Úgy 4-5 éve történt, hogy írtam egy elég terjedelmes tanulmányt Hamvas Béláról. Nagyon sok mondanivalóm volt akkoriban — talán túlzottan is sok dologról volt mondanivalóm. Ezek egyike volt a Karnevál, a nagyregény, amivel kapcsolatban észrevettem ezt-azt, és nem is tévedtem sokat (semmit); olvassátok el, ha gondoljátok. Hamvas-művekről előadásokat is tartottam akkoriban diákoknak, ez volt az Előttünk már Hamvassá vált az út…- sorozat, egy másikon pedig még a nagy Szabó Gábor is megjelent. Hamvas neve a baráti köröm egy részében afféle hívószóvá, kifejezésmódja pedig szinte közvetítő nyelvvé vált — hát mi kellett volna még? Szabó Zsófi, Makai Peti, Rózsa Peti, Mráz István vagy Juhász Misi ma is értenek ezen a nyelven. És még vannak egy páran. Eszter, na ő nagyon. Mária. Kila Támos, ha megerőlteti magát. Szinte mindenki, aki fontos nekem.
Hamvas-nyelven, tudjuk mi mindannyian, remekül lehet szerelmet vallani, rajongani, játszani, ironizálni, mosolyogni, ugyanakkor lehet finom distanciákat is tenni, vagy akár arcba kergetni a vért, fagyos tekintettel megszégyeníteni sznob nullákat; a Hamvas-nyelv sokmindenre jó, csak az volt mindig a nehézkes, amikor ezt a Hamvas-nyelvet a Hamvassal szembeni alkalmi fenntartásaink kifejezésére akartuk használni. Volt ugyanis erre is a legtöbbünkben igény; szükségesnek látszott, hogy időnként kifejezetten ne érthessünk egyet a mesterrel, viszont ezt is a hozzá méltó artikulációs szinten szerettük volna megfogalmazni, és az viszont ritkán jött össze. Jómagam végül azt a megoldást választottam, hogy ezt a műveletet egyre ritkábban hajtottam végre. Ki-kijelentettem természetesen, hogy Hamvas kifejezetten faszságokat tud beszélni, meg hogy olykor magához méltatlan érveléseket mutat fel, ráadásul siralmas nyelvi szinten, ám — nem bizonyítottam mindezeket. Nem tartottam fontosnak. Ha nem elég a rámutatás, hát nem elég, közöltem. De hát láthatóan baromság, sznobság, lilafaszúság van itten. Merthogy már megint kihagyott. És legalább újraolvasta volna, amit leírt. Sok ilyen volt. De egészében nem okoztak gondot.
Mi a francnak is erőlködtem volna? Maximum 5%-nyi szöveghelyen tököljek? Hát fontos az nekem, hogy másnak is pontosan bebizonyítsam, milyen bajok vannak a Scientia Sacrával, A bor filozófiájával, a Tabula smaragdinával meg még egypár Hamvas-művel? Amikor az egész — a 95% — végül is olyan kibaszottul jó? Volt énnekem fontosabb dolgom elég.
Volt, amíg volt.
Azóta évek teltek el. A legutóbbiak olyanok voltak, hogy azok engemet nemhogy Hamvasról, de még a kommunikációról, sőt az értelmes beszédről is leszoktattak. Egyre inkább remetévé váltam, magányos, cinikus-keserű Diogenésszé, aki — hogy ne bántson ok nélkül másokat, mert azt azért kerültem — emigrál a világból és a közösségből. Egyébként Hamvastól sem idegen magatartás.
Mások azonban éltek. Baráti köröm tagjai szép lassan elhelyezkedtek az életben — ki-ki a sajátjában —; és aztán egymás társaságát is keresni kezdték újfent. Pár hónapja pedig néhányan lapot is alapítottak. A lap (az Öngyújtó) most megjelent; nem vagyok benne, hálistennek, és így zavartalanul örülhetek neki (van is minek); ezt a bejegyzést eredetileg erről a számról szerettem volna írni, de most mégis leszűkítem egyetlen írásra, amely ott van, benne, ebben a lapban.
Makai Peti írta a leghosszabb szöveget az Öngyújtóba, de leghosszabbnak lenni ritkán érdem, és nem is éri meg egy olyan lapban, ahol maximum a Jóisten fizet az írásokért, és még csak nem is a sorhosszúság alapján. Pepe esszéje azonban ritka jó írás. Hamvasról szól természetesen, jól leszedi róla a keresztvizet, és igaza van szinte mindenben. No de ez a történet sem itt kezdődik.
Pepe pár éve végzett a Lászlóban, én sajnos csak negyedikben ismertem meg, különc volt, furcsa csodabogár, kevesen tudtak vele mit kezdeni, én mindebből azonnal láttam, hogy nekem menni fog. Fölényes nyelv- és írnitudás forgott fenn az esetében, megspékelve némi társadalmi és magánéleti elveszettséggel és a vörösbor jelentékeny kultuszával. Ez a keverék egy mély barátság kiindulópontjának ígérkezett. Hamar kiderült, hogy vibráló, színes, szellemes írásokat képes rögtönözni, 7-8 oldalas szövegeket, akár egyik napról a másikra. Egyszóval született esszéistának bizonyult. Én akkoriban még írattam a negyedikesekkel a reménytelen félévenkénti filozófiai esszéket, irodalmi verseny is volt abban az évben, 15 ismeretlen szöveg értelmezése közül lehetett választani a pályázóknak — miután egyetlen tízoldalas esszében MINDEGYIKRŐL sikerült hihetetlenül szellemes dolgokat írnia, ráadásul úgy, hogy mindegyik szöveget a többivel verte agyon, Makai Peti a szememben (gyakorlatilag én voltam a zsüri is) egyértelműen megnyerte a versenyt. A lászlós közönség, noha ez az egész történet a szeme előtt zajlott, mindebből (semmi ilyesmiből, soha!) semmit sem vett észre. Se tanár, se diák nem akadt, egy se, akinek feltűnt volna, hogy itt most valami rendkívüli izmozás zajlott. Akkortájt írta azt a novellát, aminek az a kezdete, hogy évek óta úgy lép be az iskolába, hogy a tiszteletreméltó küszöböt gondolatban leköpi. Sosem kérdeztem tőle, írói munkássága része-e ez a kitétel pusztán, vagy van köze az ő konkrét esetéhez és a Lászlóhoz — nem kellett ezt megkérdeznem. Ilyen novellakezdeteket akkortájt már jópáran írtunk, persze bizonyára ok nélkül, ostoba sértettségből. De már javulunk visszafelé.
Nem sokkal (pár héttel) később aztán angolból OKTV-nyertes lett, ha jól emlékszem, országos hetedik — hát igen, akkor rövid időre népszerű lett, sokat emlegették a tanáriban, az angoloktatás pedig mennybe ment. Méltán, egyébként.
Pepe aztán elment Szegedre, de kapcsolatban maradtunk. Néha váltottunk levelet, és rendszeresen ott volt a Heptameronokban is, már persze amíg voltak. Legutóbb Velencén találkoztunk, Nagy Ricsi buliján; az jó volt nagyon, bár keveset tudtunk beszélni.
És közben hallottam, hogy benne lesz ebben a lapban, és hogy ír, és hogy amit ír, az egyre dagad; egyre jobb, és egyre kétségbeejtőbb terjedelmű. Ennyit hallottam.
Miután elment a Lászlóból, olvastam én még sok Makai-írást. Küldözgetett is nekem; ezekre hol reagáltam, hol nem. Versek voltak, novellák, és főként egyetemi dolgozatok. Vegyesek. Nem igaziak. Az E-kultúrás cikkei sem tetszettek. Na azok aztán egyáltalán nem. Tudtam, hogy már középiskolás korában írt oda ismertetőket: nagy megtiszteltetés, nyilván, ha egy gimnazistát ilyen helyre meghívnak, de úgy láttam, sem a terjedelem, sem a szellem, sem az ottani szerzők és olvasók igényszintje, műveltsége nem hatnak őrá fejlesztően. Néztem holtra váltan az albatroszt, ahogy nyesődnek le a szárnyai, és ő nem is veszi észre. A középiskolás írásaihoz képest egyre romlott, színtelenedett. Galamb Zolinak próbáltam célozni rá, hogy Pepének nem tesz jót az E-kultúra, hümmögött.
Most itt ez a Hamvas-esszé, a Végül ketten maradnak, csekély 7 oldalnyi szöveg, és nagyjából olyan, mint a négy évvel korábbiak, csak olyanabb. Hát nem felejtett el írni. Se szerkeszteni. Se 4-5 szálat párhuzamosan futtatni, engedni szétfutni a szálakat, aztán hirtelen összecsomózni. Megy minden, mint az ágybaszarás. Ujjongani kell. Humora, egyénisége van a szövegnek. Akad olyan rész is, ahol kifejezett stílparódia történik. Ott jobb, mint az eredeti. Nagyon jó szöveg. Talán nehezebb, mint egy Hamvas-esszé (illene könnyedebbnek lennie). Más bíráló szót nem tudok mondani.
Hamvas-nyelven, tudjuk mi mindannyian, remekül lehet szerelmet vallani, rajongani, játszani, ironizálni, mosolyogni, ugyanakkor lehet finom distanciákat is tenni, vagy akár arcba kergetni a vért, fagyos tekintettel megszégyeníteni sznob nullákat; a Hamvas-nyelv sokmindenre jó, csak az volt mindig a nehézkes, amikor ezt a Hamvas-nyelvet a Hamvassal szembeni alkalmi fenntartásaink kifejezésére akartuk használni. Volt ugyanis erre is a legtöbbünkben igény; szükségesnek látszott, hogy időnként kifejezetten ne érthessünk egyet a mesterrel, viszont ezt is a hozzá méltó artikulációs szinten szerettük volna megfogalmazni, és az viszont ritkán jött össze. Jómagam végül azt a megoldást választottam, hogy ezt a műveletet egyre ritkábban hajtottam végre. Ki-kijelentettem természetesen, hogy Hamvas kifejezetten faszságokat tud beszélni, meg hogy olykor magához méltatlan érveléseket mutat fel, ráadásul siralmas nyelvi szinten, ám — nem bizonyítottam mindezeket. Nem tartottam fontosnak. Ha nem elég a rámutatás, hát nem elég, közöltem. De hát láthatóan baromság, sznobság, lilafaszúság van itten. Merthogy már megint kihagyott. És legalább újraolvasta volna, amit leírt. Sok ilyen volt. De egészében nem okoztak gondot.
Mi a francnak is erőlködtem volna? Maximum 5%-nyi szöveghelyen tököljek? Hát fontos az nekem, hogy másnak is pontosan bebizonyítsam, milyen bajok vannak a Scientia Sacrával, A bor filozófiájával, a Tabula smaragdinával meg még egypár Hamvas-művel? Amikor az egész — a 95% — végül is olyan kibaszottul jó? Volt énnekem fontosabb dolgom elég.
Volt, amíg volt.
Azóta évek teltek el. A legutóbbiak olyanok voltak, hogy azok engemet nemhogy Hamvasról, de még a kommunikációról, sőt az értelmes beszédről is leszoktattak. Egyre inkább remetévé váltam, magányos, cinikus-keserű Diogenésszé, aki — hogy ne bántson ok nélkül másokat, mert azt azért kerültem — emigrál a világból és a közösségből. Egyébként Hamvastól sem idegen magatartás.
Mások azonban éltek. Baráti köröm tagjai szép lassan elhelyezkedtek az életben — ki-ki a sajátjában —; és aztán egymás társaságát is keresni kezdték újfent. Pár hónapja pedig néhányan lapot is alapítottak. A lap (az Öngyújtó) most megjelent; nem vagyok benne, hálistennek, és így zavartalanul örülhetek neki (van is minek); ezt a bejegyzést eredetileg erről a számról szerettem volna írni, de most mégis leszűkítem egyetlen írásra, amely ott van, benne, ebben a lapban.
Makai Peti írta a leghosszabb szöveget az Öngyújtóba, de leghosszabbnak lenni ritkán érdem, és nem is éri meg egy olyan lapban, ahol maximum a Jóisten fizet az írásokért, és még csak nem is a sorhosszúság alapján. Pepe esszéje azonban ritka jó írás. Hamvasról szól természetesen, jól leszedi róla a keresztvizet, és igaza van szinte mindenben. No de ez a történet sem itt kezdődik.
Pepe pár éve végzett a Lászlóban, én sajnos csak negyedikben ismertem meg, különc volt, furcsa csodabogár, kevesen tudtak vele mit kezdeni, én mindebből azonnal láttam, hogy nekem menni fog. Fölényes nyelv- és írnitudás forgott fenn az esetében, megspékelve némi társadalmi és magánéleti elveszettséggel és a vörösbor jelentékeny kultuszával. Ez a keverék egy mély barátság kiindulópontjának ígérkezett. Hamar kiderült, hogy vibráló, színes, szellemes írásokat képes rögtönözni, 7-8 oldalas szövegeket, akár egyik napról a másikra. Egyszóval született esszéistának bizonyult. Én akkoriban még írattam a negyedikesekkel a reménytelen félévenkénti filozófiai esszéket, irodalmi verseny is volt abban az évben, 15 ismeretlen szöveg értelmezése közül lehetett választani a pályázóknak — miután egyetlen tízoldalas esszében MINDEGYIKRŐL sikerült hihetetlenül szellemes dolgokat írnia, ráadásul úgy, hogy mindegyik szöveget a többivel verte agyon, Makai Peti a szememben (gyakorlatilag én voltam a zsüri is) egyértelműen megnyerte a versenyt. A lászlós közönség, noha ez az egész történet a szeme előtt zajlott, mindebből (semmi ilyesmiből, soha!) semmit sem vett észre. Se tanár, se diák nem akadt, egy se, akinek feltűnt volna, hogy itt most valami rendkívüli izmozás zajlott. Akkortájt írta azt a novellát, aminek az a kezdete, hogy évek óta úgy lép be az iskolába, hogy a tiszteletreméltó küszöböt gondolatban leköpi. Sosem kérdeztem tőle, írói munkássága része-e ez a kitétel pusztán, vagy van köze az ő konkrét esetéhez és a Lászlóhoz — nem kellett ezt megkérdeznem. Ilyen novellakezdeteket akkortájt már jópáran írtunk, persze bizonyára ok nélkül, ostoba sértettségből. De már javulunk visszafelé.
Nem sokkal (pár héttel) később aztán angolból OKTV-nyertes lett, ha jól emlékszem, országos hetedik — hát igen, akkor rövid időre népszerű lett, sokat emlegették a tanáriban, az angoloktatás pedig mennybe ment. Méltán, egyébként.
Pepe aztán elment Szegedre, de kapcsolatban maradtunk. Néha váltottunk levelet, és rendszeresen ott volt a Heptameronokban is, már persze amíg voltak. Legutóbb Velencén találkoztunk, Nagy Ricsi buliján; az jó volt nagyon, bár keveset tudtunk beszélni.
És közben hallottam, hogy benne lesz ebben a lapban, és hogy ír, és hogy amit ír, az egyre dagad; egyre jobb, és egyre kétségbeejtőbb terjedelmű. Ennyit hallottam.
Miután elment a Lászlóból, olvastam én még sok Makai-írást. Küldözgetett is nekem; ezekre hol reagáltam, hol nem. Versek voltak, novellák, és főként egyetemi dolgozatok. Vegyesek. Nem igaziak. Az E-kultúrás cikkei sem tetszettek. Na azok aztán egyáltalán nem. Tudtam, hogy már középiskolás korában írt oda ismertetőket: nagy megtiszteltetés, nyilván, ha egy gimnazistát ilyen helyre meghívnak, de úgy láttam, sem a terjedelem, sem a szellem, sem az ottani szerzők és olvasók igényszintje, műveltsége nem hatnak őrá fejlesztően. Néztem holtra váltan az albatroszt, ahogy nyesődnek le a szárnyai, és ő nem is veszi észre. A középiskolás írásaihoz képest egyre romlott, színtelenedett. Galamb Zolinak próbáltam célozni rá, hogy Pepének nem tesz jót az E-kultúra, hümmögött.
Most itt ez a Hamvas-esszé, a Végül ketten maradnak, csekély 7 oldalnyi szöveg, és nagyjából olyan, mint a négy évvel korábbiak, csak olyanabb. Hát nem felejtett el írni. Se szerkeszteni. Se 4-5 szálat párhuzamosan futtatni, engedni szétfutni a szálakat, aztán hirtelen összecsomózni. Megy minden, mint az ágybaszarás. Ujjongani kell. Humora, egyénisége van a szövegnek. Akad olyan rész is, ahol kifejezett stílparódia történik. Ott jobb, mint az eredeti. Nagyon jó szöveg. Talán nehezebb, mint egy Hamvas-esszé (illene könnyedebbnek lennie). Más bíráló szót nem tudok mondani.
A lényeg azonban nem is ez. A lényeg az, hogy Pepe nem érte be azzal, amivel én konformista módon beértem. Ő most bizony utánament a maga ellenérzéseinek. Mert azzal kellett szembesülnie, hogy őt a Hamvas-szövegek elragadják, a Hamvas-féle értékek vonzzák és kiteljesítik, ugyanakkor a tisztázatlanságok és életen-kívüliségek bosszantják, és a Hamvas-vonzás mégis olyan erős, hogy őt hosszú távon tönkreteszi. Csak nagyon mély belső kapcsolat, nagyon nagy érintettség és nagyon nagy fenyegetettség-érzés teszi érthetővé és egyben szükségessé, hogy Pepe ebben az írásában ilyen mértékben leszámol a mesterével — akit változatlanul bálványozni tud, mert ártó hatásától már megszabadult. Én úgy látom, ez nem illúzió, hanem valóság: a megszabadulás valóban megtörtént. Most már lehet zavartalanul ámulnia akár A bor filozófiája elbűvölő szöveghelyein is: az, ami ezekben a szövegekben megoldatlanság, trükközés, tönkretevősdi, nem veszélyeztetik őt többé.
Nagyon sokat akartam még írni, de itt hagyom abba. Túlfutottam minden elképzelhető terjedelmen. Végül annyit hát: akár Isten és a bor maradnak (Hamvas), akár a törzsfejlődés és a természetes szelekció (Pepe), az egyre megy most nekem. Tőlem maradhatnak a lovak és az angyalok is. De azt nem bánnám,ha a Makai-esszék és az Öngyújtó most megmaradnának egy darabka ideig. Szépen, egyik a másikban.
Borbanszületett Konstantin
3 megjegyzés:
A kedvenc írásom a lapban. Jó, hogy írtál róla!
És ráadásul ezúttal egész jót írtál...
Végre írtál valamit...
1.)köszi
2.)köszi
szs
Fogalmam sincs, mit köszönsz, de mindig, mindig, szívesen!
Megjegyzés küldése