A múlt héten négerként (szellemi bérbedolgozóként) léptem fel. Valaki ugyanis megkért, hogy a nevében írjak egy rövid, buta kis valamit a Nyugatról, méghozzá sajtótörténeti szempontból. Megpróbálkoztam a dologgal: a korszakot és a szereplőket úgyis szeretem. Persze a dolog (a megrendelés) természete szerint olyan dolgokat is bele kellett vennem, amelyek csak mérsékelten érdekelnek. Fényes intelligenciámat viszont alig csillogtathattam. Mindegy. Megírtam, és még csak nem is utálom. Sőt. Feltettem a honlapomra, ha ide kattintotok, el is olvashatjátok.
Írásomban természetesen nincs semmi különös. Hiszen egyrészt olyan adatokból indulok ki, amelyeket bárki jól ismerhet, ha éppen ilyen az érdeklődése, másrészt meg olyanokból, amelyek nem bírnak különös jelentőséggel. Két következtetést mégis le lehet vonni a gondolatmenetből, én le is vontam.
Az egyik az, hogy mennyire tanulási folyamatként foghatók fel a folyóiratot megelőző lapalapítási kísérletek. Hogy mennyire kiadódik belőlük végül a Nyugat. A későbbi szerkesztők láthatólag kudarcról kudarcra haladtak. Nem nagy felismerés, mégsem olvastam eddig olyan cikket, amely erre jutott volna. Nem voltak ezek az emberek (Osváték, Ignotusék) pusztán világtól elrugaszkodott, felhőkben kódorgó idealisták. Felfogták, miből mi következik. És szép lassan össze is rakták a XX. század legmaradandóbb folyóiratát.
A legtöbb eredeti dolog így születik. Hogy kicsit hazabeszéljek: én is épp így találtam ki a Versdallamot, a különféle újságokat, a Heptameront, és így állt össze a Fesztivál. Nem is egyszemélyes munkák ezek természetesen. Közös kudarcok, közös próbálkozások, milennehák, és sok-sok fogcsikorgatás, még több röhögés van mögöttük. Emberek kellenek hozzájuk, akik kényszeresen többet akarnak kihozni magukból, mint amire képesek. És tényleg ennyi az egész.
A másik gondolat fontosabb. Az, hogy viszonylagos gyakorlatiasságuk ellenére Nyugaték végül mennyire el mertek rugaszkodni a praktikumtól, a sikerességtől, a haszontól. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy mertek lúzerek lenni. A lúzerség a leghalálosabb bűnnek számít ma, a legnagyobb szégyennek. Vesztesnek, sikertelennek lenni, bármilyen versenyben nem az élen végezni, ebbe belebetegednek az emberek, lassan már a csecsemők is ezzel a frásszal születnek. (A lúzerséget a legcsekélyebb mértékben is felvillantó művek például elveszítik népszerűségüke
t, ha volt nekik egyáltalán. Nemrég megkérdezte tőlem valaki, miért nem olvassák és szeretik ma a kamaszok Rejtőt, amikor abban olyan frenetikus szabadság és tiszteletlenség van. Hát mert a hőseik mégiscsak vesztesek. „Nem tartoznak az élet napos oldalához tartozókhoz” (Parti Nagy). Piszkos Fred király egy szemétdombon. Fülig Jimmy pofonkirály — az alvégen. Nem, ilyesmiről hallani se jó. Kíváncsi vagyok, mikor szimatolja ki ez a vizuális elemekkel viszont borzasztó könnyen elkábítható nemzedék a moslékon élő Neóban, a bűzlő Jack Sparrowban, a hullarabló Indiana Jonesban ugyanezt a lúzerszagot. Ki tudja. De már kezdik.) Osváték tudták és elfogadták, hogy az ő vállalkozásuk olyan, hogy csak veszítve nyerhetnek vele. Lesz nyolcszáz előfizetőjük, és négyezernél nem lesz több sose. (Az Új Időknek — az ő szemükben konkurens szennylap — 35 000 volt.) Sosem lesz pénzük, sosem lesznek akadémikusok, sosem lesznek befolyásos politikus barátaik. Megalázottak és megszomorítottak lesznek — és ez így lesz jó. Persze nehezen bírták. De a dolog maga igazságos volt. Ha pedig mégis kimozdultak ebből a bezártságból, ha megpróbáltak megszabadulni a szegényszagtól, elég gyorsan hitelüket vesztették. Nem is állt jól nekik. Megítélték ezt egymásban is. Kosztolányit a legjobb barátai is züllött fráternek tartották törtetése miatt. Nem is tévedtek. Szegény Babits pedig sosem tudott megszabadulni a bélyegtől: pénzek fölött rendelkezik, élet és halál ura, részrehajló. Az ő bűne az volt, hogy elfogadta a Baumgarten-díj kurátorságát. Ebből többé nem jöhetett ki jól. Faludy kegyetlen versére József Attila halálakor, hogy ugyanis a tehervonat kereke sem volt olyan kemény, mint Babits szíve, nagyon sokan bólintottak egyetértően.
