2009. július 15., szerda

Kuli ürügyén

Kuli barátom egy hete érkezett haza, ezúttal épp Párizsból, és szokása szerint elég gyorsan felhívott megint. Tele van ilyenkor élményekkel, benyomásokkal. Nyilván kételyekkel is, de azokkal nem szokott hencegni, mint némely betűvetők. — Ilyenkor régebben dühödten bujdokoltam előle, kifogásokkal éltem, mert nincs szörnyűbb a kesergőnek, mint egy derűs, energikus, viszont vitán felül sikeres emberrel találkozni, egyszóval olyasvalakivel, amilyen részben ő maga is volt még nem is olyan rég — ha nem is alkatilag, mert úgy abszolúte nem, de a napi gyakorlatban. Nos, mostanában már nem futok annyira előle. Beletörődtem a sorsomba. Jobb ezen gyorsan túlesni: ez a cinikus helyzetértelmezésem. A kevésbé cinikus ellenben az, hogy tulajdonképpen meg vagyok én ezen az egészen egy kicsit hatva. A többi barátom nem bírta a tortúrát ennyi ideig. Jövögettek volna ők is időnként énhozzám, ez tény; fel-felhívtak, kérdezősködtek hogylétem felől — de aztán kényszeredetten tudomásul vették, hogy fölöttem tulajdonképpen már a temetői fű lengedez, és a hullák igen kevéssé közlékenyek. És nem is olyan nagyon érdeklődnek már semmi iránt. Hát Kuli nem vette ezt a helyzetet egy percre sem tudomásul. Sőt úgy tett, mintha nem venne észre egyáltalán semmit sem. Vagy mintha biztosra venné, hogy lehetséges itt még valamiféle feltámadás. És ettől én végül meghatódtam. A múltkor, úgy másfél hónapja, egy Kálvin téri teázóban vettem észre konkrétan, hogy meg vagyok már inogva a makacsságától. Szerencsére búcsúzás táján történt. Mindegy, hazafelé el-elkáromkodtam magam, mert ez új helyzet nekem teljesen, és nem tudom még kezelni egyáltalán. (Boromeus lettem, ha mond ez valamit. Sokaknak mond.)

Ezúttal a Ráday utcában találkoztunk. Kuli barátomban az is nagyon jó, hogy újabban szokott hozni magával egy-egy méretes fotóalbumot is a találkozóinkra, amelyet én aztán kedvemre lapozgathatok. Beszél, amiről akar, nekem meg nem kell úgy tennem, mintha megfeszítetten figyelnék. Amikor úgyse tudok. Így történt ez vasárnap is. Este kilenckor vártam rá egy csillogó teázó előtt — hol máshol, ha a tejivók már bezártak? Két óvodás. Nos, meg is jött, és hoppá, tényleg volt nála megint egy könyv. A múltkori fotós nevét elfelejtettem, de ez a mostani Annie Leibovitz, amerikai fotós albuma volt. Hát őt még én is ismerem kicsikét. Vagy tíz éve nálunk, a Galériában is volt kiállítása. Emberek voltak azokon a képeken, főleg nők, imád nőket fotózni, meg falak, lakások, sok fehér meg szürke; ennyi maradt meg nekem a dologból: hogy nem éppen falrengető. Nagyobb hír, mint indokoltság. Gondoltam is rögtön, oké, akkor ezt most lehet ellenőrizni, és ellenőrizni mindig jó.

Lapozgattam, Kuli meg mesélt: lassan, zavartan, heherészve, ahogy szokott. (Mint aki nem biztos benne, hogy jót mond, vagy hogy jól mondja. Pedig általában nagyon is biztos benne.) És érdekes: folyamatosan tudtam figyelni. A részletek nagyrészt a megszokottak voltak: meghívások, kiállítástervek itt és ott, meg újabb fotótervek, részleges iránymódosítások. Na meg íródik alattomban egy végtelenített írásmű is, ránézésre ugyan eléggé halvaszületettnek tűnik, de ki tudja még? A többi téma meg, amiről még szó volt, hát az meg úgyse tartozik senki másra. És nem tudom, hogyan történt: egy óra múlva, amikor még mindig ugyanazt a, közben kihűlt teát kavargattuk, egészen kedvem lett élni valamicskét.

