A mi Magyarországunk

Emlékeztek még Az én Magyarországomra? Gondolom, van még, aki emlékszik.

Magamtól már nem tudnám, mikor is volt. 2005, mondja a borító; mert mi, időn kívüliek, ezt ráírtuk mégis, szerencsére.

Még nagyon egyben voltunk. Még volt Troglodyta; cédémellékletnek készült ez ahhoz. Még volt Versdallam is, meg Heptameron, meg mennyi minden! — meg körülöttünk is, használható emberek. Még terveztünk. Persze akkortájt fordultunk be az összes célegyeneseinkbe. Ezt viszont nem tudtuk szerencsére, mármint hogy oda fordulunk be; ártatlanok voltunk, magunktól-részeg óvodások. Nagyon-nagyon faszák.

Ennek vége van, de azért nincs vége. Például mi lenne, ha első lépésként megcsinálnánk újra Az én Magyarországomat? A mai eszünkkel, az azóta összeszedett csömöreinkkel, az új — nyilván azért valamilyen — életünkkel? Valamiféle fanyargó keserédesre csak sikerülne, nem? Beletennénk mindenkit, akinek kedve lenne benne lenni, és van is mondanivalója, és meg is tudja azt fogalmazni. (Tehát egyáltalán nem csak a régieknek mondom én ezt most, de nekik persze feltétlenül.)
A dolgot a következőképpen képzelem:

Mindenki, aki beszáll, választ magáról egy képet, amit kifejezőnek, jónak tart. Persze portré lenne a legjobb, de ahogy gondoljátok.

Mindenki ír magáról egy oldalnyi summázatot: ki ő (most), hol tart, mit tekint fontosnak ezidőtájt. Ez jó lenne: felvezetőként működne. Keveset találkozunk már, elfejlődtünk kicsit egymástól. Így megint bemutatkoznánk kicsit egymásnak.

És aztán jöhetnének az (illusztrált) rovatok, természetesen abban a sorrendben, ahogy azt jónak látjátok: tizenegy ilyen téma lenne, sőt tizenkettediknek mindenki betehetne még valami bármit, ami csak neki érdekes. Vagyis:

Dolog / tárgy
Esemény
Étel
Festő / festmény
Film / színház (ez menet közben, pár embernél került be, de jónak tűnik)
Fotó
Hely
Személy
Szöveg
Vers
Zene / dal

Egyéb (bármi)

Nos: mi lenne, ha meggondolnánk ezt a dolgot? Mi lenne, ha szólnánk is egymásnak, hogy ez felmerült? (Nem olvassák azért olyan sokan ezt a blogot!) Mi lenne, ha a nyáron nekifognánk? Nyilván akadna, aki a dolgot technikailag is összerakná (úgy, mint a múltkor Várhegyi Péter tette ezt remekül)? Mi lenne, ha szeptember táján megajándékoznánk egy ilyennel magunkat? És akkor szeptembertől már két új vállalkozásunk is lehetne.

Kedvcsinálónak ide is teszem most a múltkori cédé zárszavát. Én írtam, hiúság.

Zárszó

Néha jó dolog "szerkesztőnek" lenni. Nem olyankor, amikor teljesen keszekusza anyagokból kell valami épkézláb egységeset összerakni. Ez mindig megtörténik természetesen, most is megtörtént. Tizennégyen lettünk végül ezen a cédén, és legalább hatféle "megoldással" kellett szembesülnöm. Na sebaj. Nem is ilyenkor jó szerkesztőnek lenni, mert ilyenkor kifejezetten nem jó, hanem amikor vége van a melónak, és lehet elő- meg utószavakat irkálni az elkészült dologhoz. Szóval amikor eljön a nagy, jogos körpofonok időszaka.

Olyan jó volt elképzelni, hogy majd (mély kalaplevételek mellett persze, mert az elkészült produktumok végül is nagyszerűek lettek) kioszthatom a hülyeségi bizonyítványokat... Reuter Lajos barátomnak például. Nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, ezt bizony megtettem. Meg Kulinak, hogy legalább olvassa el a Troglodytát rendesen, ha már beszáll ebbe a dologba. De másokkal is voltak gondjaim.