Írásomban természetesen nincs semmi különös. Hiszen egyrészt olyan adatokból indulok ki, amelyeket bárki jól ismerhet, ha éppen ilyen az érdeklődése, másrészt meg olyanokból, amelyek nem bírnak különös jelentőséggel. Két következtetést mégis le lehet vonni a gondolatmenetből, én le is vontam.
Az egyik az, hogy mennyire tanulási folyamatként foghatók fel a folyóiratot megelőző lapalapítási kísérletek. Hogy mennyire kiadódik belőlük végül a Nyugat. A későbbi szerkesztők láthatólag kudarcról kudarcra haladtak. Nem nagy felismerés, mégsem olvastam eddig olyan cikket, amely erre jutott volna. Nem voltak ezek az emberek (Osváték, Ignotusék) pusztán világtól elrugaszkodott, felhőkben kódorgó idealisták. Felfogták, miből mi következik. És szép lassan össze is rakták a XX. század legmaradandóbb folyóiratát.
A legtöbb eredeti dolog így születik. Hogy kicsit hazabeszéljek: én is épp így találtam ki a Versdallamot, a különféle újságokat, a Heptameront, és így állt össze a Fesztivál. Nem is egyszemélyes munkák ezek természetesen. Közös kudarcok, közös próbálkozások, milennehák, és sok-sok fogcsikorgatás, még több röhögés van mögöttük. Emberek kellenek hozzájuk, akik kényszeresen többet akarnak kihozni magukból, mint amire képesek. És tényleg ennyi az egész.
A másik gondolat fontosabb. Az, hogy viszonylagos gyakorlatiasságuk ellenére Nyugaték végül mennyire el mertek rugaszkodni a praktikumtól, a sikerességtől, a haszontól. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy mertek lúzerek lenni. A lúzerség a leghalálosabb bűnnek számít ma, a legnagyobb szégyennek. Vesztesnek, sikertelennek lenni, bármilyen versenyben nem az élen végezni, ebbe belebetegednek az emberek, lassan már a csecsemők is ezzel a frásszal születnek. (A lúzerséget a legcsekélyebb mértékben is felvillantó művek például elveszítik népszerűségüke
t, ha volt nekik egyáltalán. Nemrég megkérdezte tőlem valaki, miért nem olvassák és szeretik ma a kamaszok Rejtőt, amikor abban olyan frenetikus szabadság és tiszteletlenség van. Hát mert a hőseik mégiscsak vesztesek. „Nem tartoznak az élet napos oldalához tartozókhoz” (Parti Nagy). Piszkos Fred király egy szemétdombon. Fülig Jimmy pofonkirály — az alvégen. Nem, ilyesmiről hallani se jó. Kíváncsi vagyok, mikor szimatolja ki ez a vizuális elemekkel viszont borzasztó könnyen elkábítható nemzedék a moslékon élő Neóban, a bűzlő Jack Sparrowban, a hullarabló Indiana Jonesban ugyanezt a lúzerszagot. Ki tudja. De már kezdik.) Osváték tudták és elfogadták, hogy az ő vállalkozásuk olyan, hogy csak veszítve nyerhetnek vele. Lesz nyolcszáz előfizetőjük, és négyezernél nem lesz több sose. (Az Új Időknek — az ő szemükben konkurens szennylap — 35 000 volt.) Sosem lesz pénzük, sosem lesznek akadémikusok, sosem lesznek befolyásos politikus barátaik. Megalázottak és megszomorítottak lesznek — és ez így lesz jó. Persze nehezen bírták. De a dolog maga igazságos volt. Ha pedig mégis kimozdultak ebből a bezártságból, ha megpróbáltak megszabadulni a szegényszagtól, elég gyorsan hitelüket vesztették. Nem is állt jól nekik. Megítélték ezt egymásban is. Kosztolányit a legjobb barátai is züllött fráternek tartották törtetése miatt. Nem is tévedtek. Szegény Babits pedig sosem tudott megszabadulni a bélyegtől: pénzek fölött rendelkezik, élet és halál ura, részrehajló. Az ő bűne az volt, hogy elfogadta a Baumgarten-díj kurátorságát. Ebből többé nem jöhetett ki jól. Faludy kegyetlen versére József Attila halálakor, hogy ugyanis a tehervonat kereke sem volt olyan kemény, mint Babits szíve, nagyon sokan bólintottak egyetértően. 
8 megjegyzés:
Halihó!
Jó ez a kis szösszenet, de a Nyugatos írásod még jobb, már vagy háromszor elolvastam. Csak ma. Érezni, hogy ezt a lúzerséget te ismered valahonnan...
Szevasz!
Izgalmas ez a koncepció. Nekem tetszik.
Ebbe jól besorolható Krisztus, Balassi, Petőfi, Ady, József Attila, Hamvas Béla, a Krétakör.
És a másfajta lúzerek? Lucifer, Hitler, Zuschlag János?
Meg vannak, akik nem igazán lúzerek. Vagy ők csak fél-lúzerek? Mint Shakespeare, Goethe, Spiró?
És mit szólna egy szociológus, hogy itt és most lúzernek lenni a legjobb megoldás?
Mégis szép ez a gondolatmenet. Meg egy kicsit szomorú is úgy madártávlatból.
