A sötétség lovagja

Kétezeröt legjobb nyári filmje számomra minden kétséget kizáróan a Cristopher Nolan rendezte Batman: Kezdődik! volt, merthogy egymás után kétszer is elmentem érte a moziba. Akkor még nem tudtam, hogy a szinte ugyanabban az időpontban bemutatott Sin City mérföldekkel köröz le mindennemű addig létező (és azóta létrejött) képregényfilmet — ha tudtam volna, arra valószínűleg nem kétszer, hanem milliószor akartam volna elmenni. De hát három évvel ezelőtt nekem fogalmam sem volt, ki az a Frank Miller, és főként, hogy mi az a Sin City.
Maradt hát a Batman, és én ezt akkor cseppet sem bántam. Annyira bejött, hogy azt szavakkal csak nehezen tudnám körülírni. Fenntartásaim persze akadtak (elsősorban a batmobil kapcsán, azt ugyanis nehezményeztem, hogy egy szupertankot csináltak belőle, ami kurvára nem illik Gotham város köpenyes igazságosztójához), de azok felett, ha némi erőfeszítéssel is, végül átsiklottam, mert úgy éreztem, egy igazán jó és erős történetfolyamot indítottak útjára, ami a Joel Schumacher-féle giccsparádék után végre méltó a Denevérember legendájához. Ezt az érzést csak még jobban erősítette bennem annak a ténye, hogy viszont az én szívemnek oly kedves Pókemberből a vászonra valóságos szappanoperát varázsoltak, totálisan tönkrevágták, elárulták, közröhej tárgyává tették, és ez nekem fájt. Pókember kalandjain nőttem fel, a Batman-univerzummal nem is vagyok hát rendesen tisztában, de azt éreztem, hogy az új széria alkotói alázattal viseltetnek a karakterek iránt, és az ilyesmi mindig tetszik nekem.
Tehát kijelenthetem, hogy A Sötét Lovagot vártam az elmúlt három évben a legjobban. Sejtettem-e, hogy némileg csalódni fogok? Sejtettem hát.
Abban biztos voltam, hogy nem véletlenül olyan nagy a hisztéria Heath Ledger halála körül: tutira vettem, hogy kurvajól játszik. (Hogy mit, az más kérdés.) És persze azt is előre tudtam, hogy a neve valamilyen módon kapcsolatba fog kerülni az Oscar-díjjal. Fájdalmas, de nyertem. Ahogy Dalma mondta: „Nevetséges. Batman című filmből egész egyszerűen nem jelölnek Oscarra semmilyen színészt, csak ha meghal”. És hát tényleg.
Csak hogy tisztázzam: A Sötét Lovag engem nem győzött meg. Heath Ledger viszont olyan überfaszán játszik, hogy az ember szinte beszarik. Így utólag is sajnálom, hogy kinyírta magát — ez a szerep lehetett volna a karrierje ugródeszkája.
De hogy a Jokert alakította volna? Kétlem. Egy pszichopata őrültet játszott, aki késekkel vagdalkozik, és sokkal inkább félelmetes, mint vicces, teátrálisnak pedig alig nevezhető. Persze mindez nem száz százalékig igaz, hiszen azért fellelhető benne az alapkarakter néhány vonása, mégis, a Ledger által életre keltett Joker inkább csak nevében egyezik képregénybeli eredetijével. Sminkelt arca pedig meglepő hasonlóságot mutat a Brandon Lee alakította Ericével a Holló című filmből (ami egyébként szintén képregényből készült). Ám mindez szinte lényegtelen; a film erőssége még mindig leginkább ebben a karakterben rejlik.
Ez a mozi ugyanis nem lett rendesen megcsinálva. A történetben rejlő lehetőségek nem lettek rendesen kibontva, és a Batman—Joker kettősség is csak mellékesen van jelen benne. Holott ha valamire, akkor erre kellett volna igazán ráfeküdni, nem pedig belekeverni a Harvey Dent-szálat (ami egyébként lehetne ugyanolyan fontos, de így a végére inkább csak zavaros és zavaró). És igen, ez a film helyenként unalmas. Ez az unalom pedig pont abból ered, hogy a lehető legtöbb szálat és szövevényt akarták egyetlen moziba sűríteni ahelyett, hogy valamelyiket jobban kifejtették volna. Emiatt a nem-kifejtés miatt lehet az is, hogy Dent begolyózása és a Rachel iránti szerelme közti párhuzam kissé erőltetettnek hat, valamint hogy a Batman és Joker közötti mélyebb lelki kapcsolat (egymás ellenpontjai, kiegészítik egymást, szükségük van a másikra) csak mint odavetett szó lóg a levegőben. Amennyire én tudom, Alan Moore volt az első, aki az egyik leghíresebb Batman-történetben, az általa írt Gyilkos tréfában komolyabban foglalkozott a kérdéssel, hogy mégis mi teszi a Jokert Batman legnagyobb ellenfelévé, mi az, ami vonzza őket egymás felé, mi az, ami összeköti őket. Ebből a filmből nemigen tudjuk meg, csak a Joker monológjából derül ki, hogy szerinte a sötét lovag nélkül őneki nem lenne értelme, és hogy az emberek szemében bizony mindketten őrültnek tűnnek. Na igen, ez az a vonal, amin én szívesen továbbmentem volna az alkotók helyében.
Persze belátom, nehéz dolog olyan filmet összehozni, ami a különböző rétegek vágyát maradéktalanul kielégíti. Nem könnyű a képregényesekkel, és nem könnyű azokkal, akik simán csak szórakozásból mennek el a moziba egy olyan hős kalandjait bámulni, aki kívül hordja az alsógatyáját. Egyvalamit viszont igazán beláthatnának ott Hollywoodban: a kevesebb lehet több. És az sem biztos, hogy minden egyes filmben el kell lőni ugyanazokat a sablonokat: itt például ugye Kétarc Harvey-t (aki mellesleg kísértetiesen hasonlít a „félig kész” Múmiára, ebből kifolyólag a megégett arca nem teszi drámai figurává, csak nevetségessé) muszáj volt a végén megölni ahhoz, hogy erkölcsi drámát lássunk, melyből így végül mint jó ember kerül ki, aki mindössze a jó és rossz közötti egyensúlyt vesztette el, nameg a hitét is.
A Sötét Lovag olyan, mint ez az írás: sok lehetőség van benne, amit végül mind hagytak kicsúszni a kezeik közül. Az ember megnézi, és hiányérzete van. Én már kétszer láttam, és most készülök megnézni harmadszor — másodszorra jobban tetszett, harmadszorra talán még jobban fog. De ez nem az a film, amiért kétszer elmennék a moziba, vagy aminek a folytatását remegve várom. Én már egyedül csak az X-Men következő részében bízom, ha lesz egyáltalán, mert ott még van miért reménykedni.
A fentiek ellenére mégis ajánlom A Sötét Lovagot, mert — soha nem hittem volna, hogy én valaha ilyet mondok, de — Heath Ledger alakítását érdemes látni. És nem azért, mert meghalt.

