2009. november 21., szombat

Logoszűző

„mint kis piros
mind sóhajvalagú
mókásan világospiros
megannyi angyalbikini
mert máma uszoda volt
mennek a napköziből
haza a légitehénkék
klór és pinácska szagú
mennek az alkonyattal”
(PNL: Őszológiai gyakorlatok)


Nemrégiben, nincs ennek több mint egy hete, eszembe jutott néhány aforizma. (Úgy értve most, hogy olyan, amit másvalaki írt.) Lelkes aforizmagyűjtő vagyok, ezek engem minden korból érdekelnek, az eleve aforisztikusan látó filozófusoktól-íróktól pedig egyenesen elalélok. A régi görögökkel kapcsolatban én például hálát adok a hanyag utókornak, hogy a nyilván béna műveket magukat hagyta elveszni, sőt, és ettől olyan feszes kis talányok maradtak csak utánuk. Rajongok a francia moralistákért, aztán ott van még Diderot, Angelus Silesius, Goethe, Cioran, Valéry, Kila Támos, Mae West. Hajrá, szemétkedjetek csak, biztatom őket haló porukban is. — Na szóval, bekattant egy csokor ilyen aforizma. Emlékeztem, hogy kiírtam magamnak őket nagyjából egy évtizede, és arra is, hogy melyik füzetembe. Meg is találtam a füzetet, és benne voltak tényleg. Begépeltem mindet a blog-mappámba, elraktam a sokminden közé az elfekvőbe. Hogy majd egyszer talán feljegyzés lesz belőlük. Mostanában úgyis inkább tanulság nélküli kis semmiket írnék, elég már a nagy lelkemből, ragadós nyomot hagy a terítőn, és elég a teóriákból is, az esszékorszak kapjon egy időre kimenőt. Viszont ebből meg hátha kijön majd valami.

És most jobb híján itt is van a csokor. Zarko Petan szlovén író aforizmáiból szemezgettem ki őket 2001-ben, középszintű ezek-azok: van bennük szellem, kellem, báj, na meg nem kevés kekeckedés.
Íme:

„A férfi számára egy tapasztalt szűz a legeszményibb.

Biztos, hogy süllyed a hajó: a patkányok már jachtokat vesznek.

A szerelem vak. Ezért kell a szerelmeseknek állandóan tapogatniuk egymást.

Előbb elszedik az utolsó gatyádat is, aztán közlik, hogy összébb kell húznod a gatyaszíjat.

A gyerekekben azt szeretem a legjobban, ahogy csinálják őket.

Mindig szkeptikus vagyok, mikor egyenruhás emberek elkezdik védeni a civilizációt.

„Minden folyik”, mondta Hérakleitosz, „és akkor az egész rohadt poliszban nincs egy vízvezetékszerelő!”

Kafkát olvasva minden alkalommal elképedek, milyen idilli is volt régen az élet.

Ha mindenki egyformán gondolkodik, akkor senki nem gondolkodik.

Üres fejjel könnyebb bólogatni.

A végén mindig győz az igazság. Be kár, hogy mi még csak az elején vagyunk!

A leghatásosabb fogamzásgátló azért még mindig az impotencia.

A házasság a happy-enddel kezdődik.

Ahol sok a templom, ott lehet bőven vétkezni.”

(Adatok: ezeket a 2000 című folyóiratban olvastam 2001-ben, és onnan irkáltam ki. Januári szám, 68-69. o. Bojtár Endre fordításai. Felírtam akkoriban még mindent rendesen.)

*

Aztán másnap reggel (kedden, egy hete sincs) bementem az iskolába. És mit láttam a tanári előtti újságos polcon? Azt, hogy kirakták a könyvtárosok a 2000 viszonylag új számát. És a címlapon újfent Zarko Petan nevét olvastam. Na, mondom, beindultak a véletlen egybeesések. Akkor ezekből lesz még ma több is, csapatban szoktak jönni.

Elolvastam sietve ezeket az újabb aforizmákat is, láttam, kicsit bágyadtabbak, enyhén tanácstalanabbak is, az erotikus szál pedig simán kilúgozódott közben belőlük; hiába, nyolcvan éves lett a szerző, bizonyos dolgokra nyilván nem is emlékszik már. Ezt fájlaltam. Szókratésszal e pontban egyetértek: Eroszt tartottam világéletemben a legnagyobb nevelőnek. Azt, hogy ez a fontos nevelődési faktor (hülye biológiai okok folytán) egyszer csak eltűnjön egy tartalmas ember életéből, nem tudom természetesnek tekinteni: az impotencia szerintem mérhetetlenül nagy kibaszás. (Az eleve fatökűek sorsa más dolog.) — De azért ezek az aforizmák is jók, a kort, a világot jól megfogják, ezt a pénz- és politikai alvilágot is, mintegy érintőlegesen; úgyhogy óraközi szünetekben lemásoltam ezeknek az aforizmáknak a jelentős részét is, most meg beírom őket ide, hogy a blogon is meglegyenek.

