2008. június 6., péntek

A régi dolgaim közt kutakodva rátaláltam egy versre, amit a legutóbbi Heptameron-táborban írtam. Most nyilván sokan felkapják a fejüket, beletúrnak a hajukba, megvakarják az állukat, netán még hümmögnek is fennhangon, és nem győzik palástolni meglepettségüket: a Gergő ír verseket? Nos, hogy úgy mondjam, nem, nem írok.
Viszont a Heptameronban érdekes dolgok történtek. Többek között apámék versenyt hirdettek a legrosszabb költemény kategóriában, amelyre én is beneveztem. Hát rossz verset csak tudok írni, ha már jót nem! Aztán persze kiderült, hogy az nem is olyan egyszerű, és ez számomra is nyilvánvalóvá vált, mikor végül nem én kaptam a díjat (ha volt olyan egyáltalán), hanem a Vera. Bizony, mélyen le voltam sújtva. Na nem mintha a legrosszabb költő címet sajnálnám bárkitől, csak éppen pontosan tudom, hogy attól még, hogy nem az enyém lett, ugyanúgy szar verseket bírnék csak költeni. Másként fogalmazva: egy ilyen versenyen alulmaradni valójában örömteli esemény lenne, hiszen az azt jelentené, hogy van még remény a fejlődésre, illetve hogy még bármi megtörténhet. Én azonban bizton állíthatom, hogy ilyesmiről szó sincs!
Direkt rossz verset csak azok képesek írni, akik jókat is tudnak (és szoktak). De hogy mindeki értse, miről beszélek, máris bemutatom életem ezeddig egyedülinek mondható lírai művét, amelynek, rossz költő mivoltomat bizonyítandó, még címet sem adtam. Íme:

Lehullott egy levél az őszi avarba,
Szél zúg a lombok közt, belékap a hajba.
Szürkül már az égbolt: közeleg az eső -
Félelmetes látványt nyújt az őszi erdő.
.
Bennem viharként él perzselő szerelmünk,
A csupasz ég alatt hogy egymásra leltünk.
Lángolt az én szívem, lángolt a tiéd is,
S bár mindennek vége, én szeretlek mégis!

A témához illően páros rímű, ütemhangsúlyos felező tizenkettesben írtam eme remeket, legalább is akkor úgy éreztem, ez passzol hozzá leginkább. Na jó, még az is közrejátszott a dologban, hogy általános iskolásként hihetetlenül mély hatást gyakorolt rám Arany János Toldija, ami köztudottan ebben a versformában született. (Akkor egyébként én is nekiláttam elkészíteni a saját balladámat, ami az egyik osztálytársamról szólt, aki lúzerségével messze az átlag fölé emelte magát. Belátom, ez nem szép dolog, viszont úgy emlékszem, nagyon jót írtam! Nagyjából hasonlót, mint a Vera a táborban, csak éppen ötször olyan hosszút. De mivel fogalmam sincs, hová tettem, valószínűleg már sosem fogom megtudni, tényleg olyan jó volt-e, vagy csak azt szeretném hinni.)
Ám... így utólag nézve... ez a vers igazából klassz. Formailag tökéletes, és ha az ember nagyon akarja, még kerek is. A francba...

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Erre a versre még Parragi Eszter is azt mondta, hogy jó vers, tehát esélytelen. Persze az övé is az volt.

Gergő írta...

Hát tudod, ez olyan, mint Parti Nagy Lajosnál: A test angyala direktbe fos, és ettől olyan kurvajó. Ha szándékosan írunk szart, az általában jól sikerül, mert poénra vesszük, akaratlanul is. Eszter költeményét nem lehetett nem végigröhögni, úgyhogy bukta, az övé igenis jó vers lett. Egyszóval igazad van.

Névtelen írta...

Ez zseniális vers- még az is jó benne, ahogy rossz.

Biztos vagyok benne, hogy 12 éves kori költeményemmel én nyertem volna versenyt.

AZ ESŐ
"Már három napja el nem áll
Az ablakon át kandikál
Fura- még senkit sem hallottam jót mondani róla
Pedig olyan szép- csak senki sem érti lelkét
Ő mégis vidáman csobog...
...Talán én is eső vagyok?!"

Antiüberelhető

Gergő írta...

Hát... Én ebben nem a rossz verset látom, inkább azon gondolkodom, mi zajlik le egy 12 éves (lány?) gyerekben, hogy ilyet ír. Nekem tetszik, egyes pszichológusok meg, hidd el nekem, egyből rávetnék magukat, és az utolsó részletekig kielemeznék.