Szellemi pangás a blogon!

Szikrák a szélben /4

(25) (Fotók a jobboldalon) Baromira örülök, hogy Dini fotóiból egy nagy kazalnyi hirtelen megjelent most a blogunkon. Gergő varázsolta oda, én nem is tudom, hogyan — Dini nincs is Pesten. Nekem jó látni őket, még ha piciben is, még ha fekete-fehérben is — a legtöbbjüknek jót is tesz a fekete-fehérség.
Úgy egy fél éve van egy (el-elfelejtett) vállalkozásunk, könyvet szeretnénk csinálni: az égről, változatos téma! vagy háztetőkről, vagy házfalakról. Mindenképpen felfelé nézőket, ugyanakkor persze szociofotók legyenek, nyersek, nem hazugok. Bújj csak, bújj ide, rongyos ingire, ha egyszer az van neked!
És hát most eszembe jutott, hogy ezt a képet meg iderakom akkor. Ez is Dini-fotó, persze ő nem helyez rá nagy súlyt, nem is ő akarta, én kértem, hogy készítse el. Komarnóban készült a múltkor, ott áll ez a szobor, görnyedő alakok egy monumentális kőtömb alatt, illetve abból kifaragva. Annak szomorú emlékére (mert ez oda van írva MAGYARUL), hogy a szlovákiai magyarok nagy részét deportálták ill. átkergették Magyarországra 1945 után. Családom tagjai mondták, hogy ezzel a témával ne viccelődjek. De nem viccelődtem én, csak részt vettem a közteherben — és a kép engem igazol. Korántsem vicces hatású, viszont morbid, de úgy, hogy szomorú. És kicsit még emlékeztet arra, amilyen akkor voltam, amikor még lenni lehetett valamilyennek.