Amikor nekem épp kedvem van létezni, azonnal tervezgetni kezdek valamit: ez még sosem volt másként. — Hát jó, mit lehetne még csinálni az emberek között, latolgattam. (Valójában tele vagyok eltemetett elképzelésekkel. Öt-hat tökéletesen megvalósítható, kipróbálatlan elgondolásom is van. Szépséghiba: mind a munkahelyemet érintené, ott pedig én végeztem.) Így hát előadtam neki, mint egyetlent és jól átgondoltat, „régi tervemet” (valójában ott, abban a pillanatban rögtönöztem az ő kedvéért): hogy majd néhány év múlva, amikor a régi kompánia még jobban megemberesedik, indítunk egy elektronikus, nonprofit folyóiratot, amelybe mindannyian megírjuk, nagy szenvedéllyel, a sznob vagy közönségesebb kulturális mániáinkat. Csak a felesleget, nem azt, amiből élünk (feltételezem, hogy addigra páran már kultúrtermékek előállításából fognak élni), hanem ami csak úgy spontán kibuggyan, mint sörhas a joggingból. És mivel lesznek (gyakorlatilag már most is vannak) fotósaink és esztétáink, képregényírónk és –rajzolónk, és csak filozófusból másfél tucattal rendelkezünk, van pár költőnk és elektronikai szakemberünk, színházi rendezőnk és jelnyelvi tolmácsunk, színészeink és zenészeink, mint komplett esztétikai kommandó tudunk majd megjelenni a virtuális térben. — Igen, mondtam, látva Kuli felvont szemöldökét, jól tudod, én változatlanul sokkal jobban szeretem a nyomtatott felületeket, de sajnos mecénásunk még nincs, azt nem neveltünk valahogy, így csak az elektronikus folyóirat jöhet számításba. — Ebben így hát egyetértettünk, az ötlet maga pedig tetszett az én barátomnak, én pedig emlékeztem rá másnap is, sőt még most is, úgyhogy tényleg lehet benne valami. (Ellenőrizendő.)

(Ja igen, ellenőrzés. Merthogy közben lapozgattam. Az album címe: Amerikai zenészek. De fasza! Hihetetlen, mennyire nem érdekelnek az amerikai zenészek. Se. Micsoda album lehet ez? Vonulnak majd nyilván egy gitárral, át az amerikai prérin, mint egy Jancsó-filmben, csak szociofotósabban, és veszettül jól lesznek fényképezve. Merthogy ez a szakmai minimum természetesen. — És tényleg, az első, bevezető kép rögtön a mindenre-nyitottság jegyében volt összerakva: öreg fazon, háttal a nagy síkságon, folyó is volt meg alkony is, meg szíjas, meztelen férfikar. Meg persze valami hangszer. Na, lesz itt akkor minden. Csavargók meg bennszülöttek, nehéz arcok meg elvarázsoltak, fehérek és kevésbé azok, egyszóval az egész nagy amerikai puzzle, mi lenne más? Szép lesz és szívhezszóló és nyálas, kiköpött Esőember.

És tényleg épp ilyen a könyv, de ez nem bántott végül egyáltalán. Nagyon jó fotós ez a nő, most tényleg ellenőriztem; technikás is, na de a szeme! Legalább száz színes fénykép, és nem volt közte fantáziátlan egy se: mert még a témájukban közhelyesebbek is tartalmaztak valami érdekes elemet. — Nagyon sokat akartam magáról az albumról ideírni, de ez most már alighanem elmarad. A kedvenc képemet azért röviden elmesélem: jellegtelen arcú fiatalember ül valami hangszer mögött, kifordul felénk, néz a lencsébe bénán-sehogyan, talán kicsit zavartan is. Nem hasonlít Kulira, de valahogy úgy. És kicsike, és féloldalra van komponálva a képen, és körülötte és előtte további gazdátlan hangszerek: és keverők és kábelek, karvastagságú vezetékek kígyóznak, kábelkilométerek, és így, közöttük-mögöttük, agyonnyomva ő, akinek valamit majd csinálnia kell, hogy hangok legyenek itt, hogy legyen végre mulatság! Karinthy Cirkusza, mondaná nyilván, aki fennkölt lélek, és ismerek ilyeneket, meg hogy mennyi minden kell egyetlen zenei hanghoz. Mennyire abszurdan sok minden! Mennyire alantasan sok minden! — Én nem vagyok ennyire fennkölt, épp ezért (a kép szellemiségéhez abszolút híven) hiányolom még a mosatlan edényeket és a vécépapírgurigákat a fotóról, mint amik szintén kellenek a művészethez. De valójában ott is vannak, mert jó fotós ez a Leibovitz. Pixelek között fotóz, ahogy Csehov írt szövegközöttieket egykoron. Hát jó éjszakát, Kuli, jó éjszakát, olvasó, jó éjszakát, kopottaska amerikai álom, onnan a hátsó traktusból nézve, ez is te vagy, ez is mi vagyunk, látjátok, feleim, vonuljunk vissza laboratóriumainkba végre, és gondoljunk ott ki valami alantasan nagyszerűt.

(Kuli egyébként megígérte, hogy beszkenneli nekem az említett képet: ha tényleg megteszi, pótlólag berakom majd ide, hogy lássátok ti is. Addig csak egy másik kerülhet ide: a neten találtam, és ebből a könyvből való.))




