2009. június 30., kedd

Koszorú, koszorú, mért vagy ilyen

Megígértem valakinek, hogy még ebben a hónapban felhelyezek valamit ide a világperemére. Ígéretem beváltására körülbelül másfél órám maradt. Valamire elég lesz, topomfasza írásra persze már aligha. Úgy döntöttem, egyszerűsítek, és néhány kép köré építem beszámolómat. Mert affélét tervezek, beszámolót.

A múlt héten érettségivel fejeződött be számomra az iskola. A saját osztályomat érettségiztettem. Erről magáról túl sok mondanivalóm nincs. A gyerekek készülgettek, inkább kevésbé, mint jobban, a kollégáim halálrendesen végigülték, sőt végigkérdezték a három napot, az elnöknő csendben somolygott, mint aki mást úgysem tehet, végül lett valami eredmény is, azt végképp nem minősítem. Elszarakodtunk. Ezt a semmiről nem szóló dagonyázást hívják ma az életbe való kilépésnek.

Fontosabb a bankett. Az jó volt kicsit.

Majdnem úgy lett, hogy nem is lett. Kidurrantak szervezési-leg ezek a tündibündik év végére, már a tablót alig bírták összehozni, pénzünk sem maradt, úgy kellett kalapozni. Végül egyikük, egy remek leány állt az ügyek élére, megszerezte az újbudai Trófea éttermet, és akkor én is rákapcsoltam meg még a szülők is, lett hely, pénz, paripa, posztó, volt tehát miből hova menni a harminchét prosztónak, akik mi voltunk.

Nekem ez volt a harmadik osztályom, az első még az Adyban, odavoltam értük, rengeteg mindent csináltunk együtt, aztán olyan gyűlölködés lett az egészből a végére, hogy a bankettjükre sem mentem el, azóta sem láttam közülük szinte senkit. Bánom is nagyon, de már késő. A másik osztályom már itt volt a Lászlóban, iszonyúan erős B osztály, 35 kőkemény, versengő individualista, modern korunk hősei, hihetetlen, milyen aljas ember lett a többségükből, ma is rémülten gondolok vissza rájuk: mit eredményezhet okos, tehetséges emberek számára az általam akkor őrajtuk kipróbált szélső liberalizmus, az „élni hagyni”-hozzáállás. Ezeket nem lett volna szabad élni hagyni: ennyi és nem több a tanulság. Fűkaszát rájuk. Közülük öt-hat pl. azóta sem köszön nekem, ha véletlenül összefutunk az utcán; ők azok, akik nem tudják feldolgozni, hogy nem rúgattam ki őket, ahogy az helyénvaló lett volna, mondjuk már pusztán a hiányzásaik okán.

És most végre volt egy rendes osztályom. Jó képességűek, de nem vetette őket szét a gőz; jó gyerekek, de nem aludt meg szájukban a tej; tudtak tanulni is, ha kellett, lazulni is, ha arra volt szükség; szerettek szervezni, dolgokba belevágni; kellően sokszínűek voltak, mivel volt köztük táncos és manöken, fifikás erdélyi és mosoly-harcmodoros távol-keleti, aprócska kosaras és musical-énekes, bábos és sakkbajnok. Jó fejek voltak, okosak, kedvesek, és mintha a delphoi jósda feliratához igazodtak volna, hogy ugyanis: semmit se túlságosan, a szolid mértéktartás emberei voltak, legalábbis így összességükben. Ez az a keverék amúgy, amitől menekülőre szoktam fogni, de bennük még ez is bájjá változott valamiképp.

Szerettem is őket, már amennyire én, érzelmi fogyatékkal élő egyáltalán szeretni tudok. Ezért úgy gondoltam, elbúcsúzom majd tőlük rendesen. De hogy?

Emlékszem, milyen csalódás volt nekem, amikor a tablójukat tervezték, Minden lehetőségből a kommerszebbik tetszett inkább a többségnek, akkor gondoltam először nagyon határozottan, hogy ebből lassan már elég lesz ennyi. És eszembe jutott, hogy ebben a zsúfolt iskolában a leghelyesebb lenne már a mennyezetre erősíteni a tablókat, és pillanatok alatt, még az órán kidolgoztam egy olyan tablótervet, amelynek a lényege annyi volt, hogy metrófogantyúk lógnának le, és minden fogantyúban egy-egy diák meg tanár képe, bele lehet kapaszkodni, lógni rajta, ilyenek. De persze gyorsan felfogtam, hogy egy ilyen tablót, bármennyire príma is az ötlet, egyetlen nap leforgása alatt ellopnának, tehát értelme nincs. Csak zárható helyen lenne biztonságban, úgy viszont nem lenne értelme. Ezért hát nem is mondtam nekik, nehogy belelovallják magukat. (Biztos voltam benne, hogy tetszene nekik nagyon.)

Más kérdés, hogy merném a cuccot tömeggyártásra ajánlani valami cégnek: nagy jövője lenne egy lopásbiztos kivitelnek, legalábbis egy-két évig, amíg unalmassá nem válna ez is.

Mindegy. Ebből nőtt ki az ajándékom. Harminchat metrófogantyú, benne két fotó, egyrészt ők, illetve mindegyik fogantyúban valamelyikük: a másik oldalon én, a lehetőségekhez képest elegánsan, fehér sálban, vagyis ahogy a szalagavatón kipattantam a nevezetes doboz-autóból. És ráírva, amit rá kellett írni, hogy a móka teljes legyen.

Nos, átugrom most a részleteket. A múlt pénteken este háromnegyed hétre megérkeztem a Trófeába, egy elég nagy fekete táskával felballagtam a lépcsőn a garázsból az étterembe, ők már ott voltak, és nem különösebben törődtek velem. Ezt rendjén levőnek találtam. Ettünk-ittunk, eldumálgattunk azért, néhány diákkal bensőségesebb beszélgetést is folytattam, azokkal ugyanis, akik ezt kezdeményezték. Torta is volt, azt fél kilencre kértem, és a diákoknak azt mondtam, előtte pár percnyi mondanivalóm lesz majd, ami igaz is volt.

Az idő elérkeztével nagyjából a következőket mondtam el:

Először is azt részleteztem, hogy miért voltak ők az én számomra különösen jó, sőt kivételes osztály. Ilyesmit én egyébként nem szoktam mondani, undorom az efféle nyáltengertől eléggé ismert; viszont most visszafogottan el tudtam mondani anélkül, hogy elhánytam volna magamat, mivel hogy megfelelt az igazságnak. Közöltem tehát velük, hogy nekem ők akkora örömet jelentettek, hogy az efféle kísérletezést, osztályfőnökösködést nem is fogom megismételni, ha rajtam múlik, márpedig rajtam fog múlni.

Ekkor tapsoltak először, és máris meg voltak hatva. A verbális hűséget mindig díjazzák az emberek, simán meg lehet őket etetni effélékkel. Én pedig még csak nem is etettem őket, hanem mondtam, ami van. (És igazat mondani könnyű és kellemes, mondja Jesua Bulgakovnál.)

Utána elmondtam, hogy most viszont vége van ennek a mi dolgunknak. És be is kell fejezni határozottan. Nem fogunk többé találkozni, legalábbis nem nagyon. Most még itt vagyunk, úgy, ahogy szoktunk, ám ez a kör, amely belőlünk áll, és amelynek én egyik centruma voltam, legalábbis mint forgalmi rendőr, szétszakad majd hirtelen. És ezt meg kell tanulni kezelni, és a dolog azzal kezdődik, hogy először is felfogjuk. És ebben próbálok most segíteni.

Ekkor már nagyon kíváncsiak voltak.

Elmondtam, hogy hamarosan át fogok nekik adni valamit, mindenkinek személyesen, az pedig egyforma is lesz, meg különböző, személyre szabott is, és hogy csak egyetlen módon vehetik majd át tőlem: úgy, hogy megtesznek egy gesztust, ami végérvényessé tesz valamit, mégpedig magát a kiválást, az elkülönülést.

Ezt ott elég hatásosan és erőteljesen sikerült elmondanom, aminek következtében már végleg nem értettek semmit és rendkívül kíváncsi, ugyanakkor végtelenül bamba képet vágtak, ami a Karnevál Márkusa szerint persze az intelligenciához tartozik.

Most még meg kellett egy kicsit csavarni a dolgot. Így hát megkérdeztem tőlük, hogy ismerik-e Örkény egypercesét, amely Az élet értelme címet viseli. Az alapórásokról tudtam, hogy nem ismerik, mert órán nem jutott idő a megbeszélésére, maguktól pedig véletlenül sem olvasnának el semmit; úgyhogy Teremy Kriszta faktosaiban bíztam, de ők se, senki; az egész teremben Pató Juli és Boronyai Zoli tették fel a kezüket, hogy ismerik. Dühönghettem volna, de bizonyos tekintetben még jobb is volt így. Kifejthettem.

Ez a novella nem novella, hanem egy kis gondolatfutam, mondtam, amely azt a kérdést járja körül, hogy mi teszi a paprikakoszorút paprikakoszorúvá: a sok paprika? A madzag? Egyik sem, de az ezen való tököléstől vagy megokosodunk, vagy meggárgyulunk. És pont ez a helyzet ezzel a koszorúval is, ami persze nem paprikából van, hanem belőlünk és belőletek.

És ekkor kinyitottam a táskát, és kiemeltem belőle az eléggé méretes metrófogantyú-koszorút; a „madzag” egy biciklihevederből állt, biztonsági láncból, amelyet előző nap kértem kölcsön, és tökönrúgás terhe mellett még aznap vissza kellett szolgáltatnom.

Felzúdultak. A helyükben én is felzúdultam volna.

És most elmondtam a legfontosabbakat: ezt én nekik csináltam, az egyik oldalon ők vannak, a másikon én; 36 darab van a cuccból; ha átveszik, akkor a koszorú meg fog szűnni, nekem meg nem marad semmi, csak az üres madzag, amely már nem koszorú; ha elveszik, megszüntetik a közösséget; ha viszont nem veszik el, akkor nem merik megszüntetni, de attól még ugyanúgy megszűnik, mivel egyszer mindenki hazamegy. A kérdés, hogy kinyilvánítják-e a kiválásukat a körből.

Az ajándékot egyféleképpen vehetik el: ha levágják a saját fogantyújukat. Kulcs nincs (persze nálam volt); a csavart nem lehet szétcsavarni, mert arra is ügyeltem.

És akkor éttermi késekkel, bugylibicskákkal megrohanták a fogantyú-koszorút. És szétszedték pár perc alatt. De voltak ott nevetők is, párás szeműek is, megdermedtek és katatónok, volt ott mindenféle ember. Én is olyan mindenféle lettem, mit tagadjam.

És aztán még sokat beszélgettünk. Tortáztunk, sírdogáltunk, röhögcséltünk. Faggattak, honnan vannak a fogantyúk, nehéz volt-e összelopkodni őket, meg ilyenek. Hát nem volt ez az egész olyan könnyű, mondtam, (egyébként tényleg nem), de részleteket nem árultam el, maradjon valami titkom nekem is.

És aztán tizenegy után beültem az autóba, és akkor részemről is megszűnt a koszorú. Nekem nem maradt semmim, csak pár fényképem. Az is csak azért, hogy most nektek idetehessem.

(Egyébként ez nem csak ennyi. Van még néhány részlet, elég lényegesek; de ezeket már tényleg nem mesélem el.)

Húsz perc múlva éjfél, most még egyszer átnézem ezt a szöveget.

9 megjegyzés:

gergő írta...

Drága apám, ez egy nagyon jól sikerült bejegyzés. Egyszerre mély érzelmekkel teli és laza és olyan fateros.
Hmm... Hiányozni fog neked ez az osztály, én azt gondolom. És minden okod meglesz rá. (Különben nyilván az ellenkezőjére is...)

rás írta...

OFF: mert nem csak ehhez a bejegyzéshez. Valaki felhívta a figyelmemet erre a blogra, amelynek mostantól olvasója vagyok. Egy évtizeddel öregebben, félig-meddig (olykor-olykor) pedagógusként, érzelmes cinikusként, mérsékelt Spiró-rajongóként. És persze valaha Cseh Tamás is sokat jelentett (még a 70-es években, a 25. Színházban). A Madách-szobor nekem speciel tetszik.

barna írta...

Légy üdvöz akkor te is a világ peremén.

dini írta...

Nekem elsőre valamiért nem tetszett, de másodszorra rájöttem, hogy ez tényleg elég jó (mármint a bejegyzés, nem a Madách-szobor...).

Azért ez a gesztus, hogy megszüntetni a koszorút... Ezzel tulajdonképpen nem csak magadról választottad le őket, hanem egymásról is, ami pedig nem annyira a te dolgod. De hát végül is te vagy a Mester.

booper írta...

Szép, de szomorú. Főleg, hogy olyan hevesen estek neki. És talán kicsit meggondolatlanul.
Hmm...

booper írta...

És közben Rólad mégsem váltak le ezzel a szimbolikával: hiszen ott vagy a másik oldalon. Ez olyan engem-mindig-megkereshetsz gesztus, nem? Kicsit, mint egy lelki névjegykártya.
Bár nem tudom, hogy mindig megkereshet-e az ember Téged. Most elbizonytalanodtam.

Névtelen írta...

Aki felmegy a rendőrség honlapjára és alaposan szétnéz, az olvashatja a közleményt, miszerint a rendőrség nyomozást indított ismeretlen tettes ellen aki kb. egy hete 23 óra környékén a Déli pályaudvari metróvégállomáson több metrószerelvényből csavarhúzóval a fogantyúkat eltávolította, azokat egy zsákba tette és a kijárat felé indult. A peronőrök a kamerákon látták a bozontos hajú és szakállú, rossz külsejű tolvajt, akit a kijáratnál megkíséreltek megállítani, de a tolvaj egyiküket hasbarúgta, másikukat föllökte és a Moszkva tér irányába menekült, közben persze Cseh Tamás dalokat énekelt.

Addig nem vagyok hajlandó feldobni, amíg nem tűznek ki nyomravezetői jutalmat. Legalább egy keveset. Kapaszkodótolvaj. Hogy legyen min himbálózni.

W

("Barna nagy marha." De ekkora!)

Névtelen írta...

Ja, és: Mindig jobban tisztelem Önt, Mr. Winemaster!

Josiah Pen

barna írta...

booper, engem tényleg nem lehet mindig megkeresni és leakasztani a szögről. Arra, hogy velem lényeges kapcsolatba kerüljenek, rendelkezésre állt tetemes idő, jelen esetben négy év. Ha addig nem jött létre ilyesmi, utána már mit vakarózunk? Nos, ez esetben ez a kapcsolat létre is jött meg nem is. Szerintem ugyan nem jött létre, mert harminchatból harminckettőnek fogalma sem volt, mi mellett mennek ez (hú, ez milyen ocsmány és önhitt szöveg!), de ugyanakkor meg mégis szerettük egymást, és "jó emberüknek" elfogadtak, megbíztak bennem, és ez nagyon is valami. Nem negatív a mérleg, csak nem olyan, ami engem lázba szokott hozni.
Szóval ha jön valamelyik, hogy ezt akarja tőlem vagy amazt, akkkor bizony bármi megtörténhet.