Egyébként épp közéjük illek. És valójában csak ez érdekelt. Hogy mit szólnak ők énhozzám.

Pont megférek ott. És nem is rúgtak ki maguk közül.

(26) (Kuli-fotók) Hát ez most nyilván más művészi kategória: Kuli barátunk, a sokszoros kiállító, a nevezetes író-fotós, akinek én magam is jártam nem egy kiállításán, akinek nyitottam is meg kiállítását, Oxford és társai után az ősz elején (augusztus végén) Barcelonában a Galeria Zero-ban fog kiállitani.
„Arra gondoltam, hogy irhatnál a blogban valamit, persze nem erről, hanem csak úgy, amiről már beszéltünk, és a végére mondjuk berakhatnád, hogy az a mázlista, szemét alak megy lábat és képet lógatni a spanyolokhoz, vagy akármi” — ezt írta erről egy hete nekem, emígyen viccelődött, de én már tényleg régóta tervezem, hogy írok a dolgairól valami hosszabbat. És ez nem is titok előtte.
Ez most nem az lesz, csak egy igénytelen rövidebb. De azért nem bánnám, ha szívből jönne ki.

Kulit (Kulikulikuli, Kuli neem tud meghal) Kulcsár Balázsnak hívják, és lászlós volt ő, tömkomos; és a kilencvenes évek végén, amikor a legfantasztikusabb korszaka volt a lászlós diákéletnek, Versdallam, fesztivál, egész éves cuccok, R.Ö.F.I. és társaik, ő beköltözött a diáklapom (no jó, -unk) szerkesztőségébe, a sok gyönyörű és tehetséges, engem akaró diáklány közé, és mindenféle tekintetben át akarta venni a hatalmat. Ebből az egymást-ölésből jött ki a talán legtartalmasabb (de az biztos, hogy ezidáig a legmaradandóbb) kapcsolatom, barátságom egy volt diákommal. (A többiektől bocsánat: ez most nem megtagadás, hanem statisztika.) Kulival három teljes könyvet csináltunk együtt, úgy értve, hogy ő írta őket, én csak korrigáltam, osztottam az észt, és persze javítottam a rengeteg helyesírási és figyelmetlenségi hibát — ez a gyengéje neki. Közben ő meg komplett R.Ö.F.I.-ket rakott össze hálából mindenféle maradék anyagokból, simán rá lehetett bízni, szerette, ment neki. (A R.Ö.F.I.-ről meg kiderült, hogy még hároméves hulla korában is nőtt neki a nemi szőrzete.) Egyáltalán, egyik életében, mert van neki pár, ő, Kuli a nagy életbentartó. Visnu. Én nem voltam az sose. — A fotói születését talán folyamatosan végigkövettem (a kevesek közé tartoztam, az biztos), szeretem őket, bízom bennük, és vele örülök, ha másoknak is tetszenek. Nagyon szeretném persze időnként tudni, mik azok a furcsa tárgyak, amiket fényképez, de már csak dacból sem kérdezem.
A természetfotói, be kell vallanom, annyira nem fognak meg, de városokat, virágzó nőket és lerobbanó vagy lebontás alatt álló városrészeket (nagy ellentét!) változatlanul nagyon tud fotózni. A legújabb dolgait még egyáltalán nem láttam, és Barcelonáig nyilván nem is megyek majd utánuk. De hátha berakjuk őket egy következő könyvbe. Vagy berakja ő a mostanit követő katalógusába. Ahonnan ez a képe is való.
Nem tudom, mit irigylek tőle — kevés embertől irigylek bármit is, a gyötrelmes kínok közt való pusztulásukat inkább kívánom —, de Kulitól irigylek valamit. Ő biztos, hogy tud valamit, amit én nem tudok, pedig nagy szükségem lenne arra a dologra, csak megfogalmazni sem tudom, mi lenne az. A leggyönyörűbb az lenne, ha kiderülne, hogy azt a valamit tőlem tanulta.
Még kiderülhet.