Viszont most nagyjából kész van a dolog, még Eszter szövegeire várok; állítólag ma megjönnek. Úgyhogy lehet zárni.

*

És ma valahogy mégsincs kedvem hülyeségi bizonyítványokat osztani. Ez a zárszó most másról szól: nekem mégis sokkal fontosabb, másoknak sokkal ártatlanabb dologról.

Néhányan kitalálták a film-kategóriát. Ezt nem kifogásolom, sőt. (Bár a Holt költők társasága ebben a témában, hogy Az én MAGYARORSZÁGOM, ha belegondolsz, Peti, húzós kicsit...)

Zárszavammal részben ebbe az új blokkba szeretnék becsatlakozni. Volt egy régi Jancsó-film, az Allegro barbaro: szerintem mestermunka, sokszor láttam régebben. Annak volt egy plakátja, amit mindenhonnan szerettem volna ellopni, de legalábbis elkönyörögni. De nem ment. Azok még szocialista idők voltak, a mozik elszámolási kötelezettséggel tartoztak az utolsó papírfecnivel is. Sosem lett olyan plakátom, amelyen a még elég fiatal Cserhalmi, nagyjából az összes világok összeomlása után, kijön egy teraszra egy magyar zászlóval, előtte víz és tágas terek, és ámulat valamiképp az egész.

Az a film nagyjából arról szólt, hogy hogyan tesznek lehetetlenné alapértékeket olyan emberek (nagyhatalmú szarzsákok, miniszterek, nagyurak, fél- és egésznácik), akik ugyanezen értékekre amúgy épp hogy minden nap hivatkoznak. Egyszóval a megszokott történetről szólt. És ezután a főhős, akit kábé kinyírtak: a hiteit mindenképp, a szándékait is, megölték a szerelmét, szóval mindent, de mindent elvettek tőle (a filmben speciel épp a magyarság nevében), előjön egy kibontott magyar zászlóval.

Mert az én magyarságom akkor is más, mint a tietek, mocskok. Ez volt abban a jelenetben.

A film azt is sejtette, hogy ez mindenre igaz lehet. Mint ahogy igaz is. Ezért van talán, hogy számomra, ha nem is tűzöm ki, ma is fontos a piros-fehér-zöld, de csakis a most épp narancssárga, kokárdázó hőzöngők ellenében; nagyon szép az ősi vörös, de csakis a mai vörösök-rózsaszínek ellenében; és egyáltalán, igen sok szín és jelkép szép nekem, de lassan már csakis azok ellenében, akik épp viselik és mutogatják.

Az a plakát nekem már akkor is azért kellett volna, hogy néha elővehessem, kitekerhessem és nézhessem. Ki nem tettem volna sehova, azt hiszem; de az jó lett volna, ha én néha nézegethetem. Mert az enyém más.

Talán egy hónapja Mária megtalálta az interneten Jancsó Miklós honlapját: barátai-tisztelői állították össze neki. És ott volt ez a kép, ez a filmjelenet.

És gyorsan úgy döntöttem, ez lesz Az én Magyarországom belső borítója. De hogy ne is írjak hozzá semmit? Szó se lehet róla. Végül eldőlt: zárszót csinálok belőle. Ennyihez jogom van.

*

Cserhalmival mellesleg pár hete jelent meg egy interjú a Nők lapjában. Hozzájutottam, elolvastam. Érdekelt: vajon neki van-e még valamiféle belső zászlója? Hogy van ezzel az egésszel? Máig nyomon követem a pályáját, élete eseményeit; tudom, mik történnek vele. Nem vidám dolgok. Mostanság például ez az ügynök-ügy. Tudom, hogy nagyon okos és karakán ember, szargombócoknak nem fogja egykönnyen megadni magát. Hogy lehet ő ma? Hát így. Begépeltem az interjú második felét (minden vacak fenn van már az interneten, de ez hogy lett volna fenn?).

