Szóvirágok/2. Verselés

Ma csak annyit, hogy az Apokrifről Nemes Nagy Ágnes (vagy Lengyel Balázs? Vagy mindketten?) úgy emlékezik/nek, hogy azt Pilinszky négysoros strófákban tervezte megírni, de lebeszélték róla. Talán mert nagyon idétlennek tűnt. Sokan legendának tartják ezt a híradást, én nem. Vicces, de ennek a négysorosságnak a nyomai szerintem ma is megvannak. Az olvasók nagy része szabálytalannak, szeszélyes szakaszbeosztásúnak érzi a szöveget: így szokta meg, így is szereti. És ez rendben is van. De nézzétek csak, mennyire könnyen kihozható belőle valamiféle csasztuska-tagolás (és így már lényegesen bugyutábbnak is tűnik a vers):


1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

(Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.)

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.




2
(Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.)

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam. Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.




3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

(És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.)

És mindössze négy helyen tér el erőteljesebben ma is ettől a lehetséges szakaszolástól a vers. Ebből háromszor kétsoros párrímekkel találkozunk. Ezek pluszban kerültek oda. (Természetesen a végső szövegből már nem kihagyhatók.) A negyedik szöveghely a tényleg szabálytalan tördelésű „Nincs is szavam. --- Iszonyu teste”-résznél van, a 2. egység vége felé. (Azt a képernyőn az eredeti változatban is hibásan látjátok. Ez a nagyon buta blogszerkesztő program nem engedi odatenni rendesen.)

*
(Legközelebb Janus Pannoniusról írok* és egy pécsi kirándulásról. Mert erről az egész kérdéskörről Reuter barátommal ott beszélgettem én, mégpedig az ókeresztény kazamatákban, erős hullaközelben. Ott gondoltam rá először, hogy majd firkálok erről. Ahogy sikerül.

*Ma temették épp újra Janus Pannoniust.)