Mónika
Koncepciónak nem nevezném a dolgot. Ötlet. Észrevétel. Nem helyezek rá nagy súlyt.
Tényleg sokan beférnek egy ilyen listába, bizonyos szempontból. Más szempontból meg nem annyira. Zuschlagék, hogy a többit meg ne is említsem, számomra nem is láthatók. Persze: mert megtehetem. De mit kezdjek velük?
Ha tényleg koncepciót gyártanék, akkor persze muszáj lenne őket is valahova elhelyezni a nagy világ-szétkupacolásban, de így... Minek? Kupacolják ők magukat, és ahogy elnézem, végül pont a nekik való helyekre.
Nem hiszem egyébként, hogy azt hinném: az igaziak mindig lúzerek.
Nem is kell azoknak lenniük. Csak hát túl gyakran azok. Nem kell lúzernek lenni, csak a nem-lúzerség árát is be kell fizetni egyszer, ha tetszik, ha nem.
Szia. Bár tudnám, ki vagy. Bár vannak sejtéseim.
Helló!
Azt hiszem, nekem is van valahol egy lúzer-génem. És ebből kifolyólag csupa öröm lúzernek lennem.
De abszolúte liberális vagyok, és elnézem másoknak, hogy győzzenek. És örüljenek.
És még jobban örülök, hogy ők is örülnek meg én is.
Alapjában véve nagyon élvezetesen el van minden rendezve.
K. T.
Ez nagyon kemény téma, amiről itt írsz, Barna.
Van ennek a dolognak másik oldala is. Én például- néhány pillanattól eltekintve- egész életemben lúzer voltam.
Kiközösített, meg nem értett, "különc" "furcsa"- nyilván egy idő után, mikor az ember úgy érzi, lehetetlen kitörni ebből (főleg a nőknél, merthogy én is az lennék, egy lúzer-NŐ: az nagyon kemény dolog, mi nők nagyon kegyetlen fajta vagyunk, főleg egymással)nos, ha lehetetlen kitörni, egy idő után magunk kis világában erényt próbálunk kovácsolni belőle - cserzettbőrű kemény ellenállónak, rebellis és eredeti kitaszítottnak állítjuk be magunkat.
Aztán elérkezik a következő dilemma: a gyerek.
Szeretnék gyereket, de mi lesz, ha sikeres és népszerű lesz? Mi van, ha csinos lesz, és ruganyos lobogó copfban viseli majd a haját, és mindig úgy jön majd haza, hogy azt meséli: ő tetszik minden fiúnak, minden lány a ő barátnője akar lenni, és köszöni, ő nagyon boldog a kissé sekélyes felületes kis világában, ahol a sikerekért semmit sem kell tenni, ahol nem kell megdolgozni az elismerésért, és ahol ciki és tilos elgondolkozni bármin, ami mélyebbre hatol, mint az őszi Mango katalógus (mert az már olyan művészi)-Talán tudnék örülni az örömének, de nem tudnék közösséget érezni vele. A gyerekem egy idegen lenne.
Ugyanakkor nevelhetnék én belőle mélygondolkodót, kezébe nyomhatnám én megfelelő időpontban a megfelelő könyveket ahhoz, hogy művelt, okos helyes kis lúzer legyen, akit mindenki utál, de tényleg kívánom neki ugyanazt, amin nekem keresztül kellett mennem az úgynevezett "iskolákban"?
Na, szóval ilyeneken gyötrődöm, és akkor van ez a blog, amit Te írsz, kedves Barna, Te, és Két Fiad. Azt hiszem ez az egyetlen vigasz, az egyetlen élő alternatíva- számomra.
Nem tudok megoldást sajnos. Az én környezetemben, bevallom, inkább lúzerek és féllúzerek találhatók, és bár örülhetnék a meghitt társaságnak, valahogy mégsem igazi ez se. (Van egyébként nem-lúzer cimborám is, és lehet, hogy utálnám is nagyon, ha nem látszódna időnként, hogy nincs ő se otthon igazán a világban, ő is lúzer, csak a kelendőbb fajtából, nem is érti teljesen, és legalább annyit kompenzál, mint mi, öntudatos balfékek.)
A gyerekek? Hát nekem van 2 + 1. Ebbe nem jó belegondolni se (folyton belegondolok); de úgy van a dolog pontosan, ahogy mondtad. Faludy is azt írta egyszer a fiatalokról, a nagypofájúbb részéről (pedig nagyon nagy volt az egyhúronpendülés egyébként), hogy "gondjaikat vállunkra vesszük, / örömeiktől elfutunk." Én most érettségiztettem le 23 ifjú embert, és hálát adtam az istennek, hogy nem vagyok az apjuk, nem én eszkábáltam őket (pedig eszkábálni jó), vagyis hogy ezzel vége, és tulajdonképpen már a bankettjükre sem muszáj elmennem, ha nem akarok, és bizony nem is igazán akarok.
Hehe.
Ne is menj.
Ez a geocities.com link már "nem él"
Nincs helyette másik, ahol el lehetne olvasni az említett írást?
Megjegyzés küldése