Üdvözlöm Cserhalmi Györgyöt. Ezzel zárom utószavam.
ob
















„- Ha választhatnál, mennyi idős szeretnél lenni?
- Vagy idősebb, vagy fiatalabb...
- Ha fiatalabb lennél, mit tennél?
- Vándorolnék. Nekivágnék a világnak, itt-ott megállnék, eltöltenék valamennyi időt, aztán mennék tovább.
- És ha idősebb?
- Maradnék otthon a falumban, és dolgoznék a kertben. Sövényt nyírnék, vetnék, kapálnék, szüretelnék. Termelnék mindenfélét, amit olcsóbban és jobb minőségben megkaphatnék a boltban, tehát ugyanúgy nem lenne semmi értelme annak, amit csinálok, mint most, mégis adna valami nagy szabadságot. Jó volt tüzes fiatalnak lenni, és jó lesz majd bölcs öregnek. Most, így, felnőttnek lenni meglehetősen bávatag állapot.
- Mióta érzed magad felnőttnek?
- Talán apám halálakor kezdődött. Csendes, visszahúzódó, törékeny ember volt. Addig a mozgás, a zaj imponált, attól kezdve megtanultam szeretni és értékelni a csöndet. És a karambolnál fejeződött be, amely végzetessé is válhatott volna. Utána pár hónapra kimentem New Yorkba. Tízmillióegyediknek egy tízmilliós városba, ahol még a hajléktalan is többnek érezhette magát, mivel esténként zászlót terített magára, tartozott valahová. Akkor tanultam meg egyedül lenni, élni, gondolkodni.
- Jobb volt gyereknek lenni?
- Akikre felnéztem, akik a mestereim, bálványaim voltak, azok mind gyerekek voltak és maradtak. A két-három éves gyerekek naivitásával, ártatlanságával és védtelenségével éltek a világban. Kálmán Gyuri, Latinovits Zoli, Őze Lajos, Gelley Kornél, Bódy Gábor...
- El is mentek, nagyon hamar...
- Másként nemigen tudtak védekezni. Nagyon nem idevalók voltak... Abban az egyben reménykedek, ha majd egyszer találkozunk odafent egy asztalnál, méltónak találnak, hogy engem is hellyel kínáljanak, és nem zavarnak el, hogy váltsam vissza az üvegeket.
- Számunkra, a mi generációnk számára meg te voltál a mítosz...
- És mit tudtam tenni ezzel vagy ez ellen? Esténként porba ittam magamat, hogy megmutassam, valójában milyen hős is vagyok. Én téged irigyeltelek, mert éreztem, a gyerekeid fontosabbak, mint a saját életed. Te bölcsebb voltál...
- Csupán csúnyább, sikertelenebb és nem olyan tehetséges...
- Akkor meg én is nagyon csúnya, sikertelen és nagyon tehetségtelen lettem, mert én is eljutottam ide.
- Ne reménykedj! Nemrég kaptad meg az Európai Filmunió Életmű-díját, amelyet eddig olyanok kaptak, mint Belmondo, Mastroianni.
- ...és? Százhúsz tévétársaság adott hírt a díjátadásról. Érdekelt, hogy lesz-e ott akár egyetlen magyar is. Nem volt.
- Bánt?
- Hogyne bántana! Ha már az Európai Filmunió engem nyilvántart. Ott vagyok a listájukon, jólesik, hogy tudtomra akarják adni: becsülik azt az életpályát, amelyet befutottam. Azt mondják: adunk neki egy Életmű-díjat. Persze, hogy fáj, amikor a saját hazámból nincs ott a kutya sem. És akkor elgondolkodom azon, hogy milyen kulturális identitásunk van. Hogy valaki, akit médiasztárnak kiáltottak ki, ferdén köti meg a nyakkendőjét, az esemény Magyarországon. Ide silányult a szakma. A Filmszemlén pedig...
- ...ahol a legjobb férfialakítás díját kaptad...
- ...még csak meghajolni sem tudtam, vagy pár percet örülni, mert felgyúrt agyú biztonsági emberek kilökdöstek a teremből, ugyanis a következő eseményre fontos politikusokat vártak. Úgy gondolták, tőlünk kellene félteni őket...
- Holott talán inkább bennünket kellene félteni tőlük...
- Pontosan.”
(Az interjút Szegő András készítette)