(27) (Mélyvizi hosszú pá) Mi most elmegyünk egy hétre a Balatonra, a blog bezár. Lenne írnivaló bőven, nekem is lenne, de nemigen lesz mód ez ideig jelentkezni. De csak kommenteljetek, az jó nekünk. Olyan, mintha lenne élet.

Eltökéltem, hogy végre tartok egy számítógép-mentes napot. Úgy gondoltam, ma nem kapcsolom be a gépet, azonkívül jó messzire el is kerülöm. Aztán kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű. Rájöttem, hogy minden, amin dolgozom vagy dolgoznék, annak köze van a számítógéphez. Ez akkor jutott el az agyamig, mikor kitaláltam ennek a bejegyzésnek a témáját, illetve nem kitaláltam, hanem hirtelen megvilágosodtam, beugrott a téma, és baromi késztetést éreztem, hogy megírjam. Na akkor felfogtam, hogy ahhoz be kell kapcsolni a gépet, és le kell ülni elé. Én meg utálok a gép előtt ülni.

Szóval nemrég elolvastam Kertész Imrétől a Sorstalanságot. Úgy éreztem, a gimiben nem fordítottam elég figyelmet erre a könyvre, jobban mondva a feléig sem jutottam el, félredobtam, és mentem inkább deszkázni helyette. Úgyis jött a film, arra meg, mivel a regény kötelező tétel volt érettségin, muszáj volt elmenni. Persze a film után is úgy gondoltam, hogy nem vesztettem semmit azzal, hogy egy ilyen lágeres dolgot kihagytam az életemből. Az ilyesmivel mostanában Dunát lehetne rekeszteni (és ez nem analóg poén a Dunába lövésre), amiből meg sok van, abból egy idő után elmarad a valódi üzenet, és más lesz belőle. Például politika, és/vagy néphergelés.
Ez az egész Kertész-ügy a Nobel-díjjal meg a körülötte támadt fokozott hisztériával engem egyébként is elhatárolt magától jó messzire. Tudniillik ha egy dolog van, amit tényleg utálok, az az agyatlan sznobizmus. Az a fajta sznobság, ami nem tapasztalatra vagy gondolatokra épül, hanem kábé a semmire. Ami a kötelező, közhelyes, illemszerű dolgokból áll. Tehát: hogyha a könyv Nobel-díjas lett, akkor azt muszáj elolvasni, és illik meg is hatódni rajta, gyorsan meg kell venni otthonra is, utána kell nézni a szerzőnek és megtanulni az életútját, aztán a moziban a Morricone zenéjére szintén illik elérzékenyülni és pityeregni, még akkor is, ha az nyilvánvaló módon hatásvadász és összességében a film értékéből inkább levesz, mint hozzátesz — és ezek után úgy beszélni a műről, mintha mindig is közünk lett volna hozzá, mintha mi magunk fedeztük volna fel benne az értéket, és nem azért fogott volna meg minket, mert azt mondták, hogy az olyan megfogós. Ja és persze ha valaki azt mondja, hogy ő nem olvasta a könyvet, fennhangon ezt kell tőle kérdezni: Te még komolyan nem olvastad?, és utána valami felsőbbrendű ember arckifejezését kell magunkra ölteni.
Márpedig akkoriban valahogy így nézett ki ez a történet. Ide vonatkozóan rögtön több helyről is idéznék. Az egyik a már a blog hasábjain párszor emlegetett Ciorantól való: „Ne olvassuk azokat az írókat, akikről beszélnek. Kizárólag szükségletből olvasni, és vaktában, ahogy jön. Azok közül a könyvek közül, amelyeket egy cikk hatására olvastam el, szinte egy sem érte meg a holnapot. Korjelenségek voltak, semmi több. Jobb egy elavult írót olvasni, csak mert kedvünk szottyant rá, mint sznobizmusból