Szikrák a szélben /4

(25) (Fotók a jobboldalon) Baromira örülök, hogy Dini fotóiból egy nagy kazalnyi hirtelen megjelent most a blogunkon. Gergő varázsolta oda, én nem is tudom, hogyan — Dini nincs is Pesten. Nekem jó látni őket, még ha piciben is, még ha fekete-fehérben is — a legtöbbjüknek jót is tesz a fekete-fehérség.
Úgy egy fél éve van egy (el-elfelejtett) vállalkozásunk, könyvet szeretnénk csinálni: az égről, változatos téma! vagy háztetőkről, vagy házfalakról. Mindenképpen felfelé nézőket, ugyanakkor persze szociofotók legyenek, nyersek, nem hazugok. Bújj csak, bújj ide, rongyos ingire, ha egyszer az van neked!
És hát most eszembe jutott, hogy ezt a képet meg iderakom akkor. Ez is Dini-fotó, persze ő nem helyez rá nagy súlyt, nem is ő akarta, én kértem, hogy készítse el. Komarnóban készült a múltkor, ott áll ez a szobor, görnyedő alakok egy monumentális kőtömb alatt, illetve abból kifaragva. Annak szomorú emlékére (mert ez oda van írva MAGYARUL), hogy a szlovákiai magyarok nagy részét deportálták ill. átkergették Magyarországra 1945 után. Családom tagjai mondták, hogy ezzel a témával ne viccelődjek. De nem viccelődtem én, csak részt vettem a közteherben — és a kép engem igazol. Korántsem vicces hatású, viszont morbid, de úgy, hogy szomorú. És kicsit még emlékeztet arra, amilyen akkor voltam, amikor még lenni lehetett valamilyennek.

Egyébként épp közéjük illek. És valójában csak ez érdekelt. Hogy mit szólnak ők énhozzám.

Pont megférek ott. És nem is rúgtak ki maguk közül.

(26) (Kuli-fotók) Hát ez most nyilván más művészi kategória: Kuli barátunk, a sokszoros kiállító, a nevezetes író-fotós, akinek én magam is jártam nem egy kiállításán, akinek nyitottam is meg kiállítását, Oxford és társai után az ősz elején (augusztus végén) Barcelonában a Galeria Zero-ban fog kiállitani.
„Arra gondoltam, hogy irhatnál a blogban valamit, persze nem erről, hanem csak úgy, amiről már beszéltünk, és a végére mondjuk berakhatnád, hogy az a mázlista, szemét alak megy lábat és képet lógatni a spanyolokhoz, vagy akármi” — ezt írta erről egy hete nekem, emígyen viccelődött, de én már tényleg régóta tervezem, hogy írok a dolgairól valami hosszabbat. És ez nem is titok előtte.
Ez most nem az lesz, csak egy igénytelen rövidebb. De azért nem bánnám, ha szívből jönne ki.

Kulit (Kulikulikuli, Kuli neem tud meghal) Kulcsár Balázsnak hívják, és lászlós volt ő, tömkomos; és a kilencvenes évek végén, amikor a legfantasztikusabb korszaka volt a lászlós diákéletnek, Versdallam, fesztivál, egész éves cuccok, R.Ö.F.I. és társaik, ő beköltözött a diáklapom (no jó, -unk) szerkesztőségébe, a sok gyönyörű és tehetséges, engem akaró diáklány közé, és mindenféle tekintetben át akarta venni a hatalmat. Ebből az egymást-ölésből jött ki a talán legtartalmasabb (de az biztos, hogy ezidáig a legmaradandóbb) kapcsolatom, barátságom egy volt diákommal. (A többiektől bocsánat: ez most nem megtagadás, hanem statisztika.) Kulival három teljes könyvet csináltunk együtt, úgy értve, hogy ő írta őket, én csak korrigáltam, osztottam az észt, és persze javítottam a rengeteg helyesírási és figyelmetlenségi hibát — ez a gyengéje neki. Közben ő meg komplett R.Ö.F.I.-ket rakott össze hálából mindenféle maradék anyagokból, simán rá lehetett bízni, szerette, ment neki. (A R.Ö.F.I.-ről meg kiderült, hogy még hároméves hulla korában is nőtt neki a nemi szőrzete.) Egyáltalán, egyik életében, mert van neki pár, ő, Kuli a nagy életbentartó. Visnu. Én nem voltam az sose. — A fotói születését talán folyamatosan végigkövettem (a kevesek közé tartoztam, az biztos), szeretem őket, bízom bennük, és vele örülök, ha másoknak is tetszenek. Nagyon szeretném persze időnként tudni, mik azok a furcsa tárgyak, amiket fényképez, de már csak dacból sem kérdezem.
A természetfotói, be kell vallanom, annyira nem fognak meg, de városokat, virágzó nőket és lerobbanó vagy lebontás alatt álló városrészeket (nagy ellentét!) változatlanul nagyon tud fotózni. A legújabb dolgait még egyáltalán nem láttam, és Barcelonáig nyilván nem is megyek majd utánuk. De hátha berakjuk őket egy következő könyvbe. Vagy berakja ő a mostanit követő katalógusába. Ahonnan ez a képe is való.
Nem tudom, mit irigylek tőle — kevés embertől irigylek bármit is, a gyötrelmes kínok közt való pusztulásukat inkább kívánom —, de Kulitól irigylek valamit. Ő biztos, hogy tud valamit, amit én nem tudok, pedig nagy szükségem lenne arra a dologra, csak megfogalmazni sem tudom, mi lenne az. A leggyönyörűbb az lenne, ha kiderülne, hogy azt a valamit tőlem tanulta.
Még kiderülhet.

(27) (Mélyvizi hosszú pá) Mi most elmegyünk egy hétre a Balatonra, a blog bezár. Lenne írnivaló bőven, nekem is lenne, de nemigen lesz mód ez ideig jelentkezni. De csak kommenteljetek, az jó nekünk. Olyan, mintha lenne élet.