2009. július 27., hétfő

Ezt láttam a nagyinál (Gergő)

Az elmúlt egy héten vidéken voltam (voltunk, Dinivel), szerencsére nagyon messze Pesttől. Kilenc hónapja ez volt az első hosszabb szabadságom. Emberek, rengeteg mindenre rájöttem ez alatt az egy hét alatt!
Először is saját magamon tapasztaltam, mennyire ellustul az ember, ha sok ideig nem csinál semmit. Másodszor: milyen jó néha semmit nem csinálni, csak kajálni és pihenni, gyilkolászni a legyeket a hasamon és szívni a vidéki friss levegőt!
Pár hete még elképzelhetetlen volt, hogy ennyire leálljak, de csak rávettem magam. (Ez most egy kissé faterosra sikerült - más kérdés, hogy attól még igaz.) Most majd minden erőmmel azon kell lennem, hogy visszakerüljek a pörgésbe. (Ez még faterosabb lett. Sebaj.)
De hoppá! Azért néhány dolgot mégiscsak csináltam! Illetve csináltunk, az én drága jó öcsémmel.
Például rajzoltunk, sokszor ugyanazt, vagy nagyon hasonlót. Aztán még fotóztunk is. Ja, azt inkább csak Dini. Rövid kis tárlat következik most ezekből a dolgokból.

A nagyi macskáinak egész élete maximum három cselekvésre korlátozódik: evés/ivás, sétálás, alvás. Kilencven százalékban ez utóbbi elfoglaltság hódít a körükben (bár ez mintha általánosan jellemző lenne a macskákra). Az egyiküket például egy héten keresztül ugyanabban az egy fotelban láttam szunnyadni a nap minden percében, leszámítva mikor evett, sétált, vagy a kertben szart. Azt hihetnénk, hogy egy macska ideális rajz-alany lehet a rajzoló számára, hiszen szinte sosem kel föl a helyéről, ellentétben a szúnyoggal vagy akár a házőrző kutyával, aki nem bír megülni a seggén. Én is azt hittem, sőt Dini is! Pusztán a szerencsén és a gyorsaságon múlt, hogy öt perc alatt sikerült egy használható vázlatot készítenem a dögről. Ennyi ideig bírt ugyanis nyugton maradni, hogy aztán új fekvő-pózba transzformálhassa magát (majd öt perccel később megint egy újabba, majd megint, és így tovább, egész nap).
A macskákkal való sikertelenségünket egymásról rajzolt krokikkal próbáltuk ellensúlyozni. Azért a krokik mellett döntöttünk, mert közben szarrá csíptek minket a legyek.

Ezután komolyabb munkába fogtunk. Megfogadtuk, hogy csinálunk legalább egy rajzot, ami viszonylag tűrhetően ki van dolgozva. Ehhez a konyha egy tökéletesen mozdulatlan szeletét választottuk ki, mármint kompozíciónak. Én meg vagyok elégedve az eredménnyel - főleg mivel mindig is gyűlöltem ilyen csendéleteket rajzolni huzamosabb ideig, és ezen talán nem látszik -, Dini viszont kevésbé volt elragadtatva a sajátjától, így inkább odaadta a nagyinak.
Később ilyen művészi reklámfotókat csináltam Diniről, mert miért ne.

Végül a vonatúton hazafele, a Sarkadtól Gyuláig tartó szakaszon (kb. húsz perc) kanyarintottam egy gyors portréképet is róla (úgy szaggatott a vonat, hogy egyenes vonalat gyakorlatilag nem is sikerült húznom). Bár a fejét nyújtottabbra rajzoltam, mint kellett volna, azért nem lett olyan rossz. Dini ugyanis az az ember, akinek az arcát még sosem sikerült megragadnom. Ezt bizonyítja számos korábbi portré-kísérletem. Biztos a karakterében van valami, ami taszít. Vagy csak túl sokszor kell a képét bámulnom. Hogy én volnék a béna, az kérem teljességgel lehetetlen.

2 megjegyzés:

barna írta...

Nagyon jó, hogy tegnap feljöttetek szkennelni, és így összeállhatott ez a bejegyzés. De mikor írtad? (Egész nap együtt voltunk!)

Második kérdés: Dini variációja is készül? Díjaznám!

Tartalmilag: érdekes dologra jöttetek rá a macskákkal kapcsolatban. Én is csak nemrég fogtam fel, hogy - noha tényleg folyton horkolnak, főleg az öregebbek - a pozitúrákat folyton váltogatják. Gerinctorna.

Nekem amúgy a Dini-portré eléggé tetszik. Nem hasonlít nagyon, de a karakterben van valami. Jó a csendélet is, főleg így kontúrozva. És az első fényképet meg mindjárt le is mentem.

Szepezden jöhetnének majd hasonló menetek! (Ott majd nem annyira legyek lesznek, mint szúnyogok. Szóval még gyorsabb munka szükségeltetik.)

booper írta...

Kanalas kép szuper