egy másikat, aki divatban van. Az első esetben egy másik ember szubsztanciájával gazdagodunk, a második esetben fogyasztunk, minden haszon nélkül.” Na igen ám, de mi van akkor, ha egy író egyszerre elavult és divatos? Ha egyszerre gazdagodhatunk a szubsztanciájával és fogyaszthatunk haszon nélkül? Kertész úgy korjelenség, hogy igazából nem is az. A sorstalanságot ’75-ben írta, mégis, harminc évet kellett várni, hogy sikere legyen. Ő maga és a könyv témája nem, csak a náci eszmékkel szembeni fellépés nevezhető korunk jelenségének, abba pedig a Sorstalanság remekül beilleszthető darab. Ez mindenesetre elgondolkodtató, még akkor is, ha szerintem egy olyan regényről van szó, ami megérdemli az elismerést.
Spiró György 1983-ban egyébként azt írta róla, hogy a mű sikere éppen a sikertelenségében van. Idézem: „Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek.” Nos, azóta máshogy állnak a dolgok, és arra igazán kíváncsi vagyok, Spiró hogyan vélekedik a közönnyel teljesen ellentétes, hirtelenjött sikerről, ami nem is azért robbant ki, mert az emberek rájöttek, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű könyv is a Sorstalanság, hanem mert bemondták a tévében, hogy Nobel-díjas regény lett. Ez pedig már megint a sznobos téma, amiről meg az Esztétikai kommandó nevű együttes sorai jutnak eszembe: „Kertész Imrét olvastad már? / Megnézted a moziban? / Megvetted a soundtrack-jét? / Szereted az Ennio Morriconét? / Kultúrsznob vagy, bazmeg!”
Na jó, jó, csak ugye még ott van az a tény, hogy a Sorstalanság egy jó regény. Merthogy erre kellett rájönnöm, mikor végül elolvastam. És ilyenkor az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy vajon kezébe vette-e volna valaha is ezt a könyvet, ha nem csapnak körülötte ekkora hűhót. Valószínűleg nem, és ez a tudat rányomja a bélyegét az egész műre. Lehetünk-e objektív megítélői, vagy csak a rosszat illetve csak a jót keressük benne? Tényleg tetszik nekünk, vagy csak elhitetjük magunkkal, hogy tetszik?
Azt hiszem, én az előbbi táborba tartozom, vagyis komolyan tetszett a regény. Mikor megbékéltem a nyelvezetével és a főhős egykedvű leírásokban megnyilvánuló közönyös magatartásával, kezdtem kapisgálni, hogy mi is az értelme ennek a formának. Csak a közepéig kellett szenvednem, de onnantól minden a helyére került, és a könyv befejeztével már az első felével is megbékéltem. Ebben az elbeszélő technikában ugyanis tényleg megvan annak a lehetősége, hogy egy sajátos világnézet, sajátos gondolkodásmód táruljon az olvasó elé, aminek hatására pedig hiteles emberi érzések törhetnek elő. Már ha nem ragadunk le azoknál a részeknél, ahol kifejezetten butának tűnik a szöveg (pl. az elején a csókolózós rész). Vagyis szerintem ez egy konkrétan olyan regény, amit erőfeszítések nélkül nem lehet és nem is érdemes elolvasni — és persze még akkor is maradhatnak fenntartásaink.
Összességében elmondhatom, hogy fogyasztottam, de nem haszon nélkül, és még szubsztanciával is gazdagodtam. Talán. Aki szeretne ebben a komplex érzésben részesülni, annak hajrá, járjon utána, olvassa el! (Hacsak kultúrsznobságából eredően ezt már nagyon rég meg nem tette.)