Vallomástöredék tavaly tavaszról

Szeretem az iróniát. Derűs alkatnak nem mondanám magam, indulatos számonkérőnek inkább. Magamtól is elvárok persze ezt meg azt, nem arról van szó, hogy csak mástól. És a világ meg persze nem alkalmas, az emberek bizony ritkán alkalmasak bármire is, és ilyenkor jön el az én időm, ránézek: jó, ez se tudja, kicsoda is, a szokásos tehát; ajkat biggyesztek, kérdőn felvonom a szemöldököm, és aztán mondom, párszor megcsavarva persze, hú, de jó úgy mondani! Sohasem direktbe, mert az sablonos; szimplán csak gyűlölettel, az ráadásul még unalmas is; a szellemi fölény azonnal elpárolog. Direktbe nem jó semmi, a direkt morál (Hamvas) csak a szimpla diktátortípusoknak való, úgy értem, azoknak, akiknek a diktátorságuk mellé semmi kreativitást, semmi tehetséget nem mellékeltek az istenek. Az ilyen emberek engem nem érdekelnek, untatnak, menjenek a sóhivatalba. Hosszú távon egyébként el is mennek. Nagy rendezkedők, elhiszem, az álmaikban egész olimpiákat rendeznek csontnélkülire, aztán a végén mégis csak a söprűk, a partvisok és a takarítógépek fölött diszponálnak valahogy, az marad nekik. Hú, azt a sok fancsali képet; mennyi ilyet láttam már.

Szeretem az iróniát. Amit most előadtam, az is már egy ironikus kép, és nekem belül még erősebben az, inkább már szarkasztikus: hiszen én valóságos, szuszogó-izzadó-böfögő, gusztustalan emberegyedekre gondolok közben. Kifelé ez csak sejtetésszerű, de már így is működik.


Szóval, összefoglalom: humorom ritkán van, mert a humor szelíd, én pedig nem vagyok az, egyáltalán nem vagyok szecsuáni jó ember; a duplafedeles finoman lebegtetett iróniától a letaglózó, brutális szarkasztikumig terjedő sáv az enyém, azon túl megint nem vagyok található, a valódi gyilkoláshoz ugyanis se bátorságom, se kedvem, meg hát az már megint nem olyan vicces szerintem.

De legjobban ezen a spektrumon a finom iróniát kedvelem azért, erről még lehet azt is gondolni, hogy valamennyire humanista, meg hogy jobbító attitűd van benne. És hát ez a legszórakoztatóbb nekem. Indiana Jonesról mondják, hogy merő meglepetés az egész figura, olyan, aki még önmaga számára is meglepő tud lenni egy-egy válságos pillanatban (és melyik pillanata nem az?); ezt szeretem én, például az olyan mondataimat, amelyekről elkezdéskor én is csak annyit tudok, hogy teljesen másként fognak befejeződni, mint ahogy az várható lenne, még a magam számára is. És úgy szép az, hogy az egészre, ami tiszta rögtönzés, van három másodpercem összesen. Mindenki tudja, aki közelről ismer, hogy én ezekre a három másodperces csavarokra pillanatonként voltam képes. És azt is tudja, hogy ez a képességem az elmúlt időszakban visszaszorult. És lehet, hogy a környezetem ettől fellélegzett, de én meg viszont szenvedek.

Szeretem az iróniát, szeretem azokat az embereket, akik látszólag csak szemétkednek, szellemesen gyötrik az emberiséget egy szellemtelen korban.

(Eddig írtam meg. A továbbiakban Heinéről akartam írni, a számomra par excellence ironikusról, de az már nem lett meg. És az egész írás meg eléggé elavult azóta, szerencsére. Most más helyzetek vannak, más érzésekben is utazom. Ezekről még korai lenne írni, nem is látom át teljesen.)