények megkülönböztetésében pedig egészen kezdők — hála korunk iskolarendszerének, amely látszólagos gondolkodási műveletek végzésére ösztönzi a fiatalokat, sablonokra gyakoroltatja őket, valóságos gondolkodást azonban nehezen tud, legtöbbször nem is akar előbányászni belőlük. Ezekkel az „adottságokkal” kellett volna megbirkóznom; és korántsem voltam képes csodákat tenni. A szóbeli érettségi elé, amely bármelyik tanuló esetében bármiféle, de tényleg bármiféle eredményt hozhat, ezért magam is őszinte kíváncsisággal nézek.

Az írásbeli dolgozatok elég jó, sőt egy esetben kiemelkedő eredménye ennek a borulátásnak ellentmondani látszik. 95%-os eredményt produkálni, márpedig akadt ilyen: lehetetlennek tűnik, hogy ezt puszta szerencsével el lehessen érni. Hát pusztán azzal nem is. Kellett még hozzá a filozófia érettségi feladatok összeállítóinak „segítsége” is. Mivel úgy látom, tisztában vannak vele, hogy ebben a mostani jogi helyzetben akár felkészületlen diákok tömegei is megjelenhetnek a filozófia (vagy más hasonló „komolytalan, könnyített”) érettségiken, akik ezt a tantárgyat mindössze menekülési útvonalnak használhatják, nincs se képük, se bátorságuk valódi követelményekkel fellépni. (Márpedig ilyen diákok ténylegesen vannak, a mi gimnáziumunkban is volt már bukás az egyik évben filozófiából. Ilyen hozzáállás okozta.) — A 30 pontos teszt-rész eléggé keveset várt el a diákoktól, a pontozása is aránytalan volt. Nagyon csekély tudással meg lehetett írni közepesre: és akkor már szinte meg is van a kettesük. Az esszéfeladatok esetében lényegesen más a helyzet, de ott sincs szó irreálisan nagy tudásanyag mozgósításáról. A feladatok összesen 7 szerző szövegeiből állíthatók össze: Platón, Arisztotelész, Ágoston vagy Szent Tamás, Descartes, Kant, Nietzsche és egy 20. századi szerző (Heidegger vagy valaki más). A háromból kettő mindenképpen a nevesített gondolkodók írásaira épül: ez rögzítve is van, és még soha nem is volt másképp. És mivel a feladatsor összeállítói az elmúlt évben egy (egyébként egészen jó színvonalú, a középszinttel kompatibilis) tankönyvet is készítettek filozófiából, az írásbelire nem volt nehéz felkészülnünk, még ilyen körülmények között sem. A Kant-szöveget például pár héttel az érettségi előtt beszéltük meg: mit ad isten, benne volt a könyvben is, egyébként tényleg kiválóan elemezhető gondolatmenet. Nem fordulhatott elő, hogy bármelyik tanuló is elrontja. Nagyobb mértékben képtelenség volt elrontani. Az írásbelitől nagyon félni nem kellett tehát.

Nos, a szóbeli anyaga már sokkal szélesebb körű; többszerzős, többproblémás, mint az írásbeli volt. És bár nagyjából minden témával foglalkoztunk valamennyit, ezek a tételek természetszerűleg nincsenek elmélyítve, begyakorolva. Szerepelhetnek a tanulók akár kiválóan is — de megtörténhet az ellenkezője is.

Problematikus, észellenes helyzet ez, amelyben mint szaktanár immár egyetlen dolgot tehetek: vadul drukkolhatok a tanulóknak, amit természetesen meg is teszek.

2009. június 5.

Oravecz Barna
szaktanár”

2009. június 3., szerda

A hely szelleme


Vasárnap, este 6, de csak ha nem esik. Ennél a bádogszörnynél.