Nos, végre megérkezett a kép. Csalódás, és nektek is az lesz. Kuli beszkennelte, és ahogy elnézem, elég sokat vágott le belőle körben, mert tényleg nagyon nagy volt eredetileg, két teljes méretes könyvoldal egyben, nem fért a szkennerbe. Képzeljetek még hozzá körben sok-sok kábelt, és egy apró muksót középen. No, azért mégiscsak jó, hogy most idekerül.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

az önismeretnek

és önkritikának ez a foka, amit barna szinte folyamatosan, itt előttünk gyakorol, számomra iránymutató. de hát a nyomába se érek. csak ritkán sikerül beállnom az ön- és valóságismeret jobb szintjére (ha egyáltalán).

nem vagyok egyedül a kudarcaimmal. a napokban pl. egy vízvezetékszerelő és egy lakatos sikertörténeteit hallgattam munkálkodás közben. a lényeg, hogy az életük csupa győzelem, és részemről is tiszteletet érdemelnek (a fizetésen felül). és hol a kudarc? hát a sok siker hallatán egyre inkább nőtt bennem a kétely. egyre inkább öncsalások sorozatát szimatoltam. kezdtem sajnálni őket. mennyi vereség lehet a háttérben!

meggyőződésem, hogy az elbaszott rendszerváltás kudarcának is egyik oka (sok más között)közös nagy beképzeltségünk. hogy mi vagyunk a legjobbak. a legokosabbak. a legszebbek. van aki a legjobb magyar, van aki legfinomabb agy. hááát... a valóság most éppen korrigálgat. csak győzzünk szaladni utána.

barna írásaiban láthatunk néhány titkot, fogást, hogyan viseli el önmagát. nem könnyű dolog. persze az sem, hogyan visel el bennünket. engem. ez meg különösen nehéz lehet.

biztos sokat mosolyog öncsalásainkon, gyengeségeinken, sikereinken.

de az nagyon jó, hogy elviseli! az enyéimet is.

lala

Névtelen írta...

Barna, most olvastam el, azért ez túlzás, nem vagyok én ekkora hatással rád, azért persze jólesett, köszönöm. Azt viszont tagadom hogy ezt igy akartam...
Kuli

Gergő írta...

Lajos,
én most nem hiszem, hogy neked igazad van Faterral kapcsolatban.
Az, hogy őhozzá azok állnak igazán közel, akik támogatják ebben a halál-kultuszában, számomra koránt sem iránymutató, és nem vagyok meglepve, hogy rajtam kívül még többeknek nem. (Pedig én még csak nem is vagyok egy optimista ember, basszameg.)

barna írta...

Én meg most elvesztettem a fonalat. Ki, mit, hogy? (Én is, mit és hogy?)

Lajos nem a dögöjjünkmegmá-mániámról beszélt szerintem, és a Kuli se ebben támogat engemet. Sőt. De, mint mondottam, elvesztettem a fonalat.

Egyébként nagyobb baj a félrekommunikálásainknál, hogy négy napja nem működik nálunk az e-mail. Tönkretette a szervert a vihar, azóta baszkurálják. A civilizáció az, ami jó időben működik, írta Hamvas. Ha ezt írom, máris katasztrofista vagyok?

Egyébként meg, Lajos: hát persze. Azt az öntelt, kihaénnem emberfajtát, amilyen a rendszerváltás előtt már vastagon volt a mi népünk, homo kádáricusnak nevezték el, és így is fog bevonulni a történelemkönyvekbe. Lábjegyzetként oda is csak, persze, ahogy a Levél II-ben áll (Cseh-Másik-Bereményi).

De nagyobb baj, hogy elvesztettem a fonalat, és még nagyobb, hogy nincs levelezés.

Írjatok legalább ide egy ideig.

Gergő írta...

Hát, ha elvesztetted a fonalat, az baj.

Névtelen írta...

az elvesztett fonalat össze lehet (kell) kötni, és akkor a csomóval is közelebb kerülsz hozzá.
(értsd: a csomóval rövidül a fonál) :)

Névtelen írta...

az a helyzet,

hogy most épp halálhangulatom van, bár ennek nincs összefüggése azzal, hogy tegnap éppen a vécénket méter mélyen fel kellett törni, és a kertbe járok pisálni.

szóval ilyenkor jó arra gondolni, hogy másnak nincs (mármint halálhangulata). és én is tudtam örülni, hogy kuli tele van tervvel, tennivágyással, sikerrel.

meg szerintem erre az egész csapatra jellemző, hogy nagyon akar. mint a barna is, szerencsére (mármint alkotni, párbeszédet folytatni).

van remény (márminthogy lesz valami ebből).

lala