„Értesítjük tisztelt ügyfeleinket, hogy a Szkülla és Kharübdisz Részvénytársaságok fuzionáltak.

Egy boldog házasságban élő emberről elmondható, hogy szerencséje van a szerencsétlenségben.

A korlátolt embernek korlátlanok a lehetőségei.

A katonák önkéntelen véradók.

Háborúban a halál a modus vivendi.

A szocializmus 1989-ben szégyenében halt meg.

Mindannyian sivatagban élünk. Az optimisták csupán véletlenül oázisra leltek.

A szűklátókörű embereknek általában széles a válluk.

Aki á-t mond, au-t is fog mondani.

A pokol a másik. A paradicsom: a másik a pokolban.

Szállj magadba és maradj ott.

A hazaszeretet mindkét részről plátói.

Nehéz minden Júdáshoz egy Jézust találni.

Most jön el majd amúgy istenigazában a pesszimisták ideje!

Ki mondja, hogy semmi nem változott? Azok, akik azelőtt fönt voltak, most elöl vannak.

Az életnek két fogyatékossága van: elviselhetetlen és rövid.”

*
Hamvas Béla keleti mintára a „meditációs objektum” kifejezést alkalmazza olyan gondolati és szemléleti tárgyakra, amelyek alkalmasak arra, hogy elmélyüljünk bennük. Hogy történjen bennünk valami elmozdulás a bizgálásuk közben. Minden hatásosabb aforizma meditációs objektummá válhat tényleg, még ha csak egy pillanatra is, még ha csak a felszínt kapargatja is, de az igazibbak (mindig az egyes ember számára persze) természetesen mélyebbre visznek. (Minden emberi kapcsolat szenvedés forrása, ez a Buddhának tulajdonított mondat pl. olyan, amelyen tényleg el lehet tökölni pár évtizedig.)
Ilyeneket ebben a csokorban azért nem találok. De én úgy gondolom, van időszak, amikor a magamfajta ember számára durván, megalázón eljön valamiféle felszín-igény, és ez lehet most épp velem. (Nyilván mással is előfordul.) Megmagyarázom. Lassan harmincöt éve vagyok hordófejű elméleti ember, mindent fejben akarok megoldani, és magától értetődően várom el magamtól, hogy szellemi síkon éljek-haljak. És ez nagyon megváltoztatta már nagyon régen a karakteremet. Kivitt abból az egyébként nagyon érzéki-érzékeny síkból, ami megvolt nekem, ahol szikrázott a nap, éles volt minden, és eszeveszetten fájtak, majd a következő percben ujjongással töltöttek el különösebben nem fontos események is. Mindezek eltompultak, bemásztak a látóhatár alá, és színtelenebb, szürkébb, egyszóval: gondolatibb lett minden. És a szellemi vagy-vagyok is szórakoztatnak természetesen, Bormester Máté-szerű patafilozófus lettem magam is, vívtam is sokáig nagy élvezettel; de azért a csak-értelmi dolgok értelmüket vesztik előbb-utóbb. És én óvatlanul még a doppingjaimat is félreraktam a kezem ügyéből, vagyis a szürkével szembeni óvszereimet (cigi, pia, nőstények, mindenféle egyéb eszeveszettségek): nem is stimulál már gyakorlatilag semmi, csak az a kibaszott iskola próbálkozik ezzel ott szemben, de nem jön neki össze sehogy.
Szóval: élményeket! Jöjjön már szembe valaki! Ha nem jön, akkor legalább az emléke jöjjön. Vagy egy illat. Egy dallam. Egy foszlány. Egy bármit felidéző kép. Valami, rendben van, nyomorult és felszíni dolog, nem baj, ha nem olyan tartalmas és gondolati, mint amikre ráálltam. Ellenkezőleg: valamit úgy átadó dolog legyen, hogy annak színe-szaga, keze-lába legyen közben. Igényem támadt erre. Hát ezért van talán, hogy nem annyira zaklat fel mostanában annyira az afféle spekuláció, hogy „az út fel és le ugyanaz”. Ellenben annál inkább mondjuk a tapasztalt szűzről szóló aforizma, mert amögött legalább van valami… Nőstényszag van, persze, tudom, hogy nem a logosz szaga, de hát az nincs is szegénynek…

És efféle orientációváltást javaslok másoknak is. Hogy szakadjanak el, amíg még képesek erre, a nagy okosságoktól és sznobságoktól. Ha nem is végleg, de legalább egy időre. Mert teljesen hozzájuk lehet szokni, mint az arzénhoz, és aztán nem tudja az ember, mitől mumifikálódott…

(PS.: az oázisos aforizmához találtam egy igazán alkalmas illusztrációt. Pár éve küldte nekem valaki, viccből; egyébként a kilátásainkat is jól kifejezi. Célszerű ráklikkelni.)

2 megjegyzés:

Gergő írta...

Nahát, hogy ezt is megértem, hogy egy ekkora pina legyen a blogunkon!

barna írta...

Hát mert kiérdemeltük!