A világ peremén

Eltökéltem, hogy végre tartok egy számítógép-mentes napot. Úgy gondoltam, ma nem kapcsolom be a gépet, azonkívül jó messzire el is kerülöm. Aztán kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű. Rájöttem, hogy minden, amin dolgozom vagy dolgoznék, annak köze van a számítógéphez. Ez akkor jutott el az agyamig, mikor kitaláltam ennek a bejegyzésnek a témáját, illetve nem kitaláltam, hanem hirtelen megvilágosodtam, beugrott a téma, és baromi késztetést éreztem, hogy megírjam. Na akkor felfogtam, hogy ahhoz be kell kapcsolni a gépet, és le kell ülni elé. Én meg utálok a gép előtt ülni.

Szóval nemrég elolvastam Kertész Imrétől a Sorstalanságot. Úgy éreztem, a gimiben nem fordítottam elég figyelmet erre a könyvre, jobban mondva a feléig sem jutottam el, félredobtam, és mentem inkább deszkázni helyette. Úgyis jött a film, arra meg, mivel a regény kötelező tétel volt érettségin, muszáj volt elmenni. Persze a film után is úgy gondoltam, hogy nem vesztettem semmit azzal, hogy egy ilyen lágeres dolgot kihagytam az életemből. Az ilyesmivel mostanában Dunát lehetne rekeszteni (és ez nem analóg poén a Dunába lövésre), amiből meg sok van, abból egy idő után elmarad a valódi üzenet, és más lesz belőle. Például politika, és/vagy néphergelés.
Ez az egész Kertész-ügy a Nobel-díjjal meg a körülötte támadt fokozott hisztériával engem egyébként is elhatárolt magától jó messzire. Tudniillik ha egy dolog van, amit tényleg utálok, az az agyatlan sznobizmus. Az a fajta sznobság, ami nem tapasztalatra vagy gondolatokra épül, hanem kábé a semmire. Ami a kötelező, közhelyes, illemszerű dolgokból áll. Tehát: hogyha a könyv Nobel-díjas lett, akkor azt muszáj elolvasni, és illik meg is hatódni rajta, gyorsan meg kell venni otthonra is, utána kell nézni a szerzőnek és megtanulni az életútját, aztán a moziban a Morricone zenéjére szintén illik elérzékenyülni és pityeregni, még akkor is, ha az nyilvánvaló módon hatásvadász és összességében a film értékéből inkább levesz, mint hozzátesz — és ezek után úgy beszélni a műről, mintha mindig is közünk lett volna hozzá, mintha mi magunk fedeztük volna fel benne az értéket, és nem azért fogott volna meg minket, mert azt mondták, hogy az olyan megfogós. Ja és persze ha valaki azt mondja, hogy ő nem olvasta a könyvet, fennhangon ezt kell tőle kérdezni: Te még komolyan nem olvastad?, és utána valami felsőbbrendű ember arckifejezését kell magunkra ölteni.
Márpedig akkoriban valahogy így nézett ki ez a történet. Ide vonatkozóan rögtön több helyről is idéznék. Az egyik a már a blog hasábjain párszor emlegetett Ciorantól való: „Ne olvassuk azokat az írókat, akikről beszélnek. Kizárólag szükségletből olvasni, és vaktában, ahogy jön. Azok közül a könyvek közül, amelyeket egy cikk hatására olvastam el, szinte egy sem érte meg a holnapot. Korjelenségek voltak, semmi több. Jobb egy elavult írót olvasni, csak mert kedvünk szottyant rá, mint sznobizmusból egy másikat, aki divatban van. Az első esetben egy másik ember szubsztanciájával gazdagodunk, a második esetben fogyasztunk, minden haszon nélkül.” Na igen ám, de mi van akkor, ha egy író egyszerre elavult és divatos? Ha egyszerre gazdagodhatunk a szubsztanciájával és fogyaszthatunk haszon nélkül? Kertész úgy korjelenség, hogy igazából nem is az. A sorstalanságot ’75-ben írta, mégis, harminc évet kellett várni, hogy sikere legyen. Ő maga és a könyv témája nem, csak a náci eszmékkel szembeni fellépés nevezhető korunk jelenségének, abba pedig a Sorstalanság remekül beilleszthető darab. Ez mindenesetre elgondolkodtató, még akkor is, ha szerintem egy olyan regényről van szó, ami megérdemli az elismerést.
Spiró György 1983-ban egyébként azt írta róla, hogy a mű sikere éppen a sikertelenségében van. Idézem: „Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek.” Nos, azóta máshogy állnak a dolgok, és arra igazán kíváncsi vagyok, Spiró hogyan vélekedik a közönnyel teljesen ellentétes, hirtelenjött sikerről, ami nem is azért robbant ki, mert az emberek rájöttek, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű könyv is a Sorstalanság, hanem mert bemondták a tévében, hogy Nobel-díjas regény lett. Ez pedig már megint a sznobos téma, amiről meg az Esztétikai kommandó nevű együttes sorai jutnak eszembe: „Kertész Imrét olvastad már? / Megnézted a moziban? / Megvetted a soundtrack-jét? / Szereted az Ennio Morriconét? / Kultúrsznob vagy, bazmeg!”
Na jó, jó, csak ugye még ott van az a tény, hogy a Sorstalanság egy jó regény. Merthogy erre kellett rájönnöm, mikor végül elolvastam. És ilyenkor az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy vajon kezébe vette-e volna valaha is ezt a könyvet, ha nem csapnak körülötte ekkora hűhót. Valószínűleg nem, és ez a tudat rányomja a bélyegét az egész műre. Lehetünk-e objektív megítélői, vagy csak a rosszat illetve csak a jót keressük benne? Tényleg tetszik nekünk, vagy csak elhitetjük magunkkal, hogy tetszik?
Azt hiszem, én az előbbi táborba tartozom, vagyis komolyan tetszett a regény. Mikor megbékéltem a nyelvezetével és a főhős egykedvű leírásokban megnyilvánuló közönyös magatartásával, kezdtem kapisgálni, hogy mi is az értelme ennek a formának. Csak a közepéig kellett szenvednem, de onnantól minden a helyére került, és a könyv befejeztével már az első felével is megbékéltem. Ebben az elbeszélő technikában ugyanis tényleg megvan annak a lehetősége, hogy egy sajátos világnézet, sajátos gondolkodásmód táruljon az olvasó elé, aminek hatására pedig hiteles emberi érzések törhetnek elő. Már ha nem ragadunk le azoknál a részeknél, ahol kifejezetten butának tűnik a szöveg (pl. az elején a csókolózós rész). Vagyis szerintem ez egy konkrétan olyan regény, amit erőfeszítések nélkül nem lehet és nem is érdemes elolvasni — és persze még akkor is maradhatnak fenntartásaink.
Összességében elmondhatom, hogy fogyasztottam, de nem haszon nélkül, és még szubsztanciával is gazdagodtam. Talán. Aki szeretne ebben a komplex érzésben részesülni, annak hajrá, járjon utána, olvassa el! (Hacsak kultúrsznobságából eredően ezt már nagyon rég